Az olimpia női álomcsapatába bekerült Bujka Barbara momentán ürességet és dühöt érez az elszalasztott lehetőség miatt, ugyanakkor nem adja fel, és célba veszi Tokiót. Egyúttal reméli, a jövő évi világbajnokság miatt a női vízilabda talán a riói negyedik hely ellenére képes magát építeni.

Fotók: Kovács Anikó

Megrázó képsorok voltak. Bujka Barbara, a mindig küzdő, hatalmasat harcoló, érzelmeit sohasem titkoló játékosunk vigasztalta társait. Vigasztalta, ölelte ott a medencében például a sírógörcsöt kapó társát, Keszthelyi Ritát. Akivel együtt bekerültek az olimpia női álomcsapatába. Az oroszok ellen elveszített bronzmérkőzés után még Rióban, a hazautazás előtt szegeztük Barbarának a kérdést: „Most mi mocorog benned?”

A válasz természetesen a rá jellemző stílusban érkezett: „Nem én vagyok a világ legboldogabb embere, az biztos...”

Aztán természetesen elmerültünk a részletekben, szóba került mindig, aminek szóba kellett kerülnie. Centerünk így foglalta össze az érzéseit: „Üresség van bennem. Üresség és düh. Az olimpiai negyedik helyek közül a magyar női vízilabdának ez a legkegyetlenebb, ez a legfájóbb, hiszen egy, egyetlen másodpercre voltunk az éremtől. Momentán feldolgozhatatlan.”

Érhető. Viszont tálcán kínálta a téma, vajon honnan volt lelki ereje a medencében a többieket vigasztalni, miközben minden bizonnyal ő maga is kiszaladt volna a világból.

„Érdekes kérdés… Úgy éreztem akkor, hogy nekem ezt kell tennem. Belülről jött, nem tudatosan, egész egyszerűen mentem a szívem után. A szeretet mindent begyógyít, szokták erre mondani. Márpedig szerettem ebben a csapatban játszani Rióban is.”

S hogy mikor engedet teret a saját érzéseinek? Mikor szakadt úgymond el a cérna? Nos, az olimpián remek produkciót nyújtó játékosunk ezt is megválaszolta: „Hogy őszinte legyek, még mindig nem tudom felfogni, mindig nem esett le, így afféle sírás-rívásról nem volt szó. Beszéltem valakivel, és tudod, mi fogalmazódott meg bennem? Hogy nem tudtam kifakadni, valószínűleg azért van, mert bármennyire közel álltunk az éremhez, a meccsen egyszer sem éreztem a birtokomban. Szokták mondani, az ember akkor kezdi igazán megbecsülni a dolgokat, amikor már elveszítette – nos, én úgy voltan vele, becsületes küzdelemben kikaptunk, ennyi történt. Más kérdés, ez mennyire okozott csalódást, dühöt, mert ennek nem így kellett volna történnie.”

Az okokat maga sem igazán tudja, a "Mi történhetett?" kérdésre így felelt: „Kétgólos előnyről nem szabad kiengedni a legvégén a győzelmet ezen a szinten. Mindez sajnos azt bizonyítja, nem érdemeltük meg a sikert. Sok indokot tudnék találni, de a lényeg, hogy nem ők nyerték meg, hanem mi veszítettük el ezt a mérkőzést. Az említett düh ide vezethető vissza.”

Egy olimpia, főleg egy ilyen nehezen megítélhető olimpia után mindig kérdés, hogyan tovább a női vízilabdában, sikerül-e, miként sikerülhet előbbre lépni a magyarországi megítélésben – Bujka Barbara amondó, sajnos emiatt hatalmas a különbség harmadik és negyedik helyezés között: „Az érem otthon sokkal jobban elfogadott, mint egy negyedik hely, ami valahol érthető, mégiscsak kézzel fogható eredmény. Talán többen figyeltek volna fel a női vízilabdára, nyilván többet szerepeltünk volna a médiában is. Így minden marad a régiben, bár a hazai világbajnokság segíthet. Speciel most ebben bízhatunk. Sokan hozták már szóba a jövő évi budapesti vébét, de egyelőre nem akarok rá gondolni, emésztenem kell a riói történéseket, és pihenni. Pihenni, mert fáradt vagyok.”

Saját maga teljesítményét nem kívánta értékelni, mint említette, ezt másra bízza, ám némi csel után („A magaddal szembeni elvárásnak sikerült megfelelni?”) úgymond beadta a derekát: „Úgy nyolcvanöt százalékban sikerült, ami talán jónak mondható. Természetesen voltak még hibák, amelyeket ki lehet javítani. Ilyenek mindig lesznek, hiszen ez a fejlődés útja, és én fejlődni akarok, jobb lenni.”

Az olimpiával kapcsolatban is kifejtette véleményét – úgy általánosan, mint vízilabda-szakmailag: „Sokan mondták, mennyi volt a gond, a probléma, ennek ellenére szerintem mindenki élvezte. Élvezte, hiszen a brazilok közvetlenek, nagyon lazák. Nem állítom, hogy tökéletes olimpia volt, de ha az ember elfogadta azokat a dolgokat, amelyeket tényleg kár volt mérgelődni, akkor jó volt. Maga a játék nem hozott sok újdonságot, a hét jó csapat alaposan ismeri egymást, így játékban, taktikailag sem igen lehet meglepőt húzni.”

Centerünk nem csupán bentről, hanem a külső posztokról is rendre eredményesnek bizonyult, balkeze kincs a mezőnyben – nem unja még a középcsatár posztjából adódó kegyetlenséget? Íme, a válasz: „Ha azzal segítek a csapaton, hogy centerben őrlődök, szívesen teszem, mert imádom ezt a játékot. Örülök, hogy főleg emberelőnyben a külső posztokon is megmutathattam, lehet rám számítani.”

Két olimpiai negyedik helyezése után a haza utazás előtti utolsó, kötelező kérdés: „2020?”

„Naná! Egy harcos küzd, nem adja fel, míg el nem érte a célját!”

Avagy Bujka Barbara már Tokióra is hangol.

Amler Zoltán (Rio de Janerio)