Kecskemét pazar házigazdának bizonyult, női válogatottunk pedig remek teljesítménnyel hálálta meg mindezt. A Világliga-selejtezőben az oroszok felett aratott 13–12-es győzelem után szubjektív írásunk következik. Mert jó csapatunk van!

Fotó: MTI

A belső titkokat nem illik/pofátlanság/káros kiadni, így természetesen bármennyire érdekelhetné az olvasót, nem írom le, mit mondott Merész András játékosainak azt követően, hogy legyőzték az oroszokat. Egy órával az utolsó, „hallhatatlan” dudaszót követően (hogy a kapitány szarkasztikus mondatát idézzem, „Nyomni kellett volna a végén, míg meg nem süketülünk…” – igaza van, talán kevésbé lett volna kaotikus a vége) a kecskeméti uszoda éttermében tartott rövid eligazítást, amelyből annyit azért feltétlen a nyilvánosság elé szabad tárni: a győzelem dacára nem csak dicsért…
Mindez egyben alátámasztja, ez a csapat a jövőben sem ájul el magától, pontosan tudja, céljainak eléréséhez még az effajta nemes, szó szerint kiharcolt, klasszikusan akarattal megnyert nagy mérkőzések is „csupán” apró lépcsőfokot képviselnek, avagy a fokozatosság elve már-már ars poeticával felérő mód lebeg a szemük előtt.
Mindazonáltal az ilyen sikerek, mint a tegnapi, nagymértékű visszaigazolást jelentenek, alkalmasint tovább erősítik a hitet, amely egyet jelent a további munkával, izzadással, megfeszüléssel.
A megfejthetetlen női lélek a szemekben, a tekintetekben azért cseppet árulkodó. Elég volt nézni a hölgyeket a lefújás után: sugárzott róluk a boldogság. A közönség szeretete (Kecskemét nem csupán elsőrangú helyszínt biztosított, a lelátót megtöltő népes publikum sem szalonközönségként, sokkal inkább valódi szurkolótáborként viselkedett!) láthatóan hatott rájuk, bizonyosan erőt ad nekik a folytatásra. Az Európa-bajnokság bármennyire szép volt, egyben már valahol a régmúlt, az oroszországi döntetlen (ötméteresekkel vereség) és a szentesi, olasz elleni zakó után mérhetetlenül szüksége volt a társaságnak egy ilyen sikerre.
Keszthelyi Rita csillogása (a briliáns, ösztönös csavargólja mellett is tündökölt, a végén pedig az esze is a helyén volt, tanítani valóan zuhant rá az oroszok legveszélyesebb lövőjére, Prokofjevára); Takács Orsolya megszokott, ellenállhatatlan játéka; Szücs Gabriella elől-hátul végzett munkája; a szélsők, a centerek, a lövők a jobb napot kifogó társak alá való játszása (mert ahhoz, hogy Rita ötöt lőjön, az olyan passzok is kellettek, mint például egy „kettő-másfeles” lefordulás után Miskolczi Kittié) egytől-egyig igazolták, van muníció a csapatban. A nagy rivális felett aratott diadal értékét növeli, hogy a kapusteljesítményben finoman fogalmazva „maradt még” – más kérdés, a blokkok sem feltétlen segítették mindig Bolonyai Flórát és Kasó Orsolyát.
Ha nem is akkora a merítési lehetősége a kapitánynak, mint tengerentúli kollegáinak, de nyugodtan mondhatjuk, versenyhelyzet van már női vízilabdában is. A kecskeméti tizenhárom mellett a többi kerettag, a két amerikai légiós (Antal Dóra, Illés Anna) és a két sérült (Bujka Barbara, Kisteleki Dóra) is egyértelműen a csapattagságra hajt, mindenki azon van, hogy jobb és jobb legyen, mintegy megnehezítse Merész András dolgát. Ez az akarat köszönt vissza Kecskeméten is, amúgy is ez jellemző a hölgyekre – aki pedig visszamondta a válogatottságot anno, azzal nem lehet, és nem is kell mit tenni… Főleg akkor nem, amikor hozzávetőleg húszan pályáznak közel egyenlő esélyekkel a tizenhárom helyre.
Hangosan összefoglalva: újfent bebizonyosodott, jó és egységes csapatunk van!
Halkan megsúgva: azok a bizonyos belső titkok is ezt látszanak alátámasztani…

Amler Zoltán