Nem sikerült megszereznie a magyar női vízilabdának az első olimpiai érmét. A bronzmeccsen már-már megnyert meccset adott döntetlenre, majd kapott ki az ötméteres párbajban Bíró Attila csapata, amely így negyedik lett. Pedig nem csak ezek a hölgyek, a teljes női szakág megérdemelte volna ezt a medáliát. Szubjektív Rióból.

Fotó: Kovács Anikó

Minden valamikor 1999-ben kezdődött. Addig „csupán” átlagos sportőrültként szerettem az éppen aktuális csapatot. Mint a férfit, vagy a kéziseket, kosarasokat, röpiseket, mindenkit, aki nemzeti nadrágot, köntöst, mezt, bármit is vett fel, s indult valamiféle hódító útra. Ott, akkor a XX. század végén fiatal újságírósrácként ott találtam magam a szentesi sátorban, meredten bambultam a vízben sapkában dobálózó lányokat, próbáltam rögzíteni az arcokat, hogy aztán majd a parton szégyenszemre ne kelljen megkérdezni, „Hogy is hívnak?”
A szakág mindenese, történetesen aktuális szövetségi kapitánya, dr. Tóth Gyula persze segítőkész volt, „Gyere fiam, ne félj tőlük, nem harapnak.” Na, ja, a parton nem, gondoltam magamban. Mindenesetre emlékszem, Drávucz Ritával, Sós Ildivel, Valkai Ágival végül már akkor sikerült jókat beszélgetni, valahogy éreztem, rájuk érdemes lesz külön figyelmet szentelni. A 2000-es olimpiai selejtezőre már úgy utaztam velük, hogy rendre őrülten dobbant a szív, amikor odaálltak a bemutatáshoz, majd együtt sírtam velük, amikor iszonyatos ellenszélben kaptak ki az amerikaiaktól a ki-ki meccsen. Sohasem feledem az amúgy mindig nagyszájú, karakán, mindazonáltal így szeretni való Tóth Noémi arcát. Nem sírt, zokogott.
No, ott végképp szerelmes lettem beléjük.
Beléjük, a női pólósokba.
S most itt ülök a riói olimpia uszoda lelátóján, és belül pontosan úgy zokogok, mint Noémi (aki később Itália színeiben olimpiai arany birtokában pityergett) azon a rohadt olaszországi estén.
Vagy mint az olaszoktól elveszített athéni negyeddöntő után.
Vagy mint Pekingben, amikor az elődöntőben a hollandok, a bronzmeccsen az ausztrálok elképesztően apró különbséggel győzték le őket.
Vagy mint Londonban, a spanyolok elleni elődöntő, és újra az ausztrálok elleni kisdöntő nüansznyi bukásánál.
És ezek csak az olimpiák…
De mennyi örömkönny is folyt, Istenem!
A Faragó-csapat, amely hazai Európa-bajnokságon, világbajnokságon gázolt át a mezőnyön! De Szilágyi-csapat, a Petrovics-csapat, a Godova-csapat, a Merész-csapat egytől egyig adott okot arra, hogy boldogok legyünk, mosolyogjunk. Primász Ági, Kisteleki Dóri, Szremkó Kriszti, vagy a legnagyobb játékos, az egyszer még bizonyosan kapitánykánt is sikeres Stieber Mercédesz. És a sort folytathatnám a végtelenségig. Bajnokokkal, válogatottakkal, nem válogatottakkal, hobbipólósokkal, edzőkkel, vezetőkkel, akár még uszodamesterekkel.
Mert mindannyian szerethetők voltak.
Mint ez a mostani együttes. A Bíró Attilával januárban a belgrádi kontinensviadalt megnyerő társaság. Amely csakúgy mind elődje, iszonyat mennyit melózott azért, hogy álmot teljesítsen. A sajátját, a szakágét, a miénket.
Az enyémet.
A szürke reggelek, a hideg víz, az üres uszodák, a kilométerek, a megszakadás, a fájdalom, a konditerem magánya.
A hit, a remény.
Persze, persze, minden alázatos sportoló őrült energiákat mozgósít a célokért. Jómagam ebbe láttam, látok leginkább bele, így bármennyire közhelyszerű is, de higgyék el, több mint sablon: ezek a lányok mindent feltettek arra, hogy olimpiai érmet akasszanak a nyakukba. Hajlamos volnék azt állítani, náluk jobban senki sem érdemelte volna meg, de ez egyrészt nyilvánvalóan csupán afféle szívfájdalom mondatja, másrészt bizonyosan az ellenfelek pontosan ugyanannyit fektethettek az egészbe.
Ettől szép a sport, ettől rajongunk érte.
Rióban már szinte kézzel fogta a csapat azt az érmet.
Majd elbukta.
Elbukta, elizgulta, eleresztette,
Ötméteresek után az oroszok vitték haza.
Ötméteresekkel.
A legkisebb különbséggel.
Fáj.
A sors piszok drámai forgatókönyvet ír.
Az első magyar női éremhez még ennél is több kell.
Momentán nem tudom, tud-e több lenni…
Hogy edzeni nem lehet többet, arra a fejemet teszem.
Antal Dóra, Bujka Barbara, Czigány Dóra, Csabai Dóra, Gangl Edina, Garda Krisztina, Illés Anna, Kasó Orsolya, Keszthelyi Rita, Kisteleki Hanna, Szücs Gabriella, Takács Orsolya, Tóth Ildikó.
Tizenhárom hölgy, aki mindent, de tényleg mindent megtett az első magyar női póló olimpiai éremét. Önmagáért, a szakmai stábért, a szurkolókért.
Ördög Éváért, a magyar női vízilabdáért.
Becsületes harcban addig jutott, mint elődei.
Előttük is emelni kell a kalapot.
Kötelező.
És bármikor, évek, évtizedek múltán is jó szívvel gondolni rájuk.
A majdani első érmes csapatunk mámoros pillanataiban is.
Mert ez egy kis család.
Minden közös.
Most épp a bánat is.
A büszkeség mellett.
Mert az, történt bármi, örökre megmarad.

Amler Zoltán (Rio de Janeiro)