Női válogatottunk Hollandia 10-8-as legyőzésével az Európa-bajnokság bronzérmesei lettek - szubjektív értékelésünk következik!

Fotó: Kovács Anikó/MVLSZ

Keszthelyi Rita magával ragadó könnyeiben, azt hiszem, minden benne volt... Az elmúlt esztendők hol gyötrelmes, hol felemelő pillanatai, az ominózus Kanada-meccstől kezdve az elveszített elődöntőkön, bronzmeccseken át a fiatalokkal való foglalkozás, mondjuk ki, tanítás mindennemű érzelembombája, a rutinos barátnők válogatottbeli kiszorulása (akik közül azért senkit sem írnánk még le akár a trieszti olimpiai selejtezőt, Tokiót illetően sem!), a sokat hangoztatott felelősség kérdésköre, az eredménykényszer, a vízilabda iránti alázat, a magával szemben támasztott követelményrendszer, és sorolhatnám. Sorolhatnám, mert Ritával kapcsolatban oldalakon keresztül csukott szemmel zengene ódákat az ember, de egyrészt nyilvánvalóan momentán a csapatról ildomos szuperlatívuszokban fogalmazni, másrészt tudom, „elég neki" ennyi is bőven. Még akkor is, ha ezen az Európa-bajnokságon is igazolta, nevezhetnek papíron bárkit a világ legjobbjának, nála komplexebb női vízilabdázót nagyítóval sem találni a mezőnyben - a hollandok elleni mérkőzésen (is) 29 és fél percet tartózkodott a vízben, és hogy ne a góljait említsem, négy olyat blokkolt emberhátrányban, amelyre valóban csak egy királynő képes.
Gólkirálynő, ami persze most mellékes (sic!)...
Aki nem akármilyen csapat vezére lehet. Soroljam? Gangl Edina és Kasó Orsolya révén két olyan kapusnak, akik képesen az extrára, akikből Áts Bertalan kapusedző minden edzésen többet és többet akar kihozni. A centereknek, Gyöngyössy Anikónak és Parkes Rebeccának, akiknek Tóth László tanítja egyre nagyobb eredménnyel az amúgy földi halandó számára értelmezhetetlen „posztcsíneket". Vályi Vandának, Szilágyi Dorottyának, Leimeter Dórának, akik fejlődnek, fejlődnek, már most „utálják" őket az ellenfelek. A védőknek, Garda Krisztinának, Máté Zsuzsannának vagy Rybanska Natasának, akiknek a piszkos munka elvégzése mellett elöl is muszáj alkalomadtán villanni - láttuk, hogy megtették. Vagy a „fodorrajmundi" magaslatokban járó, azaz az ellen ászait kvázi észrevétlenül kiiktató, iszonyatosan szokat dolgozó Illés Annának. És a helyét idővel minden bizonnyal átvevő Gurisatti Grétának, aki láttuk, mennyire hiányzott az elődöntőben az ujjsérülése után.
De menjünk tovább! Vezére lehet a teljes női szakágnak, amelynek klubedzői, vezetői közül sokan hosszú évek óta dolgoznak nem csupán saját csapatukért, hanem kimondva a válogatottért, vezére minden olyan női pólósnak, aki egykor és ma életben tartotta a rendszert, vezére a szurkolóknak, akik egy csoportja mindig mellettük áll, vezére annak a kevés támogatónak, aki segítette, egykoron, segíti most, segíti majd a jövőben ezt a szerelemnek mondott csodát.
És vezére, ahogy mondani szokták, meghosszabbított keze a vízben Bíró Attilának, aki a riói olimpia után szisztematikus munkával ismét felépített egy olyan csapatot, amelyben joggal bízhatunk. Joggal a kvótában, joggal abban, hogy Tokióban tovább javulva megvalósítja az álmát, megvalósítja az álmunkat. És nem, nem ez az érem, ez a szépen csillogó érem mondatja ezt az emberrel. No, de máris visszakanyarodtunk akkor Rita könnyeihez...
 
a.z.