2017. július 25. 02:33

Női válogatottunk rossz napot kifogva 6–4-re kapott ki Kanadától a negyeddöntőben. Az indulatok a magasban, érezhető, mindenkinek fáj. Szubjektív írásunk arra próbál rávilágítani, hogy senkit sem kell bántani, ugyanakkor a túloldalon sem szabad megsértődni. Még ha nehéz is lesz a történteket feldolgozni…

Olcsó, egyben sz.r poén volna azzal indítani, hogy a hétfő esti rémálom dacára így is előreléptünk az előző vb-hez, a kazanyi 9. helyhez képest, már csak azért is, mert miként abban a csapatban, ebben is több, sokkal több volt, mint amit (majd) a végeredmény mutat. Lehet persze most izomból úgymond keresztvizet lehúzni, amit egyesek természetesen meg is tesznek, s otromba módon, felületes hozzáértéssel küldik el a játékosokat melegebb éghajlatra – lelkük rajta. Ugyanakkor gyorsan hozzá kell tenni, egyben afféle intelemként megjegyezni, hogy ezek a megnyilvánulások bármennyire nem esnek jól, bármenyire idegesítőek, bármennyire lélekrombolóak, megsértődni nem szabad. Sőt egyenesen tilos! A felfokozott érdeklődés, hovatovább a szeretet, az ebből fakadó csalódottság ugyanis a negatív megnyilvánulások javarészének fő mozgatórugója. (A mindig károgó, obszcén emberekkel értelemszerűen nem kell törődni.) Valakinél így jön ki, istenem. Amikor azonban a kollégák elkeseredetten néznek az interjúzónában, hogy a bizonytalanságot firtató, teljesen kézenfekvő kérdésre miért hangzik el válaszként a „Gyertek, próbáljátok ki!” mondat is, akkor érdemes felmérni, horribile dictu felvilágosítani az amúgy persze érthetően maga alatt lévő játékost, nincs vele senkinek semmi baja, nem esküdött össze a világ ellene. De tényleg nem. Történt valami, valami nem túl fényes, amit meg kellene valahogy világítani. Nevezetesen volt egy meccs, egy kínkeserves meccs, amelyen semmi sem akart összejönni. Amelyen minden úgy alakult, miként az ellenfél megálmodta. Hogy ez a negyeddöntő volt, a rendre legfontosabbnak preferált parti, ráadásul a hazai világbajnokságon? Egy normál kerékvágásban abszolút nyerhető találkozón? Hogy magunknak köszönhettük? Valóban. Dühítő. Sajgó, hasogató, keserves. Nyilvánvaló szakmai elemzések tömkelege igyekszik majd rávilágítani, hogy mi történt a hollandok ellen magabiztosan pólózó csapattal, hogy miért sikerült a partin érezhetően markánsan lerombolnia a kanadaiaknak a mieink önbizalmát, hogy mitől fulladtunk bele a ravasz csapdájukba. Megfejtés lehet a 21 esztendős újonc, Gurisatti Gréta mérkőzés utáni felettébb higgadt megnyilvánulása („Az elején be kellett volna lőni azt a néhány helyzetet, és akkor kénytelenek feladni ezt a védekezést”), az ördög azonban a részletekben rejlik. Avagy muszáj lesz kutakodni, nem beletörődni az itt-ott szajkózott 2-es személyi szám rejtelmeibe... Meg kell fejteni, miként történhet meg, hogy a lövések 41%-ka nem ment el a kapuig, hogy kétség kívül nemzetközi mezőnyben magasan jegyzett játékosaink miként zárhattak sok per nullával, hogy miért nem sikerült legalább negyedszerre vagy ötödszörre megfékezni az odaát a társainál kis túlzással egymaga többet próbálkozó, végül öt gólt jegyző Meggenst, etc. Természetesen az elemzésnek nem most jött el az ideje, hiszen még játszani kell az 5. helyért, kiszolgálni a nézőket, bizonyítani, ez a ronda, valljuk be, rémálmainkban sem várt kisiklás egy borzalmas performansz ugyan, ám messze nem ez jellemző a társaságra. Mert becsületes, alázatosan melózó hölgyek ők, akik irgalmatlanul sokat dolgoznak a hétköznapokon azért, hogy színre lépjenek. Hogy bizonyítsanak. Hogy örömet okozzanak. Ezúttal nem sikerült. Lehet őket kritizálni – nekik pedig viselni kell a kritikákat. A női vízilabda azonban már tart ott, tett annyit a közösbe, hogy lábat beletörölni nem ildomos. Sőt inkább visszatetsző. Az olimpiász első éve, legyen bármi a vége, nem jött össze. Bődületesen abszurd, de a Rio utáni új csapatépítés speciel a hazai vb miatt csúszik valamelyest, hiszen ez az az esemény, amelyen egyrészt mindenki ott akart lenni, másrészt amelyen valóban a pillanatnyi legjobbaknak kellett szerepet kapniuk. És momentán ők a legjobbak. Ennek tükrében nyugodjon le mindenki, Bíró Attila érti a dolgát, olyan tapasztalatokat szerzett, amelyekre támaszkodva kellő higgadtsággal vezetheti oda a csapatot, ahova szeretné. Ahova mindannyian szeretnénk. Ahová, merjük remélni, az alapkvalitása valóban predesztinálja. Ő biztos nem hiszi el azokat az ellenpólusként jelentkező, „Semmi baj, akkor is ti vagytok a legjobbak!” és ehhez hasonló bájos szeretet-megnyilvánulásokat. Senki ne tegye. Félrevezetne. Mert a tábla, bármennyire szeretnénk, bizony a Hajósban sem hazudik. Még ha alkalmasint fájó is beismerni.

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás