Hét nap alatt ötször töltötte meg a Hajós uszodát a Millennium együttese, a legendás aranycsapatot imádta a közönség, ők pedig attól is boldogok, hogy ilyen sokan szeretik őket.

fotók: Balogh Máté

Varga Zsolt: „Fantasztikus a gyerekeimmel együtt a dobogón állni, végig itt voltak a meccseken. Ez így nemcsak csapatszinten, hanem családilag is nagy élmény. Mindenki hozta a gyerekeit, együtt játszottak a meccsek után, fantasztikus családi élmény. És hatalmas dolog itthon ennyi ember előtt nyerni. Az 1996 után kezdődő és 2008-ig tartó időszakban az emberek hozzászokhattak ahhoz, hogy ez a csapat mindig tudott nyerni. Mindig nagy élmény látni egy csapatot győzni. Vannak nagyon jó egyéni sportolóink, de amikor egy csapat nyer, az másfajta közösségi élmény. Szerintem ebben a közönség is jobban benne tud lenni és jobban együtt tud élni azzal, amit mi vittünk véghez ebben a hosszú időszakban."
 

Varga Tamás: „Nagyon jó volt az egész hét, jó érzés volt újra dobogón állni, nyerni, ilyen közönség előtt játszani. Visszajöttek a régi érzések, a régi automatizmusok. Megható volt. Megérte a világbajnokság a felkészülést, az ember a saját egészségéért is edz, az pedig csodálatos dolog, hogy ennyi embernek tudtunk örömet okozni.” 

Steinmetz Barnabás: „Összességében fárasztó volt az egy hét, vasárnap már nehéz volt az ébredés is, de úgy láttam, mindenki beleadta azt, ami még benne volt, nehogy meglepjen minket az ellenfél. Ez van, negyven plusz, itt már nincs az, mint régen, hogy egyik napról a másikra regenerálódunk, de ennek ellenére jó játékkal, közönségszórakoztató produkcióval álltunk elő az utolsó napon is. Számunkra is meglepő volt, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltak ránk, mind az öt nap tele volt az uszoda. Ennyi év elteltével is. Fantasztikus érzés."

Biros Péter: „Újra átélhettük, hogy mennyire szeretnek minket, és azzal, hogy nyertünk korábban, kivívtuk az emberek szeretetét és tiszteletét, meg belőlük táplálkozunk. A szurkolók örülhettek, valószínűleg úgy jöttek ki mindig, hogy nyerni fogunk, nagyon nem kellett izgulniuk. A döntőben és az elődöntőben legalább volt feszültség, nem egy sima radír volt, meg kellett mutatni, hogy tudunk, tudtunk vízilabdázni, nem tudom, melyik a jó szó. Nehéz megmondani, hogy játszunk-e még együtt, most mindenkinek nagyobb a hév, mint a tett. Biztos, hogy szeretnénk, de kérdés, milyen formában tudnánk ezt összehozni nagy logisztika lenne. Valahogy dolgozni kell rajta, hogy többet találkozzunk. Nem feltétlenül a vízben, hanem akár a parton is. Hogy beszélgessünk egymással, hogy leüljünk, és nem csak mi tizenhatan, hiszen van még rajtunk kívül pár olimpiai bajnok, aki nem tudott, szerencsére még nem tudott itt játszani a kora miatt. Ők is hozzánk tartoznak, valahogy meg kell oldani, mert minket valami összeköt, nemcsak a vízilabda, hanem valami más is."