Az olimpiai aranyérmes Szerbia Egerben védő kapusa, Braniszlav Mitrovics dicsérte a mieinket, sajnálta, hogy nem velünk vívta csapata a finálét. Egyúttal büszke arra, hogy válogatottja nagyot küzdve, a gödörből magát kirángatva menetelt a csúcsig. Ám itt nem akar megállni, még több sikert szeretne.

No, ez is jól kezdődött – mondták Rióba érkezve a szerbek. Mondták, hiszen kit kaptak maguk mellé a szervezőktől önkéntesnek, akinek a feladata intézni az ügyes-bajos dolgaikat, teljesíteni a kívánságaikat? Természetesen egy magyar fiút…

„Néztünk nagyot, az tény – mosolygott Braniszlav Mitrovics, olimpiai aranyéremmel a nyakában. – Nem tudom, a véletlen műve volt-e, mindenesetre természetesen azonnal megtaláltuk, viccelődtünk vele. Soma jó srác, végül is mondhatjuk, a végére szerencsét hozott.”

Említett fiú – aki nem nyilatkozhatott, hiszen tiltja a szervezőbizottsággal kötött szerződése – azért azt megsúgta, természetesen tudatosított a szerbekben, hogy kinek is drukkol, de a munkakörét maximálisan igyekezett elvégezni, a „vérszívást” pedig megszokta, ő is mosolygott rajta. Különösen a Magyarországon játszó pólósokkal került közelebbi kapcsolatba. Érdekesség, ezek a csapatok mellé rendelt önkéntesek a meccseken felvonultak szintén a bemutatáshoz, avagy nem csak a mieink elleni nyitómeccsen, hanem a végén, az olimpiai döntőben is ott volt a szerb játékosok mellett. Pikáns.

Na, de visszatérve a ZF-Eger most már olimpiai-, világ- és Európa-bajnok 31 ezstendős kapusához. Mondani sem kell, magától hozta szóba csapata kezdeti vergődését: „Tény, nehezen, nagyon nehezen kezdtünk. Ennek aztán meg kellett fejteni az okát. Aztán kérdeztem a többiektől, gyerekek, mi azért jöttünk, hogy megnyerjük az olimpiát? Láttam rajtuk, nagyot néznek, de aztán mindenkinek leesett. És megbeszéltük, nem azért jöttünk, hogy megnyerjük, hanem játszani, vízilabdázni, élvezni ezt az egészet. Játsszuk azt, amit tudunk, amiben a legjobbak vagyunk, ne foglalkozzunk mással, ne foglalkozzunk az elvárásokkal, ebben maradtunk. Ausztrália ellen is rendkívül nehéz volt még, tudtunk, ha kikapunk vége mindennek, majd Japán ellen is voltak nehéz pillanataink.”

Kétségtelen, csoportnegyedikként, nehezen ment tovább a torna előtt toronymagas esélyesnek kikiáltott együttes – Bane szerint ez nem is olyan nagy baj, sőt: „Büszke vagyok, hogy megmutattuk a világnak, mennyire nagy csapat vagyunk. Nem csak úgy nyertünk, hogy játszunk, megy a szekér, úgy könnyű, hanem úgy is, hogy küzdeni, harcolni kellett, amikor nem ment, szenvedni kellett. Ezért érdemes vízilabdázni.”

Miután a csoportmérkőzések utolsó fordulójában, maradjunk annyiban, felettébb érdekes eredmények születtek, adta magát a kérdés: mit szóltak ők ahhoz, hogy érezhetően miattuk taktikáznak az ellenfelek?

„Nem foglalkoztunk vele. Amúgy tudnék róla sok mindent mondani, de inkább nem teszem… – reagált a fináléban remeklő játékos. – Persze mi is emberek vagyunk, láttuk mi történt az utolsó csoportmérkőzéses napon. Én főleg ezért voltam szomorú, hogy a magyarok kiestek korábban. Mert abban az utolsó napban mi és a magyarok játszottak százszázalékosan. Vártam, hogy ez a két csapat eljusson a döntőig, de ez nem történt meg.”

Ha már ezt hozta szóba, magas labda, mit gondol a mieink szerepléséről? Egyáltalán tudja-e, hogy a mezőny egyedüli veretlen csapata lett az ötödik?

„Tudom, igen, és biztos furcsa is ezt kimondani. Ez a magyar válogatott jobb annál, mint amit a helyezése mutat. Beszéltem több játékosukkal, tudom, volt két rossz negyedük a negyeddöntőben, és ezen aztán tulajdonképpen az egész torna elment. De ez a sport, van ilyen, menni kell tovább. Nem féltem a magyar együttest, sok van benne.”

Látva a tekintetét, az ünneplést, nyilvánvaló, most ért pályafutása csúcsra, ugyanakkor a gratulációt így fogadta: „Köszönöm, igen, ez a csúcs. De nem szeretnék itt megállni! Szeretnék többet edzeni, játszani, még jobb lenni, és persze nyerni. Sok játékost ismerek, aki megállt, amikor eljutott a csúcsra. Én nem szeretném ugyanezt, hanem szeretnék itt maradni, sok győzelmet ünnepelni."

Egerben (is) ezt biztos örömmel olvassák…

Amler Zoltán (Rio de Janeiro)