És a nyáron több kulcsemberét elvesztett Dunaújváros, amely hat olyan újonccal vágott neki a szezonnak, aki nemhogy BL-ben, még ob I-ben sem játszott, továbbra is veretlen a Bajnokok Ligájában, a spanyol Mediterrani elleni negyeddöntőt oda-vissza behúzva eljutott a Final Fourba. Klasszikus tündérmese – bár mondhatni, csak a szokásos a Mihók-birodalomból...

A spanyolok elleni negyeddöntő visszavágóján is tanítani valóan vízilabdázott az újvárosi gárda: bár az elején a Mediterrani meg-megugrott két góllal, a pániknak a nyoma sem volt felfedezhető a hazai játékosokon; rutinos, sokat látott együttesektől sem látni ilyen rendületlen fegyelmezettséget, amivel a hazaiak végigvitték ezt a rendkívül fontos mérkőzést.

Amikor utána feltettük a kérdést Mihók Attilának, hogy ez mégis miből jön, az edző nem kertelt: „Nem tudom... Nem, tényleg nem. Jól jönne, ha készültem volna okos válaszokkal, de nem, úgyhogy csak egy dologra tudok gondolni: félnek tőlem, azaz úgy gondolják a játékosok: jobb fegyelmezettnek maradni. Nem mindig megy ez, azon riválisok ellen, amelyek jobban ismernek minket, jobban kihasználják a gyenge pontjainkat, ott néha szét tudunk esni, bár ez nem fordult elő annyiszor ebben az idényben. Amit a csapatnak mindig meg kell tanulnia egy mérkőzésre történő felkészülésben, hogy van egy stratégia, ezen belül kell kibontakozni, és megtalálni az arányokat. Én nem várok el senkitől extrát támadásban, viszont védekezésben nem tűrök fegyelmezetlenséget és esztelenséget. Hogy ez elég egy BL Final Fourhoz, az az én ismereteimmel racionálisan nem megmagyarázható. Az elmúlt tizenöt évben egyszer sikerült ezt elérnünk, a pandémia évében, amikor klasszisok játszottak nálunk, az ellenfeleknél alig voltak idegenlégiósok – most viszont sztárparádé van az összes csapatnál, mi mégis ott vagyunk a négyben. Nem tudom, milyen oddsszal adták volna ezt a szezon elején, de az biztos, hogy akármilyen naggyal is, én azzal egyetértettem volna.”

A Dunaújváros mestere arra is magyarázattal szolgált, az említett okok mellett miért ekkora a kontraszt a meglehetősen hullámzó hazai produkció és a BL-menetelés között. „Elég régóta benne vagyok ebben a játékban, és mondhatom, a magyar bajnokságban sokszor nem tudom értelmezni a történéseket, a bennünket sújtó ítéleteket. Csak hogy egyet mondjak: Geraldine Mahieu nem tud végigjátszani egy hazai meccset, mert rendre kipontozódik úgy, hogy kábé nincs a saját térfelünkön. Az itthoni eredmények nehezen értelmezhetők úgymond tudományos szinten, mert az ítéletek sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a végkimenetelt, mint a játékosok teljesítménye. Lassan tizedik éve a nemzetközi mérkőzéseken teljesen másak, jobbak a statisztikáink, mint a bajnokikon – azért ezzel talán most már érdemes lenne foglalkozni. Nem miattam, mert én boldog vagyok, hogy Final Fourba jutottunk ezzel a csapattal, és nem tudom, bárki bármikor tudott-e hasonlót mutatni, és ugyanezt mondanám, ha most kiesünk a nyolc között. A döntő különbség az, hogy itt a játékvezető azt fújja, amire készülünk. Ha hibázunk, akkor büntet, ha nem hibázunk, akkor nem. Ha elöl jó dolgot csinálunk, akkor jutalmaz, ha nem, akkor elveszítjük a labdát. És erre edzésen tudunk készülni. Arra viszont képtelenség, hogy nem tudjuk valamiről, azt miért nem lehet, ha a nemzetközi meccsen meg éppenséggel igen.”

A Final Four kapcsán Mihók Attila amondó: „A csapat már eddig is jóval többet tett, mint amit elvárhattam tőle – maradjunk a földön, azért két spanyol csapat lesz ott, két világválogatott, amelyek ellen csúnya dádázásba is belefuthatunk. Viszont jön az Orizzonte is, amellyel egyszer már döntetlent játszottunk, és ők sem a bronzéremért érkeznek, azaz mondhatom azt is: miért ne próbálhatnánk meg?”

A csapatkapitány, a sokat látott, higgadtságával – és a háromból három értékesített ötméteressel – kulcsszerepet játszó Garda Krisztina a parton sem repdesett a boldogságtól, inkább maradt a realitások talaján. „Nagyon sokat dolgozunk nap mint nap, ennek ellenére – és ez most rosszul fog hangzani – nem gondolnám, hogy Európa négy legjobb csapata közé tartozunk, mégis sikerült idáig eljutnunk. Úgy indultunk neki a szezonnak, hogy a fiatalok játsszanak, ismerjék meg a nemzetközi viszonyokat – ehhez képest nagyon örülök, hogy ez így alakult, végig küzdötték az összes meccset, felvállalták, amit fel kellett, úgyhogy nagyon büszke vagyok mindenkire.”

Komoly szerepet játszott a dunaújvárosi sikerben a rendkívül rutinos holland kapus, Laura Aarts, aki a hosszas autogram-osztogatást követően beszélt arról, miért működött ennyire hatékonyan az újvárosi védelem.
„Számunkra, számomra az a legfontosabb, hogy minden tiszta legyen: milyen taktikával játszunk, kit hagyunk lőni, milyen döntéseket hozunk védekezésben. Az nekem, de minden kapusnak lényeges, hogy jól kommunikáljon a védőkkel, segítse őket, hiszen nincs szemük hátul, a fiataloknak nincs annyi tapasztalatuk, hogy egyszerre két oldalt figyeljenek, emiatt nagyon kell támogatni őket, számomra ez egy extra feladat. Ettől azért sokszor elfáradok, hiszen ez egy plusz, amivel segítem őket, de az egész mégis arról szól, hogy mindent beleadsz egy meccsbe, és végül is így sikerült bejutnunk a négyes döntőbe. Nagyon keményen dolgoztunk érte, és bár tudom, kőkemény lesz, én mégis minden percét élvezni fogom.”

A feltörekvő fiatalok egyike Dobi Dorina Lili, aki két igen fontos góllal tolta a csapat szekerét. „Még úgy is, hogy benne vagyok, sokszor teljesen hihetetlennek tűnik, amit elértünk. Nagyon sokat számít, hogy bízzunk magunkban és egymásban. Folyamatosan arról beszélgetünk a csapattársakkal és edzőkkel is, hogy nekünk nem szabad üldözni az eredményt, hiába vezet mondjuk az ellenfél két góllal, ne az legyen bennünk, hogy most mindenképp gólt kell lőnünk, hanem továbbra is figyelni kell a védekezésre, az legyen rendben, utána jönnek a gólok is. Ez ma is működött: amikor kettővel elment a Mediterrani, akkor sem gondoltuk azt, hogy jaj, összesítésben már csak kettővel vezetünk, hanem csak az volt a cél, hogy oké, akkor most nem lőnek több gólt, ezt meg is oldottuk, elöl pedig nyugodtan tudtunk támadni.”

Hogy éppen rá jött ki a figura befejezése, és ő el is vállalta simán, Dorina Lili számára magától értetődő. „Itt nincs olyan, hogy van a rutinos és van a fiatal, és akkor mi most kevésbé vállalkozzunk – akire kijön a helyzet, az bátran beleáll. Ha meg nem megy be, akkor sem húzza le magát utána, mert tudja, hogy a csapat támaszkodik rá, és ő is támaszkodhat a csapatra. Nyomjuk tovább, hogy rá kell lőni újra, ha úgy adódik, akár tizedszer is, mert legközelebb bemegy.”