A torinói Európa Kupában megszerzett bronzérem után lassan a budapesti Világliga Szuperdöntő kerül a fókuszba. Mert a szépen fejlődő, formálódó csapatunk mindenre képes lehet. Szubjektív írásunk következik.

Fotó: MVLSZ/Buza Balázs

Amikor Kasó Orsolya és Leimeter Dóra betegen is szerette volna meggyőzni a szövetségi kapitányt, hogy adott esetben számolhat vele a torinói Európa Kupa hatos döntőjében, Bíró Attilát jó érzés keríthette hatalmába. Jó érzés, hiszen a versenyhelyzet tetten érhető, bő keretének tagjai minden alkalmat meg akarnak ragadni, hogy bizonyíthassák, helyük van a csapatban. Az eredmény ismert: a felejthetetlen 2016-os Európa-bajnoki diadal óta első ízben érmet nyert vasárnap a válogatott.
Szeretetcsomagban megjegyezve: éppen itt volt az ideje.
Iménti megfogalmazás a legkisebb mértékben sem az eltelt három esztendő „dobogónélküliségét” kívánja kritikus szemmel felemlegetni, lévén tagadhatatlanul, sőt levakarhatatlanul illesztődött a legjobbakat csoportba szedő társaságra a „Rájuk mindig lehet számítani!” kijelentésfaktor. Az olimpiai elődöntő és a bronzmeccs után is járt a vastaps (na, jó, előbbi után nagyobb, mindazonáltal az oroszok elleni „éremátadó” parit követően is az elismerés hangját illett szólni, bármennyire fájt az ötméteres párbaj, vagy inkább az utolsó negyed utolsó perce), majd a barcelonai kontinensviadal négy közé jutása is nívót jelentett. Ebből a szempontból a 2017-es, hazai világbajnokság, a Kanada ellen elveszített negyeddöntő lóghatott volna ki a sorsból, de ugye, emlékeznek!? Az ötödik helyért vívott találkozón hatezren buzdították a csapatot, hatezer torokból szólt a búcsúzó „Szép volt, csajok!”rigmus, ami kristálytiszta visszaigazolása volt már akkor is annak, hogy a lelkesedést, az akaratot, a tüzet értékelik a drukkerek.
Éppen itt volt tehát az ideje, hogy maga a vízilabda is értékelje – no, de ezért iszonyat nagyot dolgozott a társaság Torinóban!
Torinóban is.
Merthogy a szürke hétköznapok megfeszülései adják az alapot.
Amikor adott esetben lehetetlen időpontban kell edzeni vagy éppen bajnokit játszani; amikor hóban, fagyban kellett besétálni a Margitszigetre; amikor uszoda felújítás miatt tréningre is ötven-hatvan kilométereket kell buszozni; amikor szabadnapon a Népligetben fut öt kilométert a játékos, hogy még jobb állapotban legyen; és folytathatnánk…
Ehelyütt cseppnyi szakmai vizekre evezve érdemes megemlíteni, hogy a belgrádi ünnepelt csapatnak közel a fele már „csupán” drukkol a mai válogatottnak, hiszen a vb után kezdődött, akkor kezdődhetett az újbóli építkezés, amely nem ígért könnyű feladatot, hovatovább alaposan feladata a leckét mindenkinek.
A beépülni vágyó, nemzetközi szinten rutintalan fiataloknak, a világversenyeket megjárt ászoknak éppúgy, mint a szakmai stábnak.
De a beépülni vágyó, nemzetközi szinten rutintalan fiatalok beleálltak a munkába, a világversenyeket megjárt ászok – fontos: nem mindig babusgatva! – segítették őket, a szakmai stáb (Bíró Attila mellett említsük is meg a sokkal ritkábban fókuszba kerülő Tóth Lászlót és Áts Bertalant, a kapitány közvetlen segítőit, akik minden tréningen összetartáson beletesznek apait-anyait, esetükben speciel főként apait…) pedig értően nyúlt az „elegyhez”.
Természetesen az Európa Kupában megszerzett bronzérmet nem kell, nem is szabad túlértékelni, csinnadrattát csapni, ugyanakkor jó érzéssel, büszkén igen is meg lehet, meg kell állapítani: alakul.
Visszajelzésnek ellenben nem feltétlen nekünk, a csapatért szurkolóknak volt fontos ez a siker, sokkal inkább a játékosoknak, a közösségüknek, hogy végleg tudatosuljon számukra: bármire képesek. Főként úgy, hogy tudják, hogy közel sem teljesítették hibátlanul, ergo vannak még „rejtett” tartalékok.
Keszthelyi Rita és Parkes Rebecca nevét viszont engedtessék meg, hogy kiemeljük, mert amit ez a kettős művelt a három mögöttünk hagyott napon, arra a bravúros és az extra között kellene valahol jelzőt találni. Csapatkapitányunkat illetően sok meglepetés persze nem ért senkit, Rita kvalitásairól mindent elmond, hogy a mostanság egyeduralkodó amerikai válogatott szövetségi kapitánya, Adam Krikorian is a legjobbak közé sorolta, simán helyet szorítani neki világverő csapatában. De az Új-Zélandon született, ott anno Bíró Attila által okított 24 esztendős centerünk briliáns produkciója afféle berobbanást sejtett – noha ideje masszív tagja a csapatnak. Ha éppen nem sérült szegény. S ha már kulisszatitokkal kezdtük, zárjuk is azzal: „Bex” fülét, dobhártyáját a kiutazás reggelén még kórházban vizsgálták, erősen kérdéses volt a torinói szereplése, végül azonban ő megkapta, megkaphatta a zöld lámpát, így tevékeny részt vállalhatott a száguldásban.
Figyelem, lassítás nem várható!
Június 4-9. között a Világliga Szuperdöntőjében is bármi elképzelhető.
Budapesti mámor volna.

a.z.