A női válogatott negyeddöntős veresége után Bíró Attila kapitány és a játékosok is próbáltak választ találni arra, hogy miért sikerült rosszul a találkozó, s a mérkőzés után tartott sajtótájékoztatón Dr. Csernus Imre, a lányok pszichológusa is beszélt a magyar újságíróknak arról, hogy ő miként látta a találkozót.

fotó: Madar Dávid

Mit tudott volna tenni, ha a Magyarország–Kanada negyeddöntő közben van lehetősége beavatkozni?
Semmit. Ilyenkor már nem lehet - válaszolta Dr. Csernus Imre, a női válogatott pszichológusa.
 
Tóth Ildikó arról beszélt, talán kizökkentette volna a csapatot, ha valaki felemeli a hangját. Segített volna, ha  szünetben kiabál a csapattal?
Az első félidőben 4–4-ig jöttünk fel, egyáltalán nem éreztem azt, hogy egyetlen gólt sem lövünk a második félidőben. Semmi előjele nem volt ennek.
 
Ha mégis kapott volna egy percet a nagyszünetben, mit mondott volna a lányoknak?
Nincs idő. Ilyenkor adrenalinhangulat van, tudatbeszűkülés. Ez már az edző és a játékosok dolga, én ott már semmit sem tudok csinálni.
 
És a lelátóról nézve miben látja a vereség okát a pszichológus?
Éles helyzetben mutatkozik meg, hogy ki a felnőtt, vagy ki nem az. Amíg nincs éles helyzet, akkor valójában lehet azt mutatni, hogy én erős vagyok, ugyanakkor, amikor felelősségvállalásról van szó, akkor ez megmutatkozik. Úgy látszik, mégsem sikerült az önbizalomhiányt megoldaniuk.
 
Ez az emberek veleszületett tulajdonsága, vagy lehet rajta javítani?
Kutya kemény munkával. Annak ellenére, hogy másfél éve dolgozunk, ilyenkor lehet látni, hogy ez a munka most nem jött össze.
 
Ilyenkor azt érzi, hogy rosszul dolgozott, vagy azt, hogy még több kell?
Amikor annak idején dolgoztam a Győri ETO-nál, felnőttjátékosokkal, akkor nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy ezt a munkát az utánpótlásban kell elkezdeni, a 14-15 éveseknél. Ha akkor folyamatosan zajlik a munka, akkor következhet az be, hogy mire felnőttek lesznek,  győztes, optimista mentalitással bírnak majd az éles helyzetekben. Erre mindig ezek az éles helyzetek mutatna rá. Negyeddöntő nyolcezer ember előtt Magyarországon, soha vissza nem térő alkalom. És buktunk.
 
Bíró Attila megjegyezte, az ilyen jellegű ki-ki meccseket nem lehet modellezni.
Sehogysem lehet. Ahogy az olimpiai bronzéremért zajló meccset sem lehetett előre modellezni, úgy ezt sem.
 
De miként lehet hasonló lelki állapotba hozni a csapatot, hogy felkészüljön az ilyen feladatokra?
Az ilyen elbukott meccsekkel. Ebből lehet elkezdeni tanulni.
 
Tehát bármennyire is fájó, hosszabb távon még akár haszna is lehet egy ilyen vereségnek?
Az a helyzet, hogy mindig van a félig üres, félig teli pohár effektus. Ezen fog múlni, hogy a lányok ezután elkezdenek keseregni meg sajnáltatni magukat, vagy azt mondják, hogy elrontottuk, de mutassuk meg, mit érünk.
 
Bujka Barbara nem kertelt, közölte, hogy mindenki be.zart, míg máskor azért általában akad olyan játékos, akihez lehet nyúlni, aki jó megoldást választ. Most nem volt ilyet.
Utólag megkérdeztem a stábot, hogy éreztek-e valamit, de senki semmit, ez volt az egyik nagy probléma. A meccs délelőttjén a lányok nem ezt kommunikálták, amit este láttunk. Valószínű, hogy ez pszichológia: a hollandok ellen aránylag jó játékkal nyertünk, Kanada gyengébb, mint Hollandia és öntudatlanul ott mozgolódott, hogy így is, úgy is lenyomjuk Kanadát. Majd valahogy beszédül a labda. Nem szédült be.
 
Jól értem, hogy akkor a meccs délelőttjén a lányok azt kommunikálták, hogy minden rendben?
Igen. De amikor kérdezték tőlem a meccs előtt, hogy mit jósolok, akkor azt mondtam, hogy én már olyan sok szót hallottam. Amikor viszont a szó mögé odapakolódik a cselekedet, az a hitelesség.
 
A csapatnak álmatlan éjszakája volt. Ön hogy aludt?
Amikor hazajöttünk, megvacsoráztunk, és akkor kértem két percet, mielőtt Attila beszélgetett volna a csapattal. Azt mondtam, hogy az a helyzet, hogy a lányok a folyosókon kifüggesztették például, hogy „magyar vagyok, győzni jöttem", és akkor azt mondam, nekem ez most üres lufi, ez nem került bizonyításra, döntsétek el, hogy szerdáig mit fogtok csinálni, mert én most feleslegesnek érzem, hogy csapatban beszéljek veletek. Mert mondtok valamit csapatként és az nem valósul meg a gyakorlatban. Akkor minek pocsékoljuk az időt. Egyéniben szívesen beszélgetek bárkivel és egyébként meg jó éjszakát. Fél egykor lefeküdtem és aludtam fél kilencig. Kiadtam magamtól azt, amit érzek, éppen ezért jól aludtam.
 
Nem is kereste senki a csapatból?
Senki nem szólt egy szót sem.
 
Azóta sem?
Tudták, hogy igazam van. Amikor véget ér pénteken a vb, ők mennek majd ki Budapest, Magyarország utcáira, és ha ők nem tesznek meg mindent, akkor az már az ő sztorijuk.
 
Akkor ez egy egyirányú kapcsolat? Általában ön nyit a lányok felé, ha akar velük beszélni, vagy jönnek, ha van problémájuk?
Ilyenkor versenyhelyzetben már nagyon ritka ez, ekkor már mindennek a helyén kell lennie.
 
Pedig ha én játékos lennék, egy ilyen meccs után bekopogtatnék, hogy segítsen megoldani, minél gyorsabban feldolgozni.
Ilyenkor válik el, hogy ki a pesszimista és ki az optimista hozzáállású, és ezt egy-két óra alatt nem lehet megoldani. Pont Bíró Attilával beszéltem arról, hogy Görög- és Olaszországban tanult egy fontos dolgot. Amikor egy jóval gyengébb ellenféltől kikapott szombaton, akkor ő még szerdán is búskomor volt, míg a többiek már a buszon azt mondták, hogy ilyen bekövetkezik, s már foglalkoztak az aznap estével és a másnappal. Optimista, vagy pesszimista hozzáállás. Ha már serdülőkorban megtanulják a kölykök, hogy teljesen más hozzáállással lehet bírni, mint a magyar búvalbéleltség meg az önsajnáltatás, akkor sokkal gyorsabb lesz a traumák utáni energetizálódás. Nyugat-Európában ez történik.
 
Akkor mégis lenne értelme a magyar sportba borzasztó közhelyként bevonuló „megyünk tovább" mondatnak?
Abban az esetben igen, ha levonjuk a tanulságokat, okulunk belőle és úgy megyünk tovább, és nem kezdünk magyarázkodni.
 
Ebben egy kicsit a magyar történelem is benne van, ugye?
Valószínűleg régóta húzódik ez.