Akárcsak az elődöntőben, a bronzmérkőzésen is 13-10-es vereséget szenvedett juniorválogatottunk a szombathelyi világbajnokság zárónapján, így végül a negyedik helyen végzett.

Együttesünk szereplése kicsit emlékezetett a férfi kézilabda-válogatott tavalyi, olimpiai menetelésére: nagy bravúr volt a négy közé jutás, ám az éremhez egyszerűbb lett volna hozni a svédek elleni elődöntőt, mint megnyerni a horvátok elleni bronzmérkőzést.

Horkai György is megmondta: a három fináléba jutott gárdából a horvátok játéka fekszik nekünk a legjobban – azaz a biztos dobogós helyet jelentő döntőt könnyebb lett volna kivívni ellenük a négy között, mint a bronzot megszerezni a szerbekkel szemben.

Az is tény persze, hogy aki érmes akar lenni, annak az erősebb csapatok közül legalább egyet le kell győznie a ki-ki mérkőzések utolsó két fázisában – nekünk pedig ez nem sikerült. Mindkét találkozón 13 gólt kaptunk, mi pontosan illusztrálta, hogy a védekezésünk nem működött. Márpedig azt a felnőttválogatottnál is láttuk: minden sikerrel megvívott csata alapja a védekezés, a megfelelő kapusteljesítmény.

Nálunk csak a gond volt ezen a téren. Noha a srácok amondóak voltak, nem segítették úgy a kapusunkat, ahogy kellene, a blokkok nem voltak a helyükön – mindazonáltal ismét csak egy barcelonai fél mondat jut az eszünkbe, ami úgy szólt, hogyha valamit nem tudtunk megoldani, még mindig ott volt Viktor... Viktor ott volt Szombathelyen is, igaz, Bendes, nem Nagy, és tőle azért hiányoztak a bravúrok. Hogy ugyan a blokk nincs jó hleyen, ám azért érkezik egy egyedi védés a pirossapkástól. Nos, Bendes Jimmy e tekintetben nem tudott lendíteni a mieinken.

A szerbek elleni mérkőzésen is ugyanaz volt a helyzet, mint a horvátokkal szemben. Szörnyen rosszul kezdtünk – speciel vasárnap a legszörnyebben, 0-4-gyel –, ám aztán nem kis támadásbeli bravúrok árán sikerült egyenlítenünk. Ám még ki sem tudtuk örvendezni magunkat, rendre érkezett a válasz. Az angol sportzsargon erre használja a „kill the momentum” kifejezést, azaz kivégzi egy csapat lélektani előnyét.

Amikor valahogy visszakapaszkodtunk mínusz háromról, egyszer sem feledkezhettünk bele a döntetlen állásba. A bronzmérkőzésen a második negyedben hét gólt tudtunk lőni a szerbeknek (7-5 volt a játékrész – emlékeztetőül: a szerbek 5-4-re kaptak ki az elődöntőben az olaszoktól), ám lélektanilag mégsem tudtuk megbillenteni őket, mert a döntetlen állás kibrusztolása utáni támadásból azonnal visszavette a vezetést a rivális.

Sajnos, amilyen szépen visszajöttünk a lidércnyomásos 0-4-es nyitány után a második nyolc percben, annyira veszítettük el a fonalat a nagyszünet után. 9-8 volt a szerbeknek két negyed után – legközelebb 13-8-nál tudtunk betalálni, a negyedik rész hajrájában. Azaz a hét, második negyedben lőtt gólt követően több mint másfél negyeden át küszködtünk.

Ez a hullámzás kevésbé jellemezte a legjobb négybe került riválisokat, sokkal stabilabbnak tűntek mindent egybevéve. Ezen nem kell sápítozni: ez a korosztály az Európa-bajnokságokon nagyon messze volt a legjobb négy mezőnyétől – hatodikként zártak ugyan, ám játékban jóval nagyobb volt a különbség. Horkai György vezetésével egy év alatt nagyon sokat dolgoztak le a srácok ebből a differenciából, ám ennyi idő alatt nem lehetett eljutni odáig, hogy egyenrangú ellenfeleivé váljanak a dobogón végzett vetélytársaknak.

Egy junior vb természetesen fontos állomás, jó lett volna egy érmes együttest ünnepelni. Ugyanakkor az igazi tétje egy utánpótlás-gárda felnevelésének, hogy hány játékos kerül be majd később a felnőttcsapatba. A kilencvenes évek közepén a Kásás-Fodor-Molnár-Vári-féle generáció tagjaival kapcsolatban nagyjából be tudtuk lőni, hogy hamarosan a fél csapat elözönli a felnőttgárdát, annyival verték a világot a különféle eseményeken. Így is történt.

1995 után aztán 2007-ben lettünk elsők ezen az eseményen, igaz, az akkori csapatból már nem özönvízszerűen érkeztek a felnőttválogatottak, a zseniális Varga Dénes vert régebben gyökeret a nagyok között. A jelenlegi csapat tagjaival kapcsolatban sok mindenre választ ad Horkai György nyilatkozata – továbbá arra is, hogy húsz év alatt mennyire lerongyolódott a fiatalok képzése.

Mindent egybevéve: csapat és edzője dicséretet érdemel azért, hogy az elmúlt évek, illetve az alapoknál kialakult hendikepet ledolgozva a legjobb négy közé került, ráadásul egy hazai rendezésű világbajnokságon, az utolsó napig lázban tartva a szurkolókat. Most ennyire futotta. Dolgozni kell tovább, eltökélten, nagyon keményen, megalkuvás nélkül – a levont tanulságokat pedig valóban kamatoztatni kell annak érdekében, hogy ne érezzük esetlegesnek az elődöntős szerepléseket. És persze hogy abszolút esélyünk legyen az éremszerzésre.

Jegyzőkönyv:

Magyarország–Szerbia 10–13 (1–4, 7–5, 0–2, 2–2)
Játékvezetők: Pioletti (olasz), Garibaldi (argentin)

Magyarország: Bendes – Sedlmayer 2, Jansik Sz., Telegdy, Német 1, Lőrincz, Csapó 1. Cserék: Bedő 1, Berta 3, Gyárfás 1, Szabó B., Manhercz 1, György (kapus). Szövetségi kapitány: Horkai György

Szerbia: Vitorovic – Sztojanovics, Szubotics 3, Rangyelovics, Raszovics 1, Obradovics 4, Mandics 4. Cserék: Tanaskovics 1, Makszimovics, Vaszics, Manojlovics, Matkovics, Jakszics. Szövetségi kapitány: Vlado Vujaszinovics

Emberelőnyök: 11/4, ill. 7/5
Ötméteresek: 1/1, ill. 2/2

Kapusteljesítmények: Bendes 3/12 (25%), György 3/7 (43%), illetve Vitorovics 10/20 (50%)

További eredmények

DÖNTŐ: 
Olaszország–Horvátország 10–7

AZ 5. HELYÉRT: 
Egyesült Államok–Spanyolország 9–7

A 7. HELYÉRT: 
Ausztrália–Brazília 8–9