A háromszoros olimpiai negyedik (hm), világ- és Európa-bajnok Takács Orsolya a teljes női szakág miatt fájlalja az elszalasztott riói lehetőséget. S hogy hogyan tovább? Idő kell, míg rátalál a korábbi útra, keresi a motivációt, és ugyan a jövő évi haza vb feltüzeli, türelmet kér – magától is.

Az oroszok ellen Rióban nagy volt a küzdelem, s a vége után a szomorúság - Fotó: MTI/Ilyés Tibor

Ki sírt, ki kínjában mosolygott, ki érzelmeit nem mutatva rohant el, ki a fejét csóválva a plafont bambulva kereste a szavakat…

Szívbemarkoló riói nap volt. Szívbemarkoló, hiszen közel, karnyújtásnyira álltak attól, hogy ott állhassanak majd a torna döntője után az eredményhirdetésnél, és érmet, bronzérmet akasszanak a nyakukba. A sport azonban attól is szép, hogy pillanatok alatt fordulhat a kocka, ami hol kegyetlenséget, hol óriási örömöt okoz – az olimpián mindkettőből kijutott nekik. Az ausztrálok elleni negyeddöntőn ebből ők jöttek ki jobban, az oroszok elleni bronzmeccsen azonban…

A mai napig fáj.

Persze az élet megy tovább, ez már az új szezon, új remények, ráadásul a jövő évi hazai világbajnokság sem kevés muníciót ad, mindazonáltal nem mindenkinek ennyire kézenfekvő az események feldolgozása. No, igen, Takács Orsolya minden bizonnyal utolsó olimpiáján vett részt játékosként – noha meg-megtalálják azzal, hogy „Taki, ne hülyéskedj, soha sem mond, hogy soha”, momentán biztosnak érzi, Rio volt az utolsó. (Aztán persze ki tudja…)

A negyedik hely. Nem először, nem másodszor, hanem harmadszor.

Ezzel, no és persze a világ- és Európa-bajnoki aranyéremmel Drávucz Ritával együtt a legeredményesebb magyar női vízilabdázónak számít, már csak ezért is adja magát a kérdés: „Hogy áll a feldolgozással?”

„Még birkózóm vele… – fogalmaz sokat sejtetően, majd igyekszik bővebben is kifejteni a benne dúló érzéseket. – Fizikailag azt hiszem, sikerült kihevernem az előző, kétség kívül embert próbáló szezont, ebben sokat segített az is, hogy klubedzőm, Petrovics Mátyás a három hát pihenő után adott plusz egy hetet. Ez jót tett. Lelkileg azonban még finoman fogalmazva sem vagyok rendben. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy sötéten látnám a világot, hogy magamba zuhantam volna, vagy ne adj isten, depressziós lennék, hiszen eszemnél vagyok. És pont azért nehéz megemészteni, hogy olyan közel álltunk a sikerhez, és mégsem sikerült…”

Aztán szóba kerül minden, ami szóba kerülhet. Tulajdonképpen egy szuszra képes végigmenni a rosszul sikerült tavalyi, kazanyi vb óta eltelt időszaktól a fájdalmas olimpiai bronzmeccsig, minden szaván érződik, mennyire élt-halt ezért a válogatottért.

„Fáj, hogy kiengedtük a kezünkből ezt az olimpiai érmet. De szeretném kihangsúlyozni, hogy elsősorban nem is magam miatt. Sokkal inkább a teljes női szakág miatt. Abban, hogy Rióban mi az éremét játszhattunk, sok, nagyon sok ember munkája benne van! A klubok, a szakosztályok, az edzők, a játékostársak, az uszodai takarító néni is hozzátette a magáét, hogy ez a válogatott sikeres legyen. A szövetségtől is mindent, tényleg mindent megkaptunk, semmiben sem éreztünk hiányt, megbecsülték a női vízilabdát. Annyira jó lett volna mindezt kézzel fogható dologgal, azzal az éremmel meghálálni…” – mondja szomorúan.

A januári Európa-bajnoki menetelés emléke valamelyest talán javít a kedélyállapoton – kérdés: vajon ennyi időn belül lehetett-e kétszer csúcsformában játszani? Vagy kicsit „késforgató” aspektusból: „A belgrádi játék volt a jobb?”

„Az Európa-bajnokság fantasztikus volt, joggal ünnepeltük meg. Viszont úgy érzem, a kelleténél talán kicsit többet nyúltunk vissza a nyáron ezekre a belgrádi naphoz, azt hittük, ami ott ment, újra menni fog. Nem tudom… Nehéz ez. Jó csapatunk volt, ha a végeredményt nézzük, valami apróság mégis hiányzott” – próbálja megválaszolni a kérdést, ugyanakkor pontosan érezhető, annál jóval nehezebb ez a történet, mintsem zsigerből rávágná.

… és akkor elérkezünk a hogyan továbbhoz? Bármennyire „falhoz állító”, kötelező: tervei szerint folytatja-e a válogatottban? Tekintettel arra, hogy Bíró Attila szövetségi kapitány bolond volna lemondani a világbajnokság előtt arról a bekkjéről, akit centerbe is bármikor beküldhet, aki jelentősen bővíti a taktikai repertoárt, mindenképpen fontos, miként áll ehhez a BVSC klasszisa, aki szombaton az UVSE ellen derékfájdalmai miatt nézte a partit a lelátóról.

„Nem titok, beszélgettünk már erről Birgével – említi. – Őszintén elmondtam neki is ezeket az érzéseket, azt, hogy momentán magam előtt is kérdés, miként képzelem a pályafutásomat. Ha csak a szívemre hallgatok, azt mondom, hülye lennék egy hazai világbajnokság előtt elköszönni a válogatottól, attól a csapattól, amelyben tényleg nagy potenciál rejlik. Ám ha az eszemet is megpróbálom használni, akkor viszont egy fokkal árnyaltabb a kép. Sokat, nagyon sokat kivett belőlem az előző idény, itt fájt, ott fájt, sőt fáj most is… Úgy érzem, időre van szükségem. Szeretném szép lassan újra élvezni ezt az egészet, megtalálni azt a motivációt, amely a korábbiakban vitt előre. Magamat sem akarom becsapni, ha csinálom, akkor teljes gőzzel csinálom. Igyekszem a BVSC-ben előbb megmutatni, képes vagyok még magas szinten játszani, ehhez pedig idő kell – szerencsére edző, Petrovics Mátyás támogat mindenben. A válogatottnak idén csak egy franciaországi világliga-meccs van, ami az én szempontból még jó is, hiszen a munka javarésze csak jövőre kezdődik, avagy addig bizonyosan összeáll a kép. Igyekszem magammal is türelmes lenni. Néha könnyű, néha nem.”

Sportember a javából.

a.z.