Egy perc, és ami mögötte van

2018. július 24. 08:00

Újjáalakult női válogatottunk felejthetetlen mérkőzésen 10–9-re győzte le hétfőn az olimpiai ezüstérmes, szinte komplett vb-csapatával felálló Olaszországot. Szerdán Hollandia ellen elődöntő vár rá, ám előtte érdemes megállni egy pillanatra. Szubjektív írásunk következik.

Fotó: Kovács Anikó

Abban a mámoros utolsó percben voltaképpen minden benne foglaltatik. Ahogy a mérkőzésen az olasz játékosok életét szinte észrevehetetlenül magas színvonalon keserítő Tóth-Csabai Dóra megérezte, hogy a hosszú évek óta mellette játszó Keszthelyi Rita húz valami zseniálisat, és „csupán” elé/mögé/kezére kell valahogy tennie majd a labdát. Ahogy a világ legzseniálisabb játéktudásával bíró csapatkapitányunk megoldotta az oxigénhiányos állapotban kegyetlen nehéz szituációt, és a létező egyetlen jó megoldást megtalálva Gorlero emelkedő kezei alatt a kapuba csavart. Ahogy befújták ellenünk azt az ötméterest, amely kivételesen lehet, hogy az volt, de bizonyosan akkor is befújják ezen a partin, ha egyértelműen az olasz szabálytalan. Ahogy aztán az addig a tőle megszokottól haloványabb Gangl Edina arccal belevetődött Bianconi lövésébe.
Egy percbe sűrített történelem.
Olyan történelem, amely szívről, akaratról, elnyomásról szól, amely kristálytisztán világít rá a legfontosabbra: a szürke hétköznapok csatái, edzései a Hajósban, a Szőnyi úton, Dunaújvárosban, Szentesen, Egerben, a Népligetben, Szegeden (etc.) olyan elhivatott játékosok, edzők mindennapjai, akik hiszik, megéri a sok szenvedés.
A megelőző 31 perc is maga volt persze a csoda: említhetjük Gyöngyössy Anikó őrületes centermunkáját, társa, Parkes Rebecca két bestukkolt gólját, Illés Anna az ellenfél legjobbját semlegesítő alázatos munkáját, Leimeter Dóra bátor és pontos próbálkozásait, Szilágyi Dorottya utolsó negyedbeli villanásait, de voltaképpen a nagybetűs csapatunkát, hiszen Bíró Attila kapitánnyal, a piros lapja után őt helyettesítő Tóth Lászlóval, a teljes stábbal bezáróan tényleg mindenki hozzátette a magáét akár egy jó helyezkedéssel, blokkal, egy jó szóval ezen a meccsen.
De az a perc…
A hétfői diadal – mert diadal volt ez ebben a nemzetközileg is ellenszélnek nevezett valamiben a javából! – után megindító volt látni nem csupán a 13 hős tekintetét, hanem az edzőikét, a szurkolókét, olvasni az üzeneteket, szembesülni azzal: a válogatott siker mindenkit magával ragadott.
Mert ez siker!
Egy újjáalakuló csapat olyan sikere, amelyet talán most még – lévén tart az Európa-bajnokság – fel sem fogunk. Ha majd a remélt tokiói nagy meccsünk után ünnepelhetünk (márpedig ünnepelni fogunk, és kész, ahogy mondaná az orrtöréssel is játszó Gurisatti Gréta), jusson eszünkbe ez a parti. Az első olyan parti, amit ez a társaság igazán a magának érez, amelyből a legtöbbet merítheti a jövőt illetően, amely identitást, karaktert ad létezésének.
Hogy még két mérkőzése lesz itt Barcelonában?
Valóban, ám ez az a győzelem, ami a tipikus történjék bármi a következő napokban (persze dehogy történjen, folytassák így a lányok!) mellett visszavonhatatlan értékkel bír. Éppen ezért érdemes egy pillanatra megállni, és rögzíteni: múlt, jelen, jövő, a magyar női póló elnyomhatatlan. A leendő Eb-helyezéstől függetlenül.

a.z.