A világbajnoki döntőt ugyan elveszítette, ám ez ezüstérmet megnyerte a magyar férfiválogatott. Megnyerte, és ezt értékelni kell! Szubjektív írásunk erre próbál rávilágítani, kiemelve, Märcz Tamásnál méltó kezekben a csapat. A mostani és a jövőbeli is.

Fotó: Madar Dávid

Engedelmükkel eltekintenénk a finálé bármiféle értékelésgyanús megfogalmazásától, hiszen mindenki látta, mindenki tudja, mindenki érzi, ilyen jellegű partit nem szabad 0–4-gyel indítani, hiszen a felkapaszkodás olyan jellegű energiákat emészt fel, ami jelentős kockázatot rejt magában a későbbiek tekintetében. Mert mentális erő ide vagy oda, elég aztán egy centi, talán egy fél centi, és az ujjhegyről úgy pattanhat az a fránya labda, ahogy 4–4 után Garcia lövéseinél tette, amivel nem csupán az volt a probléma, hogy ismét ellépett kettővel a horvát rivális, hanem szó szerint demoralizálta a lelkeket. A rossz kezdés alapjaiban határozta meg tehát a teljes találkozót, az utána történtek voltaképpen törvényszerűek valahol, ezt lehet siratni, lehet miatta szomorkodni, lehet soha vissza nem térő lehetőségnek titulálni, ugyanakkor nem árt reálisan értékelni. Reálisan értékelni, és kőbe vésni: önmagában kiugró teljesítmény, hogy aranymeccset játszhatott a magyar válogatott. Márványtábla ugyan nem jár érte a Hajós aulájában, ami legfőképpen az öt olimpiai és/vagy világbajnoki arannyal nem rendelkező játékosunk miatt fájdalmas – említsük is meg gyorsan a nevüket: Erdélyi Balázs, Manhercz Krisztián, Mezei Tamás, Török Béla, Zalánki Gergő. Talán egyszer az övéké is felkerül… Döbbenetes, egyben persze a sport gyönyörűsége is egyben, milyen apróságokon múlik egy-egy hősköltemény fejezete – mert hősköltemény volt ez a két hét összességében, ez vitathatatlan. „A felkészülés első hetében, Somorján előre aláírtam volna az ezüstöt, ám most fáj…” – fogalmazott szokásos őszinteségével Decker Ádám, akit – szubjektív a köbön – tessenek majd bátorítani az elitben való folytatáshoz, mert nem csak a játékára, a személyiségére is szüksége van a jövő válogatottjának. Mert szép, az elveszített vb-döntő dacára csodálatos a jelen, ünnepelni, éltetni kell ezt a társaságot, mindazonáltal Märcz Tamás vállalásának második, kegyetlenebb része csak eztán kezdődik. Alkalmasint felettébb bíztató, egyben a világbajnokság egyesek által nem meglepő, mások által nem várt felismerése, hogy a munkát januárban elkezdő kapitány a rá jellemző higgadtsággal tökéletesen oldott meg egy a jövőbelinél nem sokkal könnyebb feladatot, ergo olyan hitelt szerzett magának (a teljes stábbal együtt, tegyük gyorsan hozzá!), amelyre támaszkodva az eddiginél is markánsabban vezetheti, építheti csapatát. Azzal, hogy fél év alatt, pontosabban néhány a versenynaptár szűkös mivolta alatt kiharcolt párnapos összetartásokkal, illetve a nyári felkészüléssel a világbajnoki dobogó második fokára vezette a válogatottat, nem csak bebizonyította, hogy jó kezekben van a karmesteri pálca, hanem ki kell hangsúlyozni, maximálisan kiérdemeli az időt. Az időt arra, hogy a tokiói olimpiáig nyugodtan dolgozhasson, és ha netán jön némi nehézség, mindez akkor se változzon. Számunkra szívfacsaróan rokonszenves, hogy szombaton este (is) teret engedett az érzelmeinek, a könnybe lábadt szemein, a tekintetén, a hangleejtésén érződött, mennyire, de tényleg mennyire győzni akart. Ő is, a csapat is. Egy fantasztikus világbajnokság fantasztikus lezárása volt mindez, amely után örömmel nyugtázzuk: a vízilabda örök, a vízilabda minden diszktért bájával mozgat meg bennünket, magyarokat, s a vízilabdában nem csak múltunk, hanem jelenünk, sőt jövőnk is van. Szeretnivaló kapitánnyal a pulpituson.