Kósz Zoltán, Székely Bulcsú, Märcz Tamás, Varga Zsolt, Kásás Tamás, Vári Attila, Kiss Gergely, Benedek Tibor, Fodor Rajmund, Szécsi Zoltán, Steinmetz Barnabás, Molnár Tamás, Biros Péter; szövetségi kapitány: Kemény Dénes. Egy csapat, amely 24 év után adta meg nekünk a semmihez sem hasonlítható érzést. 2000. október 1., lehet azt a napot elfelejteni?

Reprezentatív közvéleménykutatás híján maradjunk az árnyaltabb megfogalmazásnál: az egyik legnépszerűbb csapatot ünnepeljük. Egy (két-három…) generációnak minden bizonnyal az „egyik” jelző nélkül is megállja a helyét a kijelentés, ugyanakkor természetesen felesleges bármiféle összehasonlítás sportágak, még inkább pólós héroszalakulatok között, hiszen mindegyiknek megvan a saját és örök története. Viszont ami elvitathatatlan a sydneyi társaságtól, az éppen a vízilabdára, az ilyenkor megengedőbb szentimentális húrok pendítésével élve talán magára az életünkre gyakorolt hatása.
Azon a bizonyos napon a csapatsportok, a közösség semmihez sem hasonlítható erejét, az azzal párosuló érzést, büszkeséget adta meg nekünk a fináléban az oroszokat lenyűgöző könnyedséggel felülmúló Kemény-alakulat, ami egyszersmind olyan pályára tette ezt a sportágat idehaza, amelyen voltaképpen kódolva volt a folytatás.
No, persze, akik győzelemre születtek, ugye…
Kiváltképp bizonyította a 2000-es hőstett pozitív sokkoló hatását a következő esztendő szerényebb teljesítménye (Eb-bronz, sic!), az agyonszeretett hazai Európa-bajnokság, az addig sohasem látott, érzékelt „Mindenki bennünket akar” metódus, majd az abból való kitörés, ergo Sydney tényleg alapjaiban reformált meg tulajdonképpen mindent a sportban; de a vízilabdában bizonyosan.
Nem mellesleg csúcsra ért végre Kósz Zoltán és Varga Zsolt, korábbi válogatottak elnyűhetetlen klasszisai, csúcsra ért először Benedek Tibor is (összeszorul a szív, de tényleg…), csúcsra ért a 75-76-77-es korosztály szakemberek által is csodált elitje. A csapat élén azzal a Kemény doktorral, akinek a telefonján anno az olimpia helyszíne volt a beköszönő üzenete, merthogy minden reggel úgy ébredt, kelt ki az ágyából, hogy a szent cél, csakis a szent cél lebegjen a szeme előtt.
A „felhozó” csoportmeccsek, a feszültségoldó perfromansz az ausztrál estében, az egyik legnagyobb magára találásával az olaszok elsüllyesztése, a jugoszlávok elleni félelmetes és bevált kapuscsere, az említett döntő, a csavargól, az ünneplés, a nyilatkozatok, a fogadtatás – sztorik, képkockák, belénk égett pillanatok.
Mintha tegnap lett volna.
És ez így is marad mindig, annyira egyértelmű.