Mindent megnyert a Szolnokkal, ám a mögöttünk hagyott klubszezon elveszített bajnoki döntője és a BL-5. hely után mennie kellett. Cseh Sándor ezúttal bővebben beszélt a múltról, jelenről, a jövőt illetően pedig elmondta, nem tervez, majd alakulnak a dolgok. És kérésünkre szót ejtett a magyar póló helyzetéről – érdemes megismerni a gondolatait.

Fotó: Madar Balázs/MVLSZ

Két hónapja már, hogy általános meglepetést okozva érkezett a szolnoki kommüniké, mely szerint Cseh Sándor helyét Zsivko Gocics veszi át a kispadon. A csapattal Bajnokok Ligáját, magyar bajnokságot, minden létező klubtrófeát begyűjtő magyar szakember akkor és azóta sem nyilvánult meg mélyebben az őt érezhetően elszomorító döntésről, ugyanakkor az Európa-bajnokság alatt feltűnt az M4 Sport szakértőjeként, avagy a vízilabda természetesen továbbra is központi szerepet játszik az életében. De vajon akkor, amikor kollegái kezdik a felkészülést csapataikkal, mivel telnek a napjai, egyáltalán miként látja a jövőjét?

„Tekintettel arra, hogy a nyár közepén derült ki, hogy nem folytatom a szolnoki munkát, egy valamit gyorsan el is határoztam: nem fogok kapkodni. Arra akartam felhasználni ezt az időszakot, hogy lehetőség szerint kipihenjen magam, helyre tegyem magamban a mögöttem hagyott éveket, talán fogalmazhatok úgy is, lezárjam a múltat. Hogy sikerült-e? Egyértelműen igen” – válaszolta megkeresésünkre Cseh Sándor, akit igyekeztük az érzéseiről is faggatni, így két hónnappal a történtek után milyen fájdalmakat élt át, ám tartotta magát a korábbiakhoz: „Az első, kétség kívül nehéz este után úgy ébredtem, hogy a nyilvánosság előtt nem szeretnék beszélni bizonyos dolgokról – ehhez tartom magam azóta is. Ennek több oka van. Egyrészt kimondottan fontosak számomra az elmúlt tíz esztendő kapcsolatai, élményei, azokat még véletlenül sem szeretném csorbítani. Másrészt, miként a közlemény után is elmondtam, ami velem történt, abban nincs semmi rendkívüli, teljesen normális egy edző életében. Az igazat megvallva a közvélemény véleménye kevés dologban szokott érdekelni, így szinte azonnal feltettem magamnak a kérdést: miért is akarnék beszélni bárkivel a történtekről? Nos, nem szeretnék. Hogy fájt-e? Akkor sem mondtam, most sem mondanám, fogalmazzunk inkább úgy, hogy gondolkodóba ejtett… Az egész életemet ebben a klubban éltem, kétség kívül furcsa érzés volt a távozás.”

A megélt nagy diadalokra természetesen jó szívvel emlékszik vissza, ám vannak olyan ezzel összefüggésben lévő tényezők, amelyek számára külön-külön fontosabbak: „A Reccót minden évben jobbnak tartották nálunk, az elmúlt három-négy évben ötször játszottunk velük, ebből hármat mi nyertünk, kettőt őt – ez fontos adat számomra. Fontos az is, hogy abból a tizenkét döntőből, amit játszottunk, tizet megnyertünk! Legalább ennyire kiemelkedő, hogy sohasem kaptunk ki egy gólnál többel tétmeccsen, negyeddöntőben, elődöntőben vagy döntőben. Az edző arra is készül, hogy ha rossz napja lesz a csapatnak, miként old meg bizonyos szituációkat – nos, mindig, minden körülmények között képesek voltunk meccs közben váltani, addig ütöttük-vertük egymást, míg elértük, mindig az utolsó percben dőljenek el a dolgok. Nem tudtak bennünket megverni, csak maximum legyőzni! És talán a legfontosabb: mindig akkor érzem magam a legjobban, ha volt játékosaimmal beszélek, és azt tapasztalom, amit maguknak köszönhetően elértek, annak minden szempontból megvan az eredménye. Vámos Marci személyiségfejlődése, Mezei Tamás munkába fektetett és eredménnyel járó hite, Zsivko Gocics számára olimpiai aranyat érő szolnoki karrierje, Kis Gábor gerincsérve utáni rehabilitációja, a tény, hogy Aaron Younger jó játékosként érkezett hozzánk és világklasszisként távozott, Nagy Viktor, Madaras Norbi, Varga Dani és Dumi személye – az eredményeknél valóban fontosabb, hogy együtt dolgozhattam velük, közelebbről megismerhettem őket, s nem csak én, hanem talán ők is profitáltak valamit a közös munkából.”

A 41 esztendős szakember momentán munkanélküli – ismerve tettrekészségét, adja magát a felvetés: miként éli meg mindezt?

„A nap huszonnégy órájában a vízilabda járt a fejemben, ennek mindig volt célja. Ezt talán most is így van, csak cél nélküli a dolog. Az edző valamennyire mindig kiszolgáltatott, akkor is, ha dolgozik, és persze ha nincs munkája, akkor még inkább. Nem szeretnék, nem is fogok keresgetni, ami természetesen azzal is jár, hogy nem tudom, mit hoz a jövő.”

Miután a nagy győzelmek miatt értelemszerűen ráakasztották, ráakasztódott a sikeredző titulus, egyfajta skatulyába is került talán – így nem csak az a kérdés, milyen munkát vállalna el szívesen a sportágban, hanem az is, megtalálja-e őt egyáltalán minden lehetőség...

„Sokféle munka van, talán nagyképűség nélkül állíthatom, van némi rutinom abban, hogy átlássam a lehetőségeket. A júniusban, amikor beállt az életemben ez a változás, magam sem gondoltam, hogy pár hónapig lesznek egyáltalán lehetőségeim – ehhez képest meglepődtem, milyen sok telefonhívásom volt, elsősorban külföldről. Tisztelettel nemet mondtam az összesre, egyik sem volt olyan, amibe tiszta szívvel belevágtam volna. Ami az itthoni részét illeti, igen, lehet, hogy be vagyok skatulyázva, de nincs vele gondom, hiszen mégiscsak elértem néhány sikert a csapattal. A legfontosabb, hogy az edzőséget sohasem munkának tekintettem igazán, nem a sikerek vagy az anyagi részek motiváltak igazán. Amiben látok fantáziát, azt nyilván nem engedem el magam mellett, tulajdonképpen ennyi. Még nem jött szembe ilyen” – érkezett a válasz, majd a „Vársz valamire?” kérdés után a kiegészítés: „Ezt úgy tudnám a legjobban kifejezni, hogy szívesen vezetnék házépítő tévéműsort a legnagyobb adók egyikén, ám erre minden bizonnyal kevés esélyem van… Szóval nem tervezem, mi lesz, majd az élet alakítja a dolgokat.”

A beszélgetés során óhatatlanul szóba került a magyar póló jelenlegi helyzete – kérésünkre Cseh Sándor is kendőzetlenül osztotta meg velünk gondolatait: „Könnyű helyzetben vagyok, mert nem csupán az Európa-bajnoki szereplés után, hanem már jóval előtte is elmondtam: mostanában el van kényelmesedve nálunk a vízilabda-sport. Tizenhét-tizennyolc éves korban kezdődik a folyamat, ami voltaképpen azt eredményezi, amit nyilván mindenki tapasztal. Azok a játékosok, akik most a felnőtt mezőny javarészét adják, úgy nőttek fel, hogy példa volt előttük az olimpiai bajnok együttes, mindannyian válogatottak akartak, akarnak lenni. A különbség az, hogy a mi korunkban tudtuk, hogy egy Tóth Imre, egy Petőváry Zsolt vagy egy Mészáros Csaba ikon, ám azok, akik válogattak lettek, náluk többet akartak elérni. Miként a szerbeken látom: volt egy bivaly erős csapatuk, de valami hiányzott az olimpiai bajnoki címhez. A mostani, kétség kívül sikeresebb generáció tagjai jól tudom, mennyire tisztelték, milyen áhítattal nézték Sapicsot, Ikodinovicsot, Trbojevicset, Sefiket és a többieket, mindazonáltal többet akartak, csapatként még jobbak akartak lenni. Ezek nüanszok, ellenben olyan nüanszok, amik egy generációt meg tudnak változtatni. Fontos, nem elhallgatandó szempont, hogy miután a vízilabda Magyarországon nagy értéket képvisel, a játékosok el is vannak kényelmesedve. Anno a bajnokainknak, Kásásnak, Benedeknek, Kiss Gergőnek és a többieknek a külföldi klubjaiban meghatározó, meccseket eldöntő játékosoknak kellett lenniük, máskülönben bajban lettek volna – manapság egy rosszabb szezon után, sőt közben, már márciusban három szerződés várja a játékost, ami gyorsan hozzáteszem, nem probléma, ám kicsit törvényszerűen elkényelmesíti a dolgokat. Sokat beszélgettem az elmúlt időszakban fiatal játékosokkal, juniorokkal, invitáltam őket Szolnokra, ám eszük ágában sem volt hozzánk jönni, mert nem akartak versenyezni a csapatban a pozíciójukért. Viszont azt mondom, túlságosan nem kell aggódni, a Magyarországon tapasztalható eredménykényszer előbb-utóbb reflexből kidolgozza azt a szükséges rendszert, ami átfordít mindent, a játékosok is rájönnek, hogy nem a válogatottságot kell elérniük, hanem a válogatottban a meccseket meg is kell nyerniük.”

Miután élcsapat kispadján tevékenykedett, a manapság sokat szapult légiós kérdéskör kapcsán bizony érdekelt volt – erről ez a véleménye: „Kezdjük ott, hogy a válogatottunk tagjainak megvolt a lehetőségük arra minden klubcsapatban, hogy kivívják a legfontosabb pozíciót a környezetükben, hogy ez a többségnek nem sikerült, azért sok mindenről árulkodik. Nekem klubedzőként, bármennyire csúnya megfogalmazás, de nem a válogatott érdekeit kellett szem előtt tartani, a vezetőség bajnoki címet, Bajnokok Ligája-győzelmet akart, teljes joggal, teszem hozzá. A világ így működik, a Real Madrid vagy a Manchester United sem a spanyol vagy az angol válogatott érdekében működik. Az élklubokkal szemben hatalmas az elvárás, és ha nem tudsz két-három posztra jó légióst igazolni, akkor nincs esélyed odaérni. Természetesen azonban vannak és kellenek határok, ezt kell megfelelő rendszerbe önteni. A labdarúgásban és a kézilabdában kialakult a piaci működés, de nyilvánvalóan vízilabdában nem szabad ezt az utat járni, hiszen ez járhatatlan. Járhatatlan, mert a sportágat egyértelműen a válogatott viszi a hátán. Százszor népszerűbb, mint bármelyik klubcsapat, ezt fel kell ismerni, és ehhez kell igazítani a dolgokat.”