A Märcz Tamás irányította férfiválogatott a berlini Világkupán meccsről meccsre jobb játékot nyújtva aranyérmet nyert – 1999 után ünnepelhettünk sikert ezen a tornán. Csapatunk a nyáron megjárta a hadak útját, így kifejezetten bíztató a múlt heti produkció. Szubjektív írásunk következik.

Fotó: fina.org

Alkalmasint azonnal csavarjunk egyet a történeten: 2018. szeptember 11-16. között hány rangos férfi vízilabdatornán lehetett az aranyéremért harcba szállni?
Tekintettel arra, hogy ezen a felületen minden bizonnyal maximum afféle beugró kérdésként tehető fel mindez, rögvest témánál vagyunk, ergo azonnal érdemes a lényegre törni: az, hogy Szerbia nem a legerősebb összeállításával utazott ki Berlinbe; az, hogy Horvátország játékának hatékonysága meg sem közelítette a nyárit; az, hogy Olaszország, Görögország, Spanyolország vagy Montenegró nem volt ott a nyolcas mezőnyben, mind-mind függetlenek férfiválogatottunk németországi szereplésétől. Maximum annyiban nem, hogy a tavalyi világbajnoki ezüstéremmel, említett riválisok megelőzésével váltott jegyet a Világkupa indulásra, azaz voltaképpen ezzel a diadallal őket is versenyben előzte meg…
Mindez persze „csupán” játék a szavakkal, a történet esszenciája ugyanis a medencéhez köthető. Meg azon kívülre. Merthogy Märcz Tamás és stábja csapattá, győztes csapattá gyúrta a nyár végi keretét. A házigazda elleni nyitó produkció, valljuk be, nem feltétlenül erre engedett következtetni, ami egyet jelentett azzal, hogy kommenthuszárok hada „rohanta le” kapitányt és kiválasztottjait. Kétségtelen, emberemlékezet óta nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy Németország verje válogatottunkat, még úgy sem, ha egyre markánsabb jelek utaltak az ellenfél fejlődésére, lásd Spandau BL-szereplése, vagy éppen a végül kínkeservesen megnyert 2016-os olimpiai selejtező. A szélsőséges világban tulajdonképpen megszokott heves, pozitív feltételezéssel élve féltő reakciókról viszont bebizonyosodott, elhamarkodottak voltak. Egyrészt, mert abból a pofonból dacos magatartással képes volt erőt meríteni a társaság, másrészt, mert cseppet sem annyira borzalmas a helyzet, mint egyesek lefestették.
Félreértés ne essék, a 19 esztendő után megnyert Világkupa után senki sem állítja, hogy világverő csapatunk van, sőt a felsorolt európai hatos momentán talán vitathatatlanul előbbre tart. A kapitány figyelmét sem tereli el a siker a problémákról, az Európa-bajnoki szereplésről, annak minden hasznosítandó tapasztalatáról, senki sem gondolja, hogy a tokiói olimpiai kvalifikáció innentől kezdve gatyabedobással megszerezhető (nem elég, hogy két ázsiai kvóta lesz, könnyen lehet, hogy a berlini mezőny pofozógépe, Dél-Afrika rákap a póló ízére, és viszi az afrikai helyet), senki sem használja kvázi radírként a győzelmet. Ellenben láthattuk, igen is, láthattuk, van mivel írni a papírra. Anélkül, hogy mélyebb elemzésekbe bonyolódnánk, meg kell említeni a Világkupa blokkjainak sokasságát, ami kristálytisztán jelez egyfajta akaratot, meg kell említeni olyan játékosokat, mint Bátori Bence, Zalánki Gergő, Kovács Gergő vagy Manhercz Krisztián, akik lövéseikkel felváltva húzták a csapat szekerét előre – miközben nyilván kevésbé szúrt szemet az, hogy utóbbi játékos a szerbek ellen speciel Dusan Mandicsot „tüntette” el a vízben... Kardos Gergő védései, a csupaszív Mezei Tamás csapatkapitányi szerepe, a Jansik-testvérek tartása, a 31 éves újonc, Pásztor Mátyás bevetése is megérné pár szót, hiszen olyan mozaikkockák ezek, amelyekből többet érnek az alagút végi pislákoló fénynél.
Közben tényleg nincs szó örömujjongásról, illik értékén kezelni a dolgokat, mindazonáltal örülni, különösebb csinnadratta nélkül ünnepelni mégiscsak lehet. Aztán ha a Nemzetközi Úszószövetség netán a Világkupa-győztes, Világliga-ezüstérmes magyar férfiválogatottat nevezi meg az esztendő végén az év pólócsapatának, Eb-nyolcadikként újra elővehetjük a témát. Mert egyszer lent, egyszer fent, a sport ettől is szép, ugye. Ott, a dobogó tetején Bátori Bencének, Jansik Dávidnak, Jansik Szilárdnak, Kardos Gergelynek, Kovács Gergőnek, Manhercz Krisztiánnak, Mezei Tamásnak, Nagy Ádámnak, Német Toninak, Pásztor Mátyásnak, Pohl Zoltánnak, Vogel Somának, Zalánki Gergőnek, és a stábnak, Märcz Tamásnak, Németh Zsoltnak, Mátéfalvy Csabának, dr. Szigeti Istvánnak, Eszlári Gergelynek és Tóth Szabolcsnak érthetően nagyon szép volt. Szívből kell gratulálni nekik!

a.z.