2017. július 21. 01:12

Hollandia 10–8-as legyőzésével ismét nagyot villantott női válogatottunk, amely csoportelsőként bejutott a legjobb nyolc közé, ahol majd várhatóan Kanada ellen játszik a folytatásban. Szubjektív csoportzáró írásunk a jó kilátásokat, és a pillanatnyi örömforrásokat boncolgatja.

Most akkor mennyire lehet örülni?
A kérdés, amely ebben az eufóriában fogalmazódik meg az emberben, különösen azok után, hogy a szövetségi kapitány az interjúzónában higgadtan, már-már lelombozóan higgadtan jelenti ki a mérkőzést követően: „Oké, nyertünk, de még nem értünk el semmit.” Persze amikor aztán a nem hivatalos rész után fúj egy nagyot, és elengedi magát, a rá jellemző „laziós” visszamosolyból egyértelművé válik: maradjunk a földön tematika ide vagy oda, hatalmas, felettébb bíztató, méretes reményeket tápláló produkciót próbálnák éppen értékelni. Bíró Attila habitusa tudjuk, láttuk, tapasztaltuk, tökéletesen passzentos a csapattal, ahogy mondani szokás, különös van érzéke a nőkhöz. Ez az érzék persze mit sem érne akkor, ha a vízben azok az apróságok, amelyek az élsport ezen szintjén döntenek, nem ide, hanem oda billentené a mérleg nyelvét, avagy rögvest érvényesülni látszik a Faragó-tézis: „A csapat csinálja az edzőt.” Anélkül, hogy megpróbálnánk az ellenkezőjét bizonyítani (hogy is mernénk szembeszállni a montreali legendával!), megjegyeznénk: szakvezetőnk nevezte a világbajnokságra például a két újoncot, Gurisatti Grétát és Szilágyi Dorottyát, akik már bőven letették névjegyüket a viadalon. Aki egy olyan színvonalú/szintű/markáns partin, mint a hollandok elleni, két gólt vállal magára (Gréta), az több szimpla performansz, az maga megmásíthatatlan bizonyíték. Persze a sort folytathatnánk a többiek felemlegetésével is, lásd Czigány Dóra, Illés Anna vagy Szücs Gabriella villanásai, a bekkek hatékony brusztolása, Gangl Edina "rollóhúzása", Antal Dóra igyekezete a szokatlan „rossz kéz” oldalon, etc., ám voltaképpen leegyszerűsíthetjük mindezt így: ez a csapat (is) úgy van egyben, ahogy egyben kell lennie! Ismét úgy győztük le az egyik legnagyobb riválist, hogy a két nemzetközileg sztárként jegyzett Bujka Barbara, Keszthelyi Rita mellé felzárkóztak a többiek, nem kettőjüknek kellett hozniuk a partit. No, ez az egyik támpont, ami még visszafogottan is mosolyt csal az arcokra. Gyanítjuk, „Birge” arcára is. Arno Havenga, Hollandia szakvezetője szerint elsősorban fizikálisan múlta felül csapatát a válogatottunk, ami tovább löki az örömforrás útjára a történteket, lévén nem titok, Rio után erre, a kondira helyezte a hangsúlyt a szakmai stáb. Ágó Renáta vezetésével úgy növelt izomtömeget a csapat, hogy semmit sem veszített gyorsaságából – és a szépségéből, tegyük gyorsan hozzá Tekintettel arra, hogy erre az összecsapásra volt kihegyezve a társaság, a kivitelezés után bátran mondhatjuk, így kell ezt csinálni! S hogy akkor hogy miért ez a bizonyos alapkérdés (most akkor mennyire lehet örülni?), amely mintegy a felütést adta? Mert bizony tanulnunk kell örülni is. Kicsit szemérmesek vagyunk, félünk, ki tudja, hogy mitől félünk, valahogy így szocializálódtunk. Pedig, ha a legrosszabb történik (sic!), ezt a csütörtök estét senki sem veheti el tőlük/tőlünk, úgy volt parádés, ahogy. A „még nem nyertünk semmit” citált kijelentés persze igaz, mindazonáltal egyrészt kifejezetten jók a kilátások, másrészt tisztában vannak a játékosok is azzal, hogy még „csak” az első, igaz grandiózus lépést tették meg azon az úton, amelyen végig akarnak haladni. Szóval, éljünk bátran a mának is, és örüljünk! Az „örömszatyorban” egyszersmind úgy is van még hely bőven…

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás