2013. szeptember 04. 19:26

A Farkasréti temetőben örök nyugalomra helyezték a 85 éves korában elhunyt Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázót, a Nemzet Sportolóját.

A gyászszertartáson jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök is. A Magyar Vízilabda Szövetség csaknem teljes vezetése szintén lerótta kegyeletét, így Kemény Dénes elnök, Beck György társelnök, Tóth Sándor ligaelnök, Nemcsik Balázs főtitkár, Benedek Tibor szövetségi kapitány.

Az állami sportvezetést Simicskó István államtitkár képviselte, ott voltak a Magyar Olimpiai Bizottság vezetői, Borkai Zsolt elnök és Szabó Bence főtitkár, valamint Tarlós István főpolgármester is, a Magyar Úszó Szövetség részéről pedig Gyárfás Tamás elnök, Szabó Tünde főtitkár és Kiss László szövetségi kapitány.

A legendás játékostól és szövetségi kapitánytól, akit több százan kísértek el utolsó útjára, a temető Makovecz termében családtagjainak jelenlétében vettek végső búcsút tisztelői, barátai, több más sportág olimpiai bajnokai, a múlt és a jelen kiváló vízilabdázói, egykori csapattársak és tanítványok, köztük az 1976-os olimpiai aranyérmes nemzeti együttes csaknem valamennyi játékosa, illetve az egy hónapja Barcelonában világbajnoki címet nyert csapat több tagja is.

Az olimpiai bajnoktársak nevében a 100. magyar ötkarikás aranyérmes birkózó, Hegedűs Csaba köszönt el, játékosai nevében ifj. Szivós István, míg az egykori játékostársak képviseletében a háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti György búcsúzott tőle (alább mindkét beszédet teljesen egészében elolvashatják). A sírnál Bodrogi Gyula mondta el a Szózatot, majd a Himnusz hangjaira helyezték Gyarmati Dezsőt örök nyugalomra.

Dr. Szivós István beszéde

Felejthetetlen kapitányunk, drága Dezső, Mesterünk!

Tisztelt gyászoló család, sportbarátaink, valamennyi jelenlévő, aki főhajtással, fájdalommal búcsúzik egy nagyszerű sportembertől: Gyarmati Dezsőtől.

Az 1976-os montreali bajnokcsapat nevében hajtok fejet szövetségi kapitányunk, Gyarmati Dezső ravatalánál. A magyar vízilabda kiemelkedő alakjától, a háromszoros olimpiai bajnok játékostól, a világklasszis pólóstól, a kiemelkedő tudású edzőtől búcsúzunk.

Mennyi jelző, titulus, amelyeket hozzád méltóan feltétlenül illik megemlíteni, lévén ez a magyar és a nemzetközi vízilabda történetének elmúlt hetven éve, a Te életed. Ha a múlt szóba került, te a jellegzetes Gyarmati-stílusban, nagyot szippantva az elmaradhatatlan cigarettából, csak legyintettél: „hagyjuk a régi dolgokon való szüntelen révedezést, inkább beszéljünk a póló jövőjéről.”

Betegen, dacolva a kínokkal naponta lejöttél a Komjádiba, a gyerekkorod óta imádott Csasziba, és mindig érdemes volt rád figyelni. A beszélgetéseink végén szüntelenül oda lyukadtunk ki, hogy megfogalmaztad aggodalmaidat, hiszen a mi sportágunk a lelkedbe ivódott, életelemed volt. Aztán jött a csodálatos barcelonai világbajnoki cím, amelynek hírét a kórházi ágyon, behunyt szemmel, hajszálon kapaszkodva az élethez, csak gyenge kézszorítással jelezted vissza. Ott is a póló adott talán néhány másodpercnyi örömöt, távozóban a régi játékostársak felé, az uszodák messze járó, felejthetetlen bajnokainak birodalmába. Világbajnoki aranyról vitted a hírt a régi olimpiai bajnok csapattársaknak: „Látjátok, van még és lesz még nagy magyar vízilabda!”

A montreali győztesek most itt állnak lehorgasztott fejjel, mert elment a Mester, aki több volt nekünk, mint szövetségi kapitány. Olyan valaki, aki nélkül talán soha nem juthattunk volna fel a csúcsra; megkockáztatom, Gyarmati Dezső elengedhetetlen volt ahhoz, hogy összejöjjön egy világverő csapat. Kellett hozzá a Te konokságod, az egyedülálló szakmai tudásod, szereteted, fanatizmusod. Amitől az a tizenegy fős válogatott keret csapattá vált, és elkápráztatta a világot. Na és még valami: Gyarmati Dezső a játékosait mindig megvédte, ha kellett, szembe ment a vezetőkkel, sajtóval, ellendrukkerekkel.

Igen, bizonyos kérdésekben hajlíthatatlan voltál, rád jellemző rátartiságodból az elveidből nem engedtél. Ugyanakkor hagytál bennünket a saját utunkat járni, az egyéniségünket cseppet sem nyirbáltad meg. Ezért lettünk klasszisok a medencében, és olyan emberek, akik az élet új és új kihívásaival is szembe mertünk nézni. Te szüntelenül azt hangoztattad: muszáj tanulni, mert rövid, véges a sportpályafutás. Megfogadtuk jó tanácsodat, ennek szellemében éltünk.

Drága Mester, már a közös út elején, úgy ’73 táján a csapat döntő többsége pontosan felmérte, később aztán valamennyien tudtuk, hogy a Gyarmati-féle fogd meg-ereszd el-szisztéma, a szigor és a cinkos, csibészes összekacsintás elengedhetetlen a sikerhez, ahhoz, hogy közösséggé váljunk.

Gyakorta hangot adtál annak, hogy sikeres edzővé csakis a játékosai tehetnek valakit. Ezt a véleményedet most módosítanám: a nagy csapat mellé feltétlenül kell egy kiemelkedő edző egyéniség, nagy formátumú szövetségi kapitány. Pontosan a Te életutad példázza ezt a legjobban.

Jól emlékszem, négyéves kislegényként láttalak először. Szüleimnél jártál vendégségben. 1952-ben történt, a helsinki diadal után. Az ünnepelt olimpiai bajnokokat csodálta az ország. Te és édesapám, na és természetesen valamennyi helsinki hős lépten-nyomon érzékelhettétek a szurkolók rajongását.

Csodáltalak én is, a daliás aranyérmest, mert apu sokszor emlegette: ez a Gyarmati Dezső, a Suta, zseni a pólóban. Tizenhat évesen személyesen is meggyőződhettem arról, tényleg a kisujjadban van a vízilabda minden csínja-bínja. Szó szerint keddről-szerdára csöppentem be a Ferencváros szupersztárjai közé: Ambrus, Bolvári, Felkai, Gyarmati, Kárpáti tanítottak, vigyáztak rám. Ez maga volt a csoda kategóriája. Rövidesen kinyílt előttem a válogatott kapuja is. Gyarmati Dezsőnek ebben a villámkarrierben óriási szerepe volt. Később edzőként, kapitányként is rajtam tartotta óvó tekintetét.

Ugyanakkor soha nem ajnározott, szigorú elvárásaiból, a kemény munkából fikarcnyit sem engedett. Elvégre sztorik sokasága keringett játékos-korabeli önsanyargatásairól, keménységéről.

A harmadik találkozási pont az életünkben a montreali diadalig vezető út. Feltétlenül meg kell említeni, hogy az olimpiai, világbajnokok egész sorát felnevelő, ötvenesztendős múltra visszatekintő KSI pólós szakosztályának alapító szakmai vezetője voltál.

Dezső, ha a Margitszigeten belépünk a győzelmeidet hirdető uszoda márványtáblákkal teli előcsarnokába, vagy sétálunk a sziget ősfái alatt, Te sokszor eszünkbe jutsz majd – csakúgy, mint amikor a Komjádi felé visz az utunk.

Szívünkben örök szomorúsággal mondhatjuk: járt itt közüttünk valaki, aki bár elment, lélekben mégis itt marad velünk. Nyugodj békében.

Dr. Kárpáti György búcsúbeszéde

Tisztelt Gyászoló Magyarország! Drága Dezső!

Csak felnőttként érti meg az ember igazán, mennyit ér egy barátság. Hogy tényleg nagy szerelmekkel említhető csak egy lapon. Hát, én erről szeretnék ma beszélni. A barátságról.

Arról, hogy engem nem Helsinki, Melbourne vagy Tokió tett kivételes sorsú emberré. Hanem az, hogy Gyarmati Dezső volt a barátom. Hogy Te voltál a barátom. Mert abból a 85 évből, ami a neved mellett a díszkoporsón áll, 70 év közös volt, Dezső. A barátságunké.

Emlékszem, 9-10 éves lehettem, amikor először találkoztunk. Azt kérdeztem tőled, hogy 10 éves kor alatt lehet-e már vízilabdázni... Te pedig azt felelted: „Lehet hát.” És ezzel eldöntötted a sorsodat. Azt mondtad, legyek szorgalmas, nézzelek Benneteket, lessem a fogásokat. Ahogy Ti lestétek el az 1936-os olimpiai bajnokoktól, Németh Jameszéktől.

És ez a valami, mint valami becses családi örökség, apáról fiúra száll. Az új nemzedéknek pedig a legszentebb kötelessége vigyázni rá. És – ha a Jóisten engedi – kötelessége tovább gyarapítani. Te ebben a hagyományban nevelkedtél, és magad is gyarapítottad azt. Így lettél a huszadik század egyik legnagyobb titkának az őrzője. Egy szakma Nagy Öregje, akinek a nevét mindig is tudták és tisztelték a legfiatalabbak is.

Az lettél, aminek az ilyen anyagból gyúrt embereknek lenniük kell, ha a világban csak egy csöppnyi igazság is maradt – Példakép.

Hányszor megtapasztaltam ezt... A legszebb emlékeim között tartom számon, amikor nyáron a Csasziban, a vízilabda bölcsőjében, a medence előtt a fehér karosszékekben, vagy telente, az uszoda alatti vendéglőben „rendeltünk”. Fogadóórát tartottunk. És jöttek hozzánk a messzire elszármazott öreg vízilabdás barátaink, az új nemzedékekhez tartozók, az ismerősök és az ismeretlenek, és nagy tisztelettel köszöntöttek.

Ez a kép valahogy mindig vissza tudta adni az embernek a hitét. Hogy lám, van még az életnek olyan szeglete, ahol a teljesítmény és a népszerűség összefüggnek. Hogy nagy ember abból lesz, aki nagy dolgokra képes.

Tudom, mindent elkövettél azért, hogy megtartsd ezt a rendet a világban. Hogy átadd azt a nemes hagyományt, ami a magyar vízilabdát egykor világhírűvé tette. Ez volt a Te életműved. Nem a háromszoros olimpiai bajnoké, hanem a nagy vízilabda-pedagógusé. Figyelni az elődökre, őrizni a hagyományokat. Tenni azért, hogy a Benedek-legénység tagjai a Komjádi-fiúk egyenesági leszármazottai legyenek.

Jelentem: sikerült. Teljes az életműved, Dezső!

És szeretnék hinni abban: úgy mentél el, hogy erről Te is meggyőződhettél.

Három nappal a halálod előtt meglátogattalak a Kútvölgyiben. Fenn, az intenzíven, ahol Andrea lányod bátorított: szorítsam meg a kezed, hátha visszajelzel. És akkor megfogtam a kezed, és mondtam neked valamit. A füledbe súgtam azt, ami akkor mindkettőnknek a legfontosabb volt.

„Vb-t nyertek a fiúk.”

Te pedig – és tudom, hogy így történt, nem csak a képzeletem csalt meg – megszorítottad a jobbomat. Válaszoltál.

Ez volt az utolsó „beszélgetésünk”. És, ahogy hetven évvel korábban az első: ez az utolsó is a vízilabdáról szólt. Mert az életedben a vízilabda, a magyar sport játszotta a főszerepet. Te pedig főszerepet játszottál a magyar sportban.

Emlékszem, a korkülönbség miatt hányszor húztál engem... Engem, ezt a hetven évvel ezelőtti kissrácot, aki valaha a Te bíztatásodra kezdtem vízilabdázni. Igaz, az utóbbi időben többször is szóbakerült az elkerülhetetlen... Azt mondtad: „Gyurikám, emberi számítás szerint én megyek el előbb. És akkor majd biztosan Te mondod a beszédet a temetésemen. Sajnálatos módon én akkor már nem tudok vitába szállni veled, úgyhogy inkább belenyugszom előre: mondj, amit akarsz. Felőlem akár azt is mondhatod, te voltál a vízilabda legnagyobbja...”

Hát, ezzel alaposan elszámítottad magad, barátom. Az igazság ugyanis az, hogy Te voltál. Te vagy a jobb, Dezső!

Isten veled!

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás