Játékosaink természetesen csalódottak voltak, ugyanakkor nem élték meg súlyos traumaként a bronzmérkőzés elvesztését – érződött, a négy közé kerülés számukra tényleg nagy eredménynek számított.

Német Toni: „Csapatként nem hittünk benne...”

Milyen érzések kavarognak most benned?
Jók is, rosszak is. Az egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen végül is sikerült elérnünk, amit kitűztek elénk célként fent, bekerültünk a legjobb négybe – viszont úgy érzem, ezzel meg is elégedtünk.

Mi volt a baj igazán? Mi hiányzott? Nem égetettek túl sokat el a mentális tartalékokból a negyeddöntőben?
Most ezt nehéz megmondani. Sok minden lezajlott a csapatnál fejben, a fáradtság is nyilván közrejátszott – de nem hiszek abban, hogy túl sokat kiadtunk volna magunkból. Bekerültünk a legjobb négy közé, ott egy-egy meccs van, nincs jobb és rosszabb, általában egy gól dönt, nem kettő-három. Szomorú vagyok, akárcsak a többiek, este majd megpróbálunk elfelejteni dolgokat, meglátjuk, sikerül-e. A spanyolok elleni mérkőzésen egyébként jól ment, akkor elhittük, hogy jók vagyunk, nyerhetünk – a következő kettőn meg nem hittük el... Illetve, volt olyan csapattársam, aki elhitte, és én is idesorolom magam, de úgy egyben, csapatként nem hittünk benne. És ezt nagyon sajnálom.

Bedő Krisztián: „Láttam egy kicsi fáradtságot a csapaton”

Lehetett volna jobb is, vagy ennek így kellett történnie?
Megmondom őszintén, hogy az utolsó két mérkőzés nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Ennek ellenére úgy gondolom, ez is nagy teljesítmény ettől a csapattól. Ugye, tavaly hatodikok voltunk – a célunk idén ugyanaz volt, mint a felnőttválogatottnál, hogy legyünk a négyben. Sajnos, itt nem sikerült úgy továbblépni, mint ott. Láttam egy kicsi fáradtságot a csapaton, szerintem fejben még jobban, mint testileg. Ezért nem tudtunk úgy koncentrálni, ez különösen a védekezésen látszott. Nagyon könnyen lőtték a gólokat.

Miként érezted magad a bőrödben?
Nekem nem nagyon volt mód az ünneplésre, ennek ellenére örültem, hogy jöhettem, mert innen is akartam egy érmet. Fel tudtam pörögni, mert láttam, sikerre éhes a csapat. Az akarat most is megvolt, talán valami plusz hiányzott: a tűz szemekből. Nem ugyanaz volt, mint a felnőttnél, ott mindenki harapott, a góloknál az egész pad ugrott, megőrülés volt – itt egy picit ezt hiányoltam.

A cséká középen (Fotó: DS)

Csapó Miklós: „Egész héten fenomenális hangulatot teremtettek”

Nyilván nehéz, mégis: a cséká értékelése hogy szólna így, a vébé végén?
Nem könnyű így rögtön a meccs után... Úgy gondolom, a spanyol meccs elég sokat kivett belőlünk, legalábbis ezt mondhatom a magam nevében. Fáradtabb volt az egész csapat, ez látszódott a koncentrációnkon, ezáltal a helyzetkihasználásunkon – ez egyfajta láncreakció volt. Sajnálom, mert akartuk ezt a bronzérmet, nem sikerült, de ebből is sokat kell tanulni.

Túlpörögtetek a spanyol meccsre?
Utólag nehéz latolgatni, mi lett volna, ha. A spanyol mérkőzésre nem kellett túlzottan felpörögni, de az volt a minimum célunk, hogy a négybe kerüljünk, az volt a legsúlyosabb meccsünk, mindenki teher alatt játszott – mégis, jól játszottunk, viszont ez sok energiát vett ki mindannyiunkból.

Ugyanakkor ez a hét alighanem a felejthetetlen élmények kategóriájába kerül, nem?
Feltétlenül. És a szombathelyi közönségnek ezúton is szeretném megköszönni a csapat nevében a szurkolást, mert egész héten fenomenális hangulatot teremtettek.