A Magyar Vízilabda Szövetség elnöke az E.ON férfibajnoki rajt előtt afféle válogatott szezonzáró/klub szezonnyitó beszélgetésünkben ecsetelte a felejthetetlen nyarat, a jelent, és a következő feladatokat.

Fotók: Madar Dávid/MVLSZ

Szeptemberben még fiú ifjúsági Európa-bajnokság zajlott, de már elkezdődött a férfi Magyar Kupa, és szerdán indul az férfibajnokság is. Átmenet voltaképpen nincs – durva a tempó?
Nincs az a durva tempó, ami miatt bárkinek panaszkodnia lehetne, örülnünk kell, ha ilyen sokat téma, ha ennyire pörög a vízilabda. Örülni kell, és dolgozni, hogy kiszolgáljuk a közönséget. Persze hazudnék, ha azt mondanám, az ilyen nyár, mint amilyen mögöttünk van, ne adott volna számunkra plusz energiát.
Azt adott?
Rengeteget. Talán nem hazabeszélek, ha azt állítom, a nyár a vízilabdáról szólt, igazi őrület zajlott a Margitszigeten. Személyesen tapasztaltam, hogy mennyien szerettek volna a világbajnoki meccsekre bejutni, milyen sokan nem tudtak jegyet vásárolni – ráadásul mindegy volt, hogy férfi- vagy női meccsekről beszélünk. És akkor még a hírességeket nem is említettem, mert igazi sztárdömpinget láthattuk a lelátókon. Presztízsként, rangos társadalmi eseményként tekinthettünk a vízilabda világbajnokságra, a sportág iránti érdeklődés óriási méreteket öltött. A hangulat pedig… Órákat tudnék beszélni róla, de az sem adná vissza egyetlen percét sem… Különleges, megismételhetetlen nyarat hagytunk magunk mögött, amikor újra ilyen lesz, amikor újból vb-t rendezünk majd, akkor azt hiszem, nekem már nemigen lesz dolgom a sportágban. Szóval, örökké a szívembe került.
Ezt az őrületet kell most meglovagolni?
Igen, ez is egy feladat, rajta leszünk, ez határozottan állíthatom. Sokat segítenek ebben csapataink is, amelyek szereplésükkel erősítik tovább az érdeklődést.

Talán elfogultság nélkül állíthatjuk: összességében nem lehet rájuk panasz.
A szurkoló, az olvasó általában kritikusabb, és ez így van jól. Személy szerint elégedett vagyok, annak ellenére, hogy a lányok vb-ötödik helye önmagában nem elfogadható, mondhatni kudarc. Mert a magyar póló egyvalamiben nem változott sok-sok év alatt: ha nincs érem, az csalódás, ha nem kerül a csapat elődöntőbe, az kudarc.
Női válogatott: feketepont?
Semmiképpen, mert a sport már csak ilyen: volt egy mérkőzés, egyetlen mérkőzés, amelyen stáb, csapat, mindenki leblokkolt. Az ilyen helyzeteket a csapat legjobb játékosainak kell megoldaniuk, sajnos ez nem sikerült. Amikor anno a csapatomnál nem tudtam kritikus helyzetben kintről hozzátenni az egészhez, a legtöbbször jött az egyik „labdatulajdonos”, és egy villanással megváltoztatta az addigi menetet. A kanadaiak elleni negyeddöntőben nem volt olyan, aki a kottán kívül, a bizonytalanságból kitörve előre lökte volna a csapatot, és ez sokba került. Azért fájó, mert meggyőződésem, ezen az egyetlen meccsen óriási, soha vissza nem térő lehetőséget szalasztott el a csapat.
Mégis elégedettségről beszélt…
Igen, mert mindezek ellenére szakmailag az egész tornát kell nézni, és azon bizony olyan hangulatú, olyan minőségű és olyan markáns mérkőzéseket játszott, nyert meg a társaság, amelyre lehet építeni. Kiemelném a hollandok elleni csatát, amely nívójában, stílusában bármelyik férfimeccsel felvette a harcot. És ha már a férfiak: mondanom sem kell, és már sok helyen kifejtettem, a világbajnoki döntőbe jutás kiemelkedő, örömteli eredmény. Le a kalappal a csapat, a kapitány és a stáb előtt!
Akkor hiányérzet nincs?
Felnőtt, főiskolai, junior és ifi szinten is világverseny volt a nyáron, ebből négyről éremmel tértek haza csapataink – azt gondolom, ez értékelendő produkció. Persze mi házon belül kritizálhatjuk, hogy nincs benne arany, de kérem, emelje fel a kezét az a csapatsportág, amely egy naptári éven belül fel tud mutatni négy érmet! A riói olimpián negyedik és ötödik helyet szereztük, szomorúak voltunk, mert dobogóra vágytunk – de mi legalább ott voltunk.

Ez a nyár, különösen az utánpótlás-világversenyek igazolták, szó sincs arról, hogy a vízilabda Balkán Games, amivel a pekingi olimpia előtt itt-ott kvázi csúfolták. Egyértelműen szélesedik a bázis, ez minek köszönhető?
Ha megnézzük a pekingi eredményeket, helyezéseket, már akkor kiderült, butaság ez a megállapítás. Meg előtte és utána is. Akár Európát, akár a tengerentúlt nézzük, fejlődik a sportág, s valóban, ha csak az ifi legjobb négy csapatát nézzük – Montenegró, Spanyolország, Oroszország, Magyarország –, nincs benne a szerb, a horvát vagy az olasz, jól látható, van konkurencia. A szerbiai junior vb-t Görögország nyerte, hogy folytassam a sort. Szóval, lehet nagyot mondani, de felesleges: több bázisa is van a vízilabdának.
A FINA és a LEN útvesztőjében is? Mennyire nehéz a lavírozás?
Mindét szervezet sok eseményt szervez, ez pedig jót tehet a sportágnak. Nekünk jól felfogott érdekünk, hogy mindkettőt a lehető legkomolyabban vegyük, s ha úgy adódik, házigazdaként továbbra is vállaljunk szerepet egy-egy tornán. A múlt szép, de előre nézünk, például jövőre ifi vb-t, 2020-ban felnőtt Európa-bajnokságot szervezünk, de könnyen előfordulhat, lesznek még versenyeink. Jó a viszonyunk mindkét szervezettel, de kétségtelen, nagyon észnél kell lennünk. Amihez nincs közünk, azzal nem foglalkozunk.
Avagy mi ellentétben állítólagos LEN-nel szolidaritást vállaló nemzettel, indulunk a Világligában is?
Hogy ki indul, vagy nem indul a Világligában rajtunk kívül, nem tudom, majd hiszem, ha látom. Azt biztos, az olaszok sportpolitikai ereje úgymond lefeleződött azzal, hogy a korábban mindkét szervezet szakmai bizottságát vezető Gianni Lonzi már csupán Európában vezető, várhatóan a továbbiakban nem lesz olyan erős a hátterük. De ez sem a mi dolgunk.
Nagyon érződik a feszültég?
A LEN érveit mi elfogadjuk, de azt tartjuk, hogy nem várhatják el tőlünk a FINA-val szembefordulást. Tekintettel arra, hogy a labdarúgás és a tenisz kivételével mindenhol, így vízilabdában is az olimpiai aranyérmet értékelik a legmagasabbra, és az olimpia, annak selejtezője is a tudomány mai állása szerint a FINA égisze alá tartozik, nem lenne ésszerű ujjat húzni velük. De azt gondolom, ezt nem is várja el tőlünk senki. Persze az vitathatatlan, a Világligában sokkal költséghatékonyabban meg lehetne oldani a kiírást, szerencsésebb volna a tornarendszerű lebonyolítás, mintsem az állandó utazgatás, ki tudja, hátha ezen változtatnak. Várjuk a kiírást és a sorsolást.

Fotó: MTI

A LEN új sorozatában, az Euro Kupában rendezünk – tudjuk már a helyszínt?
A sorozat plusz terheket rak a játékosokra, a csapatokra, a szövetségekre, de a vízilabdát népszerűsíti, így örömmel vállaltuk el az egyik csoport megrendezését. Egyben ez a torna a Volvo-kupa keretin belül lesz, hogy hol, momentán nem tudom megmondani. Az elmúlt 11 év alatt sok olyan helyszínen járt ez a kupa, ahol addig nem igen volt vízilabda, ezzel próbáltunk lökést adni az adott helyszínen. A Volvóval közösen most is körültekintően választunk majd helyszínt.
Kezdődik a férfibajnokság, majd hamarosan a női is – elnöki várakozás?
Legfőképpen kíváncsi vagyok. A Ferencváros ilyen mértékű erősödése plusz színt visz az urak küzdelmeibe, nagy kérdés, az eredményjelző táblán ebből majd mennyi látható… Az UVSE-be a világ egyik legjobbja érkezik az Egyesült Államokból, nagyon várom, mire lesz nálunk képes. Természetesen izgalmas, jó bajnokságot várok, de mondhat mást egy elnök?
Mit mond a 16 csapatra?
Állandó vitatéma. Talán reálisabb lenne a 12 csapat, sokaknak egyszerűbb lenne az élete, mindazonáltal olyan bázisok, uszodák épültek fel, amelyekben pezseg a vízilabda-élet. A tipikus melyik ujjamba harapjak történet. Megszavazta az elnökség a 16 csapatot, támogatjuk, elnökként is ezt képviselem.

Légiósok száma?
Még bonyolultabb kérdés, miközben nyilvánvalóan összefüggésben van a létszámmal is. Az összes csapat gondját viselem, leginkább azonban mégis a válogatott szempontja a legfontosabb. Márpedig a válogatott érdeke nem feltétlen egyezik a légiósok ilyen nagyszámú foglalkoztatásával. Kétség kívül sok olyan fiatal szorul így háttérbe, kap kevesebb lehetőséget, ezzel nyilvánvalóan magas szinten foglalkozni kell.
Unatkozni nincs idő.
Az mi?
Nem egy szövetséget működtetni, az biztos.
Vegyük csak az egyesületeket leginkább érdeklő területet, a TAO pályázatokat. Egyre több és több érkezik, ezeket a sportág érdekeit figyelembe véve, ugyanakkor a jogszabályokat maximálisan betartva kell elbírálnunk, majd kezelnünk. És akkor ott van még az ellenőrzés, hiszen hatósági jogkörünk, kötelességünk van. A rendszer felállt, felállítottuk egy ideje, de nap, mint nap működtetni embert próbáló feladat. Vegyük csak ezt a hetet: 186 meccset rendezünk. Átlagosan öt személy szükséges egy mérkőzéshez. Előfordulhat, hogy valaki nem ér rá, közbe jön valami, beteg lesz, és a többi. Folyamatos szervezés, tűzoltás a munkánk. Ha minden lezajlik rendben, azt nem veszi észre senki, az a normális, ám ha valami közbejön, ami nem rajtunk múlik, akkor rögvest érkezik a kritika. Szóval, nem egyszerű.
De edzett ehhez, nem?
Hogy őszinte legyek, nehéz megszokni, ám már kevésbé csap földhöz, mint korábban. Régebben nagyon szíven ütött, most higgadtabban ülök oda a gép elé, vagy emelem fel a telefont, és válaszolom meg ilyenkor a megválaszolandót, és ezt kérem a kollégáimtól is. Ami nem rajtunk múlik, azokat is igyekszünk kezelni. A munka sohasem áll meg.