Decker Attila kemény három hónapos kiképzésen vett részt, amely után hivatalosan is szerződéses katona vált belőle! „Megtetszett ez a világ” – mondta a világbajnok, aki elmondása szerint más ember lett. Még nagy tervei vannak a pólóban: a pesti vb-n és a tokiói olimpián is győzni akar.

In medias res: „Szerződéses katona lettem!”

A hírt nem más, mint világbajnok kapusunk, Decker Attila közölte honlapunkkal, akit a horvátok elleni remek produkciója, az újjáalakuló válogatottunk miatt kerestünk, ám aztán ebbe az érdekességbe futottunk. Szóval, hogy is van ez?

„A Honvédban adódott egy lehetőség, hogy kiváló sportolók csatlakozhassanak a honvédség kötelékéhez. Tetszett, amit afféle életpálya modellként felvázoltak, így belevágtam. A szentendrei altiszti akadémián három hónapos kiképzésen vettem részt, s végül szerződéses katona lettem. A rendfokozatom pedig törzsőrmester” – árulta el kapusunk, aki felvázolja, miképpen néztek ki a hétköznapjai. Nem túl bonyolult, ám annál kimerítőbb: 5:30-kor ébresztő otthon („Annyi kedvezményt kaptam, hogy nem kellett bent aludnom”), 6:40-re be kellett érni a laktanyára („A katonaságnál a késés nem ismert fogalom”), ott elméleti, fizikai, harcászati okítás 16 óráig („Szépen eltelt az idő”), majd irány a Kőér utca, az edzés („Köszönöm a klubomnak, hogy ennyire rugalmas volt”), hogy aztán este fáradtan ágynak dőljön („Éjfélnél korábban sohasem sikerült…”).

Mint megtudjuk, korábban a katonasággal kapcsolatos performanszok egyáltalán nem érdekelték, sohasem gondolta volna, hogy valaha ezen a területen tevékenykedik: „Abszolút szűzként csöppentem ebbe a világba, ami a végén annyira megtetszett, hogy már nem is tervezek mással, ha egyszer abbahagyom a vízilabdát – ami azért reményeim szerint még nagyon odébb van –, biztos, hogy ezen a területen képtelem el az életemet. A kiképzés nagyon jót tett a személyiségemnek, önbizalmat adott, egyben növelte bennem a bajtársiasság szellemét, ami a vízilabdában sem elhanyagolható szempont. Azt nem állítom, hogy mindig mosolyogtam, hiszen mínusz tizenötben igencsak masszív megpróbáltatások vártam rám, előfordult, hogy a tűrőképességem végét járta, ám mint oly sok minden, ez is fejben dőlt el. És megcsináltam!” – tette hozzá joggal büszkén a közelharckiképző részleg új altisztje, aki a jövőben tovább képzi magát, már csak azért is, mert a leendő sportszázadban felállításában akár tevékeny részt is vállalna.

A pólórajongóknak megijedni nem kell: Decker Attila vallja, a katonaság mellett is százszázalékosan képes űzni a vízilabdát, amiért a mai napig rajong – főleg úgy, hogy mostantól visszaáll minden a régi kerékvágásba, azaz újra napi két edzése vesz részt. Nem mintha a délelőtti kihagyása meglátszott volna rajta…

„Azért sem vertem nagydobra ezt az egészet, mert nem szerettem volna, ha a meccsek kapcsán ez szóba kerül. A célom az volt, hogy elmondhassam a végén, lám, a kettő együtt is működőképes – márpedig nagyképűség nélkül, a statisztikákra hivatkozva is mondhatom, a teljesítményemre nem volt negatív hatással, sőt!” – fogalmazott a rá jellemző őszinteséggel.

Feltétlen említést érdemel, hogy a szolnoki bajnokcsapatot azért hagyta ott, hogy elsőszámú kapus lehessen, azaz védeni, játszani akart – a Honvédnak mondott igen, s lám, milyen gyökeresen megváltozott az élete. „Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. A váltásaim rendre jól jöttek ki, a jó isten, úgy tűnik, fogja a kezemet. Sokat köszönhetek a Honvédnak, ennek a családias klubnak, Vad Lajos vezetőedzőnek, akitől határtalan bizalmat kaptam, amivel azt gondolom, sikerült is élnem. Az, hogy nem sikerült kivívni a felsőházi szereplést, azért is bosszant, mert egyetlen gólon múlt, igaz, a sport igazságos, valami hiányzott, ami miatt nem érdemeltük meg. A Magyar Kupa-bronzérem viszont némi gyógyírként hat, a Szegedet oda-vissza sikerült legyőznünk, ami olyan bravúr volt a csapattól, ami igazolja, van bennük potenciál. Itt úgy érzem, a szó klasszikus értelmében kapus vagyok, én vagyok a kapus, ami kellő önbizalmat ad ahhoz, hogy jól teljesítsek.”

Tekintettel arra, hogy 29 esztendősen a legjobb (kapus)korban van, bőven gondolkodhat még olimpiai ciklusban – más kérdés, vajon a riói szereplés után megfordult-e a fejében az „Ennyi volt a válogatottság”gondolatsor. „Az nem én lennék! –a vágta rá határozottan. – Fájt, persze hogy fájt az olimpiai eredménytelenség, hiszen a végletekig főszereplője voltam a kudarcnak, ott voltam a vízben, éjszakákon át gondolkodtam, hol rontottuk el, mit kellett volna másként csinálni. Jól elvoltam magamban, mert engem senki sem kérdezett… De aztán túllendültem ezen, aki ismer, tudja, pozitív személyiség vagyok, hamar előre tekintettem. A tokiói olimpia vágya speciel elég hamar, már kint Rióban megérintett.”

Fotó: Madar Dávid

Miután Märcz Tamás személyében új szövetségi kapitánya van a válogatottnak, erőteljesen kérdés lehetett, kinek a nevét találjuk majd ott az első keretben – nos, ő nem izgult. S lőn, igaza lett. „Miután meg sem fordult a fejemben, hogy ne lenne folytatás, vártam, reméltem a meghívót. Hiszek az elvégzett munkában, és abban, hogy ezt a szakemberek is látják. A Honvédban sikerült rácáfolni arra, hogy csak bajnokesélyes csapatban lehet nagyot alkotni. Bíztam abban, hogy Märcz Tomi – akit gyerekkorom óta ismerek a BVSC-ből, akivel Egerben is játszottam együtt egy évet – számol velem, megadja a lehetőséget a bizonyításra. Márpedig megadta, én pedig élni fogok ezzel!”

A XI. Volvo-kupán, a horvátok elleni feltámadásban nagy szerepe volt Decker Attilának, nem csoda, hogy jó érzésekkel gondol vissza a Tüske uszodai történésekre: „A fiatalok megmutatták, lehet rájuk számítani. Ebből a keretből a kapitány képes lesz összeállítani egy ütőképes csapatot, amely a hazai világbajnokságon berobbanva az elitbe aranyérmes lehet! Természetesem tudom, reális célokat kell kitűzniük a szakembereknek, mindenesetre mi játékosok nem várhatjuk más céllal ezt az eseményt, mint a győzelmi cél. Volt szerencsém részese lenni a legutóbbi hazai Európa-bajnokságnak, a mai napig libabőrös leszek, ha eszembe jut a hangulata, a szurkolók szeretete. A világbajnokságon mindez hatványozott lehet, ami óriási energiákat képes mozgósítani. Fantasztikus pillanatok várnak ránk, vízilabdázókra, az ilyenekért érdemes megfeszülni. Naná, hogy ott akarok állni a kapuban, és ezért mindent meg is teszek, hogy aztán majd a tokiói olimpián újra megcélozzam az aranyat a csapattal, és Ádám bátyámmal.”