Az idei év utolsó lehetősége, hogy aki részt szeretne venni a nyári programunkon, az még jelentkezzen. Egy-két helyünk van már csak, de nem szeretnénk hogy pont te legyél az, aki lemaradsz, mert nem tudsz időben dönteni.

Szeretnénk negosztani egy fantasztikus történetet, amiről sokan azt fogják gondolni, amikor olvassák, hogy egy csodálatos film forgató könyvét tanulmányozzák éppen. Ha szeretnél velünk utazni a nyáron, akkor a weboldalunkon (www.usa-h2opolo-opportunities.com) lévő jelentkezési lapot töltsd ki,vagy hívj minket bitalommal a H2O Polo USA facebook oldalon található telefon számok egyikén.

Kovács Norbert vagyok, és egy igazán szerencsés embernek mondhatom magam. Szerintem, ami velem történt, az felér egy lottó nyereménnyel. A történetem azzal kezdődött, hogy édesapám az MVLSZ oldalán talált egy cikket egy programról, amit az USA H2O Polo kínált. "Vízilabdázz az USA-ban!" Nagyon jól hangzott. A cikket elolvasva szüleim úgy gondolták ez egy jó befektetés, és nagyon jó lehetőség. Felvettük a kapcsolatot Póka Sándorral, és innentől fogva az én sorsom megpecsételődött, jó értelemben véve.

Két nyarat is kint töltöttem ezzel a programmal. A Renegades csapathoz kerültem, velük részt vettem 2 Junior Olimpián. A kis csapatnak elég jó eredményeket sikerült elérni, és ebben nekem is részem volt. A csapat fantasztikus volt, nagyon sok barátot szereztem. Itt az edzők, a csapat, a szülők mind egy nagy család. Nagyon jól éreztem magam velük. Ami viszont a legcsodálatosabb dolog volt, lett egy amerikai családom. Egy édesapához, 3 fiához, és öt kutyához kerültem. Egy igazi "Man cave". Az édesapa Dean még ma is aktív vízilabdázó. A fiúk közül ketten vízilabdáznak, a legidősebb fiú műkorcsolyázik. Dean részt vett a Renegades klub újraélesztésében, és edzőként dolgozik a csapatnál, továbbá a Renegades Masters csapatban játszik és gyakorlatilag ő szervez mindent a csapat életében. Szóval ebbe a családba kerültem, ahol az első naptól fogva nagyon nagy szeretettel fogadtak és szinte családtagként távoztam az első nyáron. Nem igazán szakadtunk el egymástól, végig tartottuk a kapcsolatot, így természetes volt, hogy a következő évben is hozzájuk kerülök. Mit kaptam ezen a két nyáron? Gyakorlatilag folyékonyan megtanultam angolul beszélni, ami azért is nagy dolog számomra, mivel csak a gimiben kezdtem angolt tanulni. Rengeteg tapasztalat a vízilabda terén, gyakorlatilag végig játszottam a 2 -2 hónapot, voltak napok amikor négy meccset nyomtam le. Nagyon fárasztó, de egyben csodálatos érzés is volt. Sok barátot szereztem, akiknek a szüleivel is jó kapcsolatot ápolok a mai napig. A helyi nevezetességekről, látnivalókról már ne is beszéljünk...

Amiről azonban álmodni sem mertem, az ezután kezdődött! Dean-nel beszélgettünk, hogy hogyan tovább, mik a terveim, szeretnék-e kint tanulni. Mondtam, hogy persze jó lenne, de nem látok rá nagy esélyt, nem vagyok valami jó tanuló. Dean mondta, hogy nyugodjak meg, csak tanuljak, igyekezzem a legjobbat kihozni magamból, a többit majd meglátjuk. Így is volt. Készültem az érettségire, de a suli nem ment valami jól, így magamban fel is adtam a dolgot. Ekkor jött Póka Sanyi bá telefonja, hogy mit akarok kezdeni magammal? Tudta, hogy nagyon elégedettek voltak velem, és felrázott, hogy meg kell próbálni, nem szabad feladni, jelentkezzek be a TOEFL nyelvvizsgára, aztán majd meglátjuk hogyan tovább. Így is lett. Bejelentkeztem és készültem a TOEFL-re. Január elején csörgött a telefonom és a másik végén az RCC Riverside College vízilabda edzője hívott, hogy nagyon szeretnék, ha hozzájuk jelentkeznék. Minden egyébről Dean már megállapodott velük. Őszintén szólva nem is értettem az egészet. Kiderült, hogy Dean felvette a kapcsolatot az iskolával, referenciákat, videókat stb.. küldött be, gyakorlatilag már csak az érvényes TOEFL és az érettségi hiányzott. Szerencsére mindez sikerült. Felvettek és az RCC Riverside College tanulója lettem. Dean szó szerint a fiává fogadott. Mindannyian egyetemre járunk. A legidősebb fiú David , és a legkisebb Brian kollégiumban laknak. Austinnal a középső fiúval vagyunk itthon. Együtt tanulunk, nagyon sok segítséget kapok. Amikor a Renegades csapat tudtára jutott, hogy ott fogok tanulni, anyukám folyamatosan kapta a régi csapattársak szüleitől az üzeneteket, hogy mennyire örülnek, és ha bármiben tudnak segíteni, csak szóljunk. Anyukám nagyon meghatódott, hiszen személyesen senkit nem is ismer. Az első hónap nagyon nehéz volt. Reggel 5:20-ra már a suliban kellett lennem, az edzés 5:40-kor kezdődött. Napi két edzés. Este hat óráig a suliban voltam, utána meg leckék sorozata. Rengeteg meccs, sok-sok házi feladat, nagyon sok tanulás. A suli csapatában vannak régi csapattársak a Renegades klubból, így könnyebb volt a beilleszkedés. Elég jól ment a csapatban a játék, és szerintem nagyon jól sikerült beilleszkednem. Kár, hogy a szezon csak novemberig tartott, de nekem szerencsém van, mert tovább vízilabdázhatok a Renegades Masters csapatban. Több kupán, bajnokságon vettem részt: Bob Nealy bajnokság, SoPac Super League, Winterfest stb. Ami külön megtiszteltetés volt számomra, hogy együtt játszhattam egy legendával a Bob Nealy kupában, Ganei Kerr-rel. Egy csapatban játszottunk, és a végén odajött hozzám, gratulált a játékomhoz. Tudta, hogy magyar vagyok, elmondta, hogy az athéni olimpián találkozott a magyarokkal, és a játékuk nagy hatással volt rá. Bevallom csak később tudtam meg, hogy ő egy lengenda. 12 évig volt tagja az USA nemzeti vízilabda csapatának. Ő az első afro-amerikai aki képviselte az USA vízilabdát világversenyen, és ő az egyetlen, aki kapusként és mezőnyjátékosként is játszott. Remélem lesz még lehetőségem találkozni vele.

Jelenleg, hogy nincs a suliban vízilabda, nekem nem állt meg a sportélet. Tovább edzünk szárazföldön. Dean írt egy edzéstervet, amit Austinnal próbálunk teljesíteni. A garázsban van egy edzőterem, ahol tudunk edzeni. És igen, próbáljuk teljesíteni, mert Dean velünk edz, és bizony össze kell szedni magunkat, hogy tudjuk tartani a tempót, amit diktál, pedig már elmúlt 60 éves! Járunk meccsekre a Masters csapattal, és edzősködni kezdtem, a Renegades 12 éves korosztályát edzem Austinnal együtt. A kicsik nagyon ügyesek, már több meccsen voltunk velük, vegyes eredményekkel, de a lényeg, hogy a srácok nagyon jól érzik magukat. Kicsit más a medence túloldalán lenni, néha beugranék segíteni, és a meccsek végén a hangom gyakorlatilag nulla, de nagyon élvezem az egészet. És hát tanulás, tanulás. A sikeres vizsgák után több és nehezebb tárgyakat vettem fel. Hát elég húzós, nagyon sok a lecke, de mindent megteszek, hogy megfeleljek. Közben a jogsit is megszereztem, már csak a vezetés van hátra. Sajnos hiába van 3 éve jogosítványom nem fogadták el, így le kellett tennem az amerikai vizsgát is. Már megvan az autóm is!

Összefoglalva, nem azt mondom, hogy mindenkinek ilyen szerencséje lesz mint nekem, de a lehetőség mindenkinek adott. Az út hosszú és rögös, rengeteg buktatója van. Nem könnyű az adminisztrációs része, nekem ezt is Dean intézte. A vízum intézése az kész rémálom volt. Utolsó pillanatban kaptam meg. Másnap indult a repülőm. Volt izgalom bőven! Tudom, hogy a családom támogatása, és hite nélkül ez sosem jöhetett volna létre. Az amerikai családomra pedig nincsenek szavak, remek emberek, Dean és a fiúk örökre már életem részévé váltak. Ha úgy döntesz, hogy belevágsz, az USA H2O Poló csapatától minden segítséget megkapsz. Én nem lehetek elég hálás, Póka Sándornak, Szénászky Zsoltnak és Veres Gabinak. Mindenben támogattak, nagyon sokat segítettek. Bíztak bennem akkor is, amikor én már lélekben feladtam. Ez a program egy ugródeszka, és az hogy kit milyen messzire repít, az tőle függ. Egy biztos: itt csak nyerhetsz, egy próbát megér!