Olimpiai- és Európa-bajnok, vb-ezüstérmes legendánk, a 68 esztendős Horkai György is meglátogatta a válogatott edzőtáborát, nem véletlenül: a keret javarésze megfordult nála az utánpótlás-válogatottban, együtt értek el sikereket, és persze a szövetségi kapitány, Varga Zsolt is közel áll a szívéhez. Miként a sportág, amelyben az egyéni képzés fontosságát emeli ki elsősorban.

Fotó: Kovács Anikó/MVLSZ

Ült a Komjádi-lelátóján, japán kollegájával beszélgetett, szemei azonban a medencére szegeződtek. Oda, hol olyan „gyerekek" igyekeztek varázsolni, akikkel oly sok közös élménye van, akiknek egykor fogta a kezét, akik bevallottan közel állnak a szívéhez. Az utánpótlás-válogatottak szakmai irányítását természetesen ugyanolyan lendülettel, hévvel végezte, mint a kilencvenes évek közepén a felnőttválogatott vezetését, egyénileg is rengeteget foglalkozott a játékosokkal, így nem csoda, hogy többek között Manhercz Krisztián, Nagy Ádám, Zalánki Gergő, Burián Gergő, Vogel Soma, Fekete Gergő (és folytathatnánk a sort a válogatott keret majd' összes tagjával...) oly közel került hozzá, mint anno Benedek Tibor, Varga Zsolt, Vincze Balázs és a többiek.
 
„Ez pontosan így van, szeretem őket - erősíti meg mindezt Horkai György a sajtónyilvános válogatott tréning után. - Szerettem velük dolgozni, rendkívül tehetségesek, szorgalmasok voltak, egyértelműen látszott már akkor, ők lehetnek a magyar vízilabda új üdvöskéi. Helyes gyerekek, nagyon örülök, hogy már a nagyválogatottban bizonyítják, milyen játékosok."
 
Mint elmondja, tartja a fiatalokkal a kapcsolatot, folyamatosak az üzenetváltások - közülük kiemel egyet: „Amikor tavaly az év játékosénak választották Manót, aranyos volt, felhívott, és azt mondta, elnézést Gyuri bá', csúsztam egy évet... Mindezt azért, mert korábban megjósoltam neki, hogy két éven belül a legjobb lesz."
 
Egy baráti ölelés Varga Zsolttal, hiába, no, a sok közös élmény.
 
„Nagyon drukkolok Zsoltnak! - vágja rá habozás nélkül. - Drukkoltam természetesen Märcz Tominak is, Zsolttal azonban elfogult vagyok. Sokáig volt a játékosom, együtt vezettük a junior-válogatottat, nagyon közel áll a szívemhez. Örülök, hogy ilyen baromi jó edző vált belőle! Az én szememben ott nőtt szakmailag a legnagyobbra, amikor elment a Fradiból öt világklasszis játékos, és fiatalokat bevetve úgy tette össze a csapatát, hogy Bajnokok Ligája-döntőt játszott, bajnokságot nyert, nem is akárhogyan. Ez a szakmai munka csúcsa. Nagyon jó választás volt kinevezni szövetségi kapitánynak, igazi dolgos tréner, a legjobb kezekben vannak a gyerekek nála."
 
Tekintettel arra, hogy Horkai György ugyanez az alkat, felvetjük neki: nem hiányzik a munka?
 
„Nyugdíjas, szabad ember vagyok. De ha már így kérdezed, ha már szóba kerül az ambíció, nem állítom, hogy nem hiányzik valamilyen vízilabda-feladat. Viszont azt gyorsan hozzáteszem, ahogy korábban sem jelentkeztem soha egyetlen munkára sem, ezt a jövőben sem teszem. Ha kellek valahova, keresnek, ha nem kellek, nem keresnek. Utoljára Miskolcon számítottak rám. De félreértés ne essék, jól elvagyok így is, várom a nyarat, a balatoni nagy társasági, baráti összejöveteleket, közben drukkolok a magyar pólónak."
 

... és ekkor szóba kerül a novemberben elhunyt olimpiai bajnoktárs, Csapó Gábor, halkabb a szó, nagyobbat dobban a szív, mint mondja: „Dudi elvesztése is elgondolkodtatja az embert, a hetvenhatos csapatból a harmadik társunk nincs már közöttünk, szomorú ez, egyúttal mutatja, öregszünk..."
 
Szóba kerül, pont ötven éve húzhatta először magára a felnőttválogatott sapkáját, sohasem felejti el azt a pillanatot - ráadásul azonnal párhuzamot talál az egyik kimondott, korábban is citált kedvencével: „Egy belgrádi tornán, az első meccsemen a ráúszás után a spanyol kapus nem figyelt oda, így fél pályáról lőttem. Nem volt szerencsém, mert a kapus az utolsó pillanatban eszmélt, és szögeltre ütötte a labdát. Lementem a víz alá, te hülye, mit csinálsz akkor, amikor olyan gyenge játékosok, mint Szivós, Faragó, Csapó, Sárosi játszanak melletted, mi lesz ebből, mondtam magamban. Kitettem a fejem a vízből, azt láttam, hogy Gyarmati és Kárpáti tátott szájjal néznek egymásra. Megúsztam, senki sem szólt egy rossz szót sem. Amikor aztán utánpótlás-kapitányi kinevezésem után lementem Szolnokra egy magyar-szerb edzőmeccsre, mit látok? A ráúszás után a fiatal gyerek a nem figyelő kapus mellett félpályáról szerez gólt. Azonnal odaléptem az edzőhöz, megkérdeztem, ki ez. Azt mondta, Manhercz Krisztiánnak hívják. Én pedig mondtam, hétfőn várom hozzám edzésre. A '93-asokkal készültünk az Európa-bajnokságra, őt pedig '97-es születésűként vettem oda. Talán jó szemem volt... Büszke vagyok rá, hogy világklasszis játékos lett belőle, olyan, akit a nagy tét nem összenyom, hanem még jobban feldob."
 

Mint említi, egyénileg is sokat foglalkozott a játékosokkal, nem véletlen, hogy az egyéni képzésben látta anno a jövőt, és látja mind a mai napig. És az sem véletlen, hogy Benedek Tiborral külön anyagot készítettek ezzel kapcsolatban. „Tudom, a mai rohanó világban nehéz erre időt szakítani, mégis, továbbra is azt mondom, ebben rejlenek a nagy lehetőségek. Sehol sincsenek a világon olyan lehetőségek a sportágban, mint nálunk, gondolok itt akár az infrastruktúrára, akár a szakértelemre, a sportág szeretetére, mindezt jobban ki kellene használni. Talán nagyképűség nélkül mondhatom, Tibivel egészen használható anyagot tettünk össze... Kiemelném közülük a centeranyagot, ami a mai napig megállja a helyét. A szerbeknél a régi dolgokat nem dobják el, hanem azokat modernizálva építik tovább, nálunk hajlamosak vagyunk a régit a fiókba söpörni, és mindig újat kezdeni. Drukkolok az Utánpótlás Bizottságnak, látom az eredményeket, ugyanakkor továbbra is felhívom a figyelmet az egyéni képzésekben rejlő lehetőségekre. A vízilabda a szívügyem, és az is marad mindörökké."