Kilencrészes sorozatunkban az év kiemelkedő válogatott sikerekre igyekszünk visszaemlékezni - a sort most a férfiválogatott spliti Eb-ezüstjével folytatjuk. Nyolc héttel a margitszigeti beomlás után egészen döbbenetes volt, amit a teljesen megfiatalított együttes produkált a kontinensviadal két hete során.

Fotók: MVLSZ

Az egész olyan hirtelen történt - de annyira hirtelen, hogy még csapatfotót is az Eb helyszínén készítettünk a válogatottról a spliti medence partján, egy nappal a start előtt. Normál esetben kerethirdetés után, otthon, a szigeten áll össze a csapat, most azonban mindent az utolsó pillanatokban állt össze, a szó szoros és átvitt értelmében.
Ilyesmi egyébként nem történt 1989 óta. Korábban is ritkán. A szövetségi kapitányok számonkérése általában az olimpiai ciklus végén történt meg, a magyar vízilabda pedig olyan intézmény, ahol már az ezüst sem garancia semmire (előfordult, hogy az arany sem volt az, de ne ugorjunk most vissza 1964-ig). Märcz Tamásnak a tokiói bronz után megszavazták a folytatást, elvégre előtte, 2020 januárjában, huszonegy év szünet után Európa-bajnoki címre vezette a csapatot, ráadásul itt, a szemünk előtt (hogy aztán a pandémia sok mindent átrendezzen - sosem fogjuk megtudni, az a lendület Covid nélkül meddig repítette volna a válogatottat 2020 nyarán).
 
Ugyanakkor az, hogy nem egészen egy esztendővel a játékok után a világbajnokságon a hetedik helyre zuhant a nemzeti együttes, az állásába került - pontosan azért, mert ez is a szemünk láttára történt itt, a szigeten, a hirtelenjében bevállalt budapesti világbajnokságon.
Annyira nem tűnt drámai vergődésnek, mint a 2018-as barcelonai Eb, csak éppen sehogysem működött a játék, rém esetlegesnek hatott minden.
 
A szövetség döntéshozói egy darabig rágták az emészthetetlent, míg végül döntöttek: minden idők második legrosszabb vb-szereplése után nem maradhatott a kapitány - és a nyár kellős közepén végül Varga Zsoltra bízták a csapatot.
 

Sydney egyik olimpiai bajnok centerét tehát Sydney másik olimpiai bajnok centere váltotta (a poszt akkori kezdője, Molnár Tamás pedig épp ekkoriban foglalta el azt a pozíciót, ami már rég járt a magyar pólónak, ám eddig még soha nem adatott meg, hogy a mi emberünk irányítva a FINA vízilabda-bizottságát).
 
Szóval 33 év után menet közben vette át egy új mester az irányítást, ám míg 1989-ben Kásás Zoltánt a holtszezonban váltotta Konrád János, addig most a Fradit 2019-ben BL-győzelemig, majd a következő két, befejezett szezonban dobogóig vezető Vargának maradt bő egy hónapja, vagy tán annyi sem, hogy a spliti Európa-bajnokságra egy vállalhatóbb produkció reményében készítse fel a válogatottat. Úgy egyébként azzal a „kedves teherrel", hogy mindenképp nyolcban kell végezni, és ott is olyan pozícióban, hogy meglegyen a 2023-as vb-kvalifikáció, mert arról júniusban ugyebár lemaradtunk.
 
Varga Zsolt mindenesetre átrendezte kissé a sorokat, kihagyott három olyan oszlopot, akik nélkül az előző években elképzelhetetlen volt a csapat (a két veterán, Varga Dénes és Hárai Balázs pihenőt kapott, akárcsak Vámos Márton, aki gyorsan elvégeztetett egy komolyabb szemműtétet). Cserébe jött egy kosárnyi fiatal, az újoncok lendületével és zabolázatlanságával, már csupán az volt a kérdés, a Varga-féle szisztematikus építkezés meddig jut öt hét alatt, elvégre ideális esetben inkább hónapok szükségeltettek volna ahhoz, hogy masszív falanxszá acélozódjék a csapat.
 
A férfiválogatott Eb-kerete
Kapusok: Lévai Márton, Vogel Soma
Mezőnyjátékosok: Ágh György, Angyal Dániel, Burián Gergely, Fekete Gergő, Jansik Szilárd, Konarik Ákos, Manhercz Krisztián, Molnár Erik, Nagy Ádám, Német Toni, Vadovics Viktor, Vigvári Vendel, Zalánki Gergő
 
Bemelegítés gyanánt a szlovénekkel kezdtünk - akik csak azért lehettek ott, mert az oroszokat kizárták, és ők voltak a legerősebb nem-kvalifikálók -, ahogy az várható volt, az elején kissé döcögött minden, a 4-3-as nyitónegyed láttán akár a tarkónkat is vakargathattuk volna, ám aztán beindult a gépezet. A következő három negyedet 19-4-gyel söpörtük be, ám ez keveseket izgatott, elvégre a második körben a szerbek vártak ránk.
 

Akik ellen... hát ezt tudjuk. 2004-ig ledaráltuk őket, utána viszont... A 2014-es Eb-csoportmeccset leszámítva soha, sehol nem győztük le őket. Nyilván, épp hasonló fázisban tartottak, mint mi a londoni olimpiát követően, amikor elköszöntünk a legendáinktól, ám ne feledjük, akkor kapásból vb-t nyertünk, azaz nem törvényszerű az összetöppedés. Tavasszal néhány mérkőzésen komoly erőt demonstráltak, azaz úgy kanyarodtunk rá az összecsapásra, hogy...
 
Hát legalábbis mi, kint, a szokásos zabszemmel. A csapat bent, a vízben - azt nehéz szavakkal visszaadni. Ilyen elképesztő fölénnyel megverni egy szerb válogatottat... Egyszerűen áthömpölyögtünk rajtuk. 2-2 után csináltunk egy 9-0-ás rohamot, 14 percig nem engedtük őket gólt lőni, a vége 16-7 - korábban két 7-4-es siker volt a legnagyobb arányú győzelmünk ellenük az Eb-ken, csak hogy perspektívába helyezzük a történteket. Kisvártatva azt is előásták az ő oldalukon, hogy még nem verték meg őket ennyire, soha, sehol, semmikor, nemhogy Eb-n, de akkor sem, amikor tengerben játszottak, meg bőrlabdával, meg támadóidő nélkül.
 
Az erődemonstráció üzenet volt: öt hét alatt is lehet komolyat alkotni, legalábbis Magyarországon.
 
Az újonc izraelieknek sem volt kegyelem (23-4), azaz jöhetett három nap szünet, ami a csoportelsők jutalma. Igaz, ennek láttuk már előnyét és hátrányát is, elvégre a legélesebb meccsen, a negyeddöntőben egy, a nyolcaddöntőben már felpörgő riválissal találkozni rejt magában némi bizonytalanságot (lásd a vb-n az olaszok elleni elsüllyedést).
 

Most pedig Montenegró jött szembe, amely ellen elég változatos mérleggel vívtunk őrjítő csatákat fontos pillanatokban - a vb-n kétszer is legyőztük őket relatíve simán, ám azóta visszajött néhány kulcsemberük, és Splitben kifejezetten éretten vízilabdáztak.
 
A mérkőzés aztán olyan is lett, amilyen ebben a felállásban várható: irtózatos csata, kőkemény fizikai őrlés, amelyet néhány momentum dönt el, meg leginkább az egyéni villanások. Igaz, képességek és zsenialitás tekintetében azért jobban álltunk - így a mérkőzés végén is.
 
Ellenfelünk egyszer sem vezetett, ám mindvégig éreztük a vérszomjas lihegést a nyakunkban. Ám mindig akadt valaki, aki épp akkor csinált valami extrát, amikor épp kezdett forrósodni a talaj, pontosabban a víz. Jansik Szilárd öt gólja önmagában vitte a prímet, kétszer is egygólos vezetésnél lőtt akciógólt, de az az ejtése, amit 9-7-nél küldött a hálóba a támadóidő utolsó másodpercében, maga volt a csoda. Aztán Zalánki Gergő mutatványa a zárórész elején, hogy ráúszás után 11 másodperccel mattoljon (lásd még a magyar kreativitás végtelensége), és persze Vogel Soma parádés védései, közte egy büntető hárítása a negyedik negyedben - mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy meglegyen az elődöntő, a biztos vb-kvóta, és végre valami igazi sikerélmény.
 
Aztán lett még több is. Az elődöntőben a spanyolok jöttek, a frissen koronázott világbajnokok - egy tökéletesen összeszokott gárda, akik közül senki sem hiányzott. Az elején nyomasztó fölényben játszottak, csakhogy 1-3 után mi is beleálltunk a meccsbe, megtaláltuk a ritmust, sőt, olyannyira beindult a gépezet, hogy négy perc alatt vágtunk egy ötöst (ilyesmire nem igazán volt képes senki a spanyolok ellen az elmúlt években), és 7-5-nél úgy festett, valóra válhatnak az álom. Ám a hispánok ismét homorítottak egy komolyabbat, avagy visszatért az első negyed kissé egyoldalúnak tetsző csatározása, 7-7-nél már-már úgy tűnt, ismét ők kontrollálnak mindent, a harmadik részben például nem tudtunk gólt lőni.

Hanem a negyedikben Zalánki Gergő megtörte a csendet, aztán jött az, ami az előző mérkőzéseken is a különbséget jelentette: az újak egészen elképesztő mutatványokkal eldöntötték a mérkőzést. Nagy Ádám döbbenetes csuklózása után a Varga-féle együttesek jelképe, a földöntúli türelemmel végigvitt támadások csúcsrajáratása gyanánt egy két másodperccel a támadóidő vége előtt adott tökéletes passz a kapu elé kúszó Molnár Eriknek - és máris 10-7 volt ide; ezek után kibekkeltünk a kettős hátrányt is (12-t blokkoltunk a meccsen - őrület!), úgyhogy a pólóvilág megint mereszhette a szemét: nyolc héttel a vb-katasztrófa után, három kulcsember nélkül Eb-döntőt vívhatott a magyar válogatott.
 
Ahol a házigazda horvátokkal meccseltünk. Három nappal a rajt előtt egyébként a videófalak kezelői a feliratok tesztelése gyanánt a magyar és a horvát zászlóval tesztelték a kivetítőket. A sorsolás alapján ez akkor a döntő párosításaként volt leginkább elképzelhető, még ha részünkről nehezen is. Aztán tessék.
 
A horvátokkal amúgy közösen edzőtáboroztunk, a felkészülés egyetlen komolyabb megmérettetése gyanánt. Azaz mindenki tudott a másikról mindent. Mostanra azt is láttuk, hogy az első hét bénultsága után - nagyon komolyan küszködtek, hogy a tízezer nézőjük előtt normálisan tudjanak játszani: a Spaladium Aréna hangulata komolyan rányomta a bélyegét a produkciójukra, a görögök ellen csúnyán meg kellett tolni őket például... - a második hétre belejöttek, ahogy az olaszokkal elbántak az elődöntőben, az hatalmas fegyvertény volt.
 

Félelmetes hangulatban ment le a döntő - fordulatokkal, hibákkal, remek gólokkal, hatalmas feszültséggel. Meglehetett volna... Hogy hol ment el? A második negyedben nem tudtunk gólt lőni, ennek ellenére csak 4-3-ra vezettek, mert a védelem állt a lábán, nagyon is. A harmadikban is fej-fej mellett haladtunk, ám a zárórészre így is ők fordultak egygólos fórral (8-7). A negyedikben újfent egyenlítettünk, amikor is jött az első kulcsmomentum - Manhercz Krisztián magyaros rafinériával a víz alól cápázva szerzett labdát a félpályán, indította a kontrát, Vígvári Vendel kissé kisodródva ugyan, ám ziccerféleségbe kerülve lőhetett, próbálta az amúgy remeklő Marko Bijac feje környékén megtalálni a rést, de a léc élét trafálta telibe... Negyedik negyed, 8-9 után kíváncsi lettünk volna, miként reagálnak le egy ilyen demoralizáló jelenetsort a hazaiak. Ezek után viszont hiába védekeztünk ki két emberhátrányt is, végül csak összehoztak egy ötöst, belőtték, így most nekünk kellett mínusz egyről visszajönni, és Manhercz is sajnos a lécet találta el az ötösből, ez a két kapufa pedig az aranyérembe került. Marko Jerinic-Kragic ugyanis a következő büntetőt is értékesítette, s bár a végén Jansik belőtt egyet, 32 másodperc alatt már nem tehettünk csodát.
 
Mégis, valahogy csoda volt ez az ezüst. Egy kicsit 1997-et idézte egy darabig, amikor a Kemény-éra első világversenyén, az athéni Világkupán a megannyi fiatallal felturbózott csapat a négybe zubogott - akkor a jugókat, horvátokat vertük meg csúnyán az első két napon, Kemény doktor pedig csak annyit mondott a második után: „Bármit csinálunk, működik." Valahogy ezt éreztük most is.
 

Meg a végén azt, hogy épp a finálé napján jött az a bizonyos egy gyengébb nap, ami nélkül, mondják, nem igazán lehet végigcsinálni egy világversenyt. A válogatott az első öt mérkőzését egészen döbbenetes szinten hozta le, sajnos, ezúttal pont a végére jött egy kicsit haloványabb produkció. Más kérdés, hogyha a jövőben így fog festeni „a" gyenge nap, azaz némi külső nyomás alatt játszva, egy góllal kapunk ki a tízezer néző által támogatott horvát csapattól, akkor egészen varázslatos napjaink is lehetnek még a következő években.