Nagy korok tanúja a most 100 esztendős Tarics Sándor. Születésnapjára most honlapunk olvasói kapnak ajándékot: egy olyan interjút az ünnepelttel, amely eddig csak Gyarmati Dezső és Csurka Gergely Aranykor című, a magyar vízilabda teljes történetét feldolgozó kötetében volt olvasható.

Mivel voltunk annyival jobbak – akkor is – a világnál?
Fölényünk alapja egyértelműen az volt, hogy más felfogásban játszottuk a vízipólót. Míg a többiek elsősorban birkóztak, addig mi inkább a labdával foglalkoztunk, abból az elvből kiindulva, hogy az mégiscsak gyorsabban repül, mint ahogyan mi úszunk. Rengeteget gyakoroltuk, hogyan lehet a levegőben elkapni a labdát, akkoriban egyértelműen ezzel jártunk a világ előtt. A magyaros stílus a technikán alapult, amit olyan szintre fejlesztettünk, hogy a meccs elején a kosárba tett labdát a ráúszás után úgy illett a kapuba juttatni, hogy annak felső, száraz felét a hálóba csapódásig ne érje víz.

Ez így elmondva egyszerűnek tűnik, ám ismereteink szerint akkortájt iszonyúan nehéz labdákat járattak kézről kézre. Nem kezdtek hasogatni az ízületek egy idő után?
Bizony, nem ártott vigyázni, elvégre a vállad könnyen kiugorhatott, ha rosszul nyúltál érte. Amúgy a szokás az volt, hogy a mérkőzések előtt a két csapat hozta a saját labdáját, aztán egy pénzdarabban sorsolt a bíró, melyikkel játsszanak. Berlinben például a németek elleni meccsen eltűnt a miénk. Elsikkasztották valahová... Pedig nem volt mindegy, elvégre az övék sokkal súlyosabb volt.

Ha már ezt szóba hozta, nyilván nem volt könnyű a hazaiakkal vívott mérkőzés, már csak azért sem, mert azon maga Adolf Hitler is megjelent, márpedig egy germán gárdának illett nyernie a kancellár előtt. Vagy legalábbis illett volna...
Kemény, izgalmas mérkőzés volt, annyi szent. Emlékszem, Hitler rendszeresen kijárt a mérkőzésekre, mindig kezet fogott a hazai játékosokkal. Aznap történt egy kis malőr is, ugyanis ahogy jött az uszodába, egy nő átmászott a korláton, odafutott hozzá és megölelte. Persze, azonnal eltávolították, mi később olvastuk, hogy az egy brazil hölgy volt, aki fogadásból csinálta az egészet – a biztonsági szolgálattól viszont harminc-negyven embert elbocsátottak emiatt.

A korabeli tudósítások szerint ön a Málta elleni összecsapáson jutott szóhoz az 1936-os játékokon.
Így van. Érdekes meccs volt, az egyik máltainak kiment a válla, elájult a fájdalomtól, úgy hoztuk fel a víz alól. Csere nem volt, erre a kapitány lehívta Németh Jameszt, hogy egyenlő létszámban folytatódjék a meccs. A győzelmeinknél nem kaptunk akkora tapsot, mint akkor.

A labdajáratás mellett volt valami különleges taktikájuk?
Igyekeztünk széthúzni a mezőnyt, hogy a center közelében ne legyen a bekken kívül más, azaz ne vihessék el előle a labdát, miközben ő a védővel birkózik. Akkoriban a center megjátszása volt az elsődleges, leginkább az ő feladata volt a góllövés. Minthogy minden egyes szabálytalanságnál meg kellett állni, nem volt értelme hat emberrel támadni. Épp ezért a fizikumnak nem volt akkora szerepe: mi ugyan jól úsztunk, ám nem ez számított elsősorban. El lehetett indulni, ám ha közben elveszítettük a labdát, bajos volt visszaérni, hiszen, mint mondtam, minden sípszónál meg kellett állni.

Mondhatni tehát, hogy az egyéni képességek domináltak?
Pontosan. A technikai képzettségen kívül mellettünk szólt, hogy nálunk szerepelt Németh Jamesz, a világ akkori legjobb centere. Szenzációs játékos volt, egészen addig képtelenek voltak lefogni, amíg a németek ki nem tenyésztettek egy hátvédet. Bayert kizárólag arra tanították meg, hogyan fogja le Jameszt. Harminckilencben épp azért veszítettük el tízéves veretlenségünket, mert Németh nem tudott vele mit kezdeni. Korábban kaphattunk hármat-négyet-ötöt, belefért, lőttünk eleget elöl. Itt viszont Jamesz egyszerűen képtelen volt akciózni, így veszítettünk 2-1-re. Hogy Bayert Németh ellen találták ki, azt remekül bizonyítja a főiskolai világbajnokság, amelyen én voltam a center. Ellentétben Jamesszel, én nem a brusztolásban voltam jó, hanem elmozogtam, meg aztán tudtam csavarni ballal is, dopplerezni, lábbal lőni, ha úgy adódott. Bayer teljesen zavarban volt, 9-1-re győztünk, én hetet dobtam róla.

Szép. Akkoriban mennyire volt divat mindkét kéz használata?
Kevéssé. Én azért kezdtem el gyakorolni ballal is, mert úgy véltem, csak így lehet esélyem a válogatottba kerülni. Nézze, valami különlegeset kellett csinálni, hogy egyáltalán rád figyeljenek. Minthogy a tanulmányaim lefoglaltak, nem tudtam száz százalékot adni, épp ezért az olimpia előtt három-négy évvel nekiálltam a bal kezemet fejleszteni. Ennek is köszönhettem, hogy a bajnokságban jól ment a játék, így kerültem be a válogatottba.

Ugyanakkor a nagy meccseket megvívó hét pólós közé igen nehezen lehetett bekerülni – gondolom én. A berlini olimpiáról szóló beszámolókból mintha az derülne ki, hogy generációs ellentétek feszítették a csapatot.
Kétségtelen, volt egy kis súrlódás, ami harminchat után vált élesebbé, amikor a régiek nem akarták abbahagyni. Elkezdett lelassulni a játékuk, ezért is kaptunk ki harminckilencben.

A kapitány ebbe nem szólt bele? Egyáltalán, milyen befolyása volt akkoriban a válogatott vezetőjének a játékra, a csapat összetételére?
Az összeállítás egyértelműen a kapitány hatásköre volt, ugyanakkor a mérkőzések alatt nemigen szólt bele a játékba. Akkor már a medencében lévők határozták meg, mi történjen, a mi időnkben leginkább Ivády és Sárkány. Az öltözőben egymás között megbeszéltük, mit kellene csinálni, aztán Ivády végigdirigálta az összecsapásokat, fennhangon kiabálta, hogy húzzátok szét, ide adjátok, oda tegyétek, meg ilyesmik.

Igaz, hogy annak idején a két legnagyobb zseni, Németh Jamesz és Halassy Olivér nem ápolt kifejezetten jó viszonyt egymással?
Igaz. A világ legütőképesebb párját alkották. Németh Halassy nélkül a felét sem érte volna, elvégre Olivér volt az egyetlen, aki úgy tudta megjátszani Jameszt, hogy abból az esetek túlnyomó többségében gól lett. Félelmetes érzéke volt ahhoz, hogyan tegye oda a labdát... És ez a két ember szinte alig beszélt egymással. Meg nem mondom, mi állt emögött, viszont tudott róla mindenki. Aztán ahogy bementek a vízbe, félretették az ellentéteiket, és tökéletes összhangban játszottak.

Egy kicsit beszéljünk az „ősatyákról”, elsősorban Komjádi Béláról.
Ő indította el a modern vízipólót. Rendkívül szuggesztív ember volt, vakon követtük, abszolút mértékben megbíztunk benne. Pozitív életszemlélete kihatott mindannyiunkra, már csak azért is, mert nem kizárólag vízilabdázóként foglalkozott velünk, de emberként is. Amikor édesapám meghalt, felkarolt, jobban figyelt rám. Magának soha nem kért semmit, mindig másokért harcolt, értük viszont a végsőkig.

Ifjabb Horthy Miklós mekkora szerepet játszott a sportág megbecsültségében?
Ó, nagyon sokat! Viszont rendkívül reálisan látta a saját helyzetét is. Harminchatban, december 6-án volt egy szélesebb körű összejövetel, ahol ugyebár Miklós nap alkalmából nagy ívű köszöntők hangzottak el. Meg egy vers is, Kelenczy Gyula, a MAC egyik vezetője írta Csík Ferkóról, akit Berlinben úgy ünnepeltek a győzelme után. Valahogy így szólt: „Több csókot kellett eltűrnie szegénynek, mint azoknak a nőknek, akik abból élnek...” De visszatérve Horthyra, az este folyamán egyszer csak rám kacsintott, és odaszólt, megtisztelő számára, hogy ilyen nagyszerű sportolók között lehet, viszont tisztában van azzal, hogy hiába hívják őt Miklósnak, ha nem lenne Horthy, nem ünnepelnénk.

Mondják, mentálisan nem volt tökéletes állapotban.
Nem igaz. Kétségtelen, egyszer leesett a lóról, azonban nagyobb baja nem lett, csupán egy kis beszédhibája volt, semmi több.

Milyen volt akkoriban egy olimpiai bajnok megbecsültsége?
Anyagi értelemben semmilyen. Soha, semmit nem kaptunk azért, mert sportoltunk. Néha egy-egy vacsorára meghívtak, ez volt a maximum. Az MTK-nál jutott ez-az az ottaniaknak, nekünk legfeljebb annyi kiváltságunk volt, hogy ingyen mehettünk be a nagyobb mozikba, ahol a páholyba, a díszhelyre ülhettünk. Viszont népszerűek voltunk, ez kétségtelen, a közönség például rendre felállt és megtapsolt bennünket, amikor bevonultunk.

De hát semmi sem tart örökké – jött a világégés, amely kettévágta sokuk karrierjét.
A helsinki játékok előtt remek formában voltam, ám az olimpia elmaradt. Egy ideig még bíztunk benne, talán mégis megtartják, aztán lassan másfelé fordultunk. Az érdeklődés is csökkent a sport iránt, inkább a megélhetésre helyeztük a hangsúlyt. Én aztán kimentem Amerikába – így ért véget a sportpályafutásom.

Magyarország olyannyira uralta a világháború előtti két évtizedet, hogy az embernek az az érzése, ha nincs a háború, tán az idők végezetéig nem szorít meg bennünket senki.
Pedig nem is a háború tüntette el elsősorban a különbséget, hanem az, hogy a magyarok szétrajzottak a világba, és egyre több nációt tanítottak meg vízipólózni. Vértessy Romániába ment, Zólyom az olaszokhoz, Németh a spanyolokhoz, Sárközy Ausztriába, Laky Kubába, Sárkány a németekhez, és így tovább... Az is törvényszerű volt, hogy egy idő után elindultunk lefelé, a végtelenségig úgysem lehet a szintbéli differenciát fenntartani. Később viszont újra és újra kiderült, hogy azért a magyarok a legjobbak.