A kétszeres világbajnok, kétszeres Európa-bajnok, olimpiai 4. helyezett, többszörös BEK- és LEN-kupa győztes Stieber Mercedest a Komjádi-uszodában láttuk meg a minap a női juniorválogatott egyik edzésén. Ekkor beszéltünk meg vele egy interjút, amit aztán el is készítettünk vele. Ha már felénk járt.

Stieber Mercedes 1997-ben, 23 évesen szerződött Olaszországba, azóta ott is játszott, egészen a tavalyi szezonig. A legutóbbi évadban már játékosként nem, edzőként viszont tovább építette az imperiai klubnál töltött karrierjét. Ősszel pedig folytatja a munkát, hogy aztán egyszer valóra váljon álma, már idehaza.

Gyakran látogatsz haza?
Ritkán. Karácsonykor tudok itthon tölteni egy hetet, és nyaranta úgy három hét, egy hónap belefér. Néha kevesebb.

Az ember azt gondolná, te már akkor mész el szabadságra, amikor akarsz. Igazán megszavazhatnál magadnak egy hosszabb pihenőt is, nem?
Igen, de én dolgozom Imperiában, és ez komoly munka. Én felügyelem az egész női szakág működését a klubnál, a felnőtt csapattól a legkisebbekig, és hát ez eléggé elfoglal. A nagyokkal befejeztük májusban a bajnokságot, a kicsiknek lényegében utána kezdődött el a szezon, egészen július végéig játszottak. Ez megterhelő volt, mert bejártuk egész Olaszországot: Nápolyban játszottunk a 15 évesekkel egy tornát, aztán jöttek az országos elődöntők, hosszú volt a szezon. Nekem ott kell lennem mindenhol, a többi edző is számít rám. Mindig is úgy voltam vele, ha csinálok valamit, akkor azt 100 százalékosan csinálom.

Jól érzed magad ebben a szerepben, feladatkörben?
Jól. Kicsi korom óta edző szerettem volna lenni. Jó ideje edzősködöm is, amellett, hogy játszottam, hiszen már Palermóban foglalkoztam kicsikkel. Idén kezdtem a felnőtt csapattal Imperiában.

Tényleg ennyire hamar megfogalmazódott benned, hogy az edzői pálya a cél?
Igazából igen. Úszóként kezdtem, olimpiai bajnok akartam lenni, de hamar eltanácsoltak, azt mondták, menjek vízilabdázni. Elmentem, jól tettem, ott is az olimpiai arany lebegett a szemem előtt, csak hát sokáig nem volt ott a női vízilabda a programban. Maradt a vb-arany iránti vágy, és amikor ez megvolt, jöttek az újabb célok. Hamar világossá vált, én ezt szeretem csinálni, ebben vagyok jó, és minden vágyam az volt, hogy átadjam a tudást. Talán azért is tisztult le ez bennem, mert mindegyik edzőmtől tanultam valamit. Amit most tudok, azt az ő segítségükkel szedtem össze.

Találkoztál már nehézségekkel?
Annyiban igen, hogy az olaszoknál az iskola nem igazán segíti a sportolást. Otthon már az én időmben is sokkal jobb volt a helyzet, kint nincs meg ez a kultúra. Sőt, inkább azt mondják a gyerekeknek, ne menjenek sportolni.

Akkor neked küzdened kell.
Mostanában a lányokkal küzdök, én mondom nekik folyton, hogy tanuljanak. Sokan most kamaszodnak, inkább edzésre jönnének, elég küzdős ez az év.

És szeretnek?
Úgy érzem, igen. Az biztos, hogy befogadtak Imperiában, már hat éve vagyok ott. A szülők nagyon szeretnek, szabad kezet adnak abban, hogyan foglalkozom a lányokkal. A kisebbek megkeresnek, bármi gondjuk van, bíznak bennem. Most például itthon vagyok, de két lány megkeresett, hogy edzenének, küldenem kellett nekik edzéstervet.

Anyóka típus vagy?
Igen, de már a felnőtteknél is ez volt a helyzet. Bár nem voltam csapatkapitány, hozzám jöttek a gondokkal, bajokkal. Most „alanyi jogon” mindenki hozzám jön, a kislányok edzőitől kezdve végig felfelé. A fiú szakosztállyal is jó a kapcsolatom.

A város ismer, elismer?
Megismernek az utcán, végül is, miután én odamentem, azért elég jó eredményeket értünk el. Akkor kiesőhelyen volt a csapat, épphogy bent maradt, utána viszont egyből negyedikek lettünk, majd bajnokságot és két LEN-kupát nyertünk. Szerették a csapatot, ami a leginkább meghatározó a városban. Van ugyan foci, kosárlabda, röplabda, de elég középszinten állnak.

Fotó: riviera24.it

Bejön a város?
Igen. Sokan kérdezik, hogy tudok itt élni, hiszen jóval kisebb, mint Budapest. Nekem tetszik, hogy nem zsúfolt, sosem voltam nagy bulizós, így korosabban meg végképp nem. Egyébként, ahogy otthon, itt is mindig ugyanazokra a helyekre járok, megvan a szokásos kávézó, étterem, áruház.

Ha már itt tartunk, gyakorlatilag 20 éve mentél ki Olaszországba. Súlyos ezt kimondani?
Ha belegondolok, tényleg nagyon sok.

El is repült?
Igen. Mivel jól éreztem, és most is jól érzem magam, gyorsan elteltek az évek. Nem volt soha bennem az, hogy haza kellene, vagy haza akarok jönni. Igaz, nem is nagyon kerestek meg.

Mit jelent a „nem is nagyon”?
Azt, hogy egyszer sem jöttek oda hozzám kerek-perec egy konkrét ajánlattal, figyelj, gyere haza.

Ez bántott?
Egy kicsit igen. Tudom, hogy nem felejtettek el, mert a válogatottban sokáig ott voltam, és végigcsináltam ott húsz évet. De amikor egyszer-egyszer csináltak egy jó csapatot itthon, akkor kicsit hiányzott, hogy nem hívtak. De egyáltalán nem törtem össze, mert azt csináltam, amit elterveztem. Mindig is az volt a vágyam, hogy egy professzionális játékos legyek külföldön.

Vannak, akik szerint a női vízilabda egyáltalán nem nyugszik professzionális alapokon.
Most már azért jobb a helyzet, mint a mi időnkben. Annak idején választani kellett, vagy a tanulás vagy a munka, mármint a vízilabda mellett. Nem lehetett csak a vízilabdából megélni, ma már azért egy-két klubnál ez is elképzelhető. Más kérdés, hogy nem biztos, hogy ez a helyes út. Muszáj a sporton túli életre is gondolni.

Imperia előtt bejártad egész Olaszországot. Mindenhol élvezted a játékot?
Mindegyik klub adott valamit, mindenhol hagytam barátokat. Öt évet voltam Palermóban, majd jött két nagyon intenzív cataniai év. A pescarai időszak volt talán egy kicsit betli, mert a klub nem működött a legideálisabban. Aztán jött öt év Firenze, hát…, az szép volt. Minden összejött, jöttek az eredmények, és hát a várost sem kell senkinek sem bemutatni.

Fotó: wpworld.com

Tavaly olasz állampolgár lettél, ezt fontosnak érezted?
Nem, pusztán technikai okai voltak. Azért intéztem el, hogy tudjak játszani még a csapatban, hogy eggyel több légiósunk legyen. Úgy volt, hogy ebben az évben még játszom, de csak novemberben kaptam meg az állampolgárságot, nem tudtuk idejében elintézni. Korábban volt beszédtéma, hogy esetleg az olasz válogatottban játsszak, de semmi sem történt az ügyben, és nem is terveztem. Magyar vagyok, magyar leszek, ezen semmi sem változtat.

Valkay Erzsébet, Pelle Anikó, Tóth Noémi – ők viszont olasz válogatottak lettek. Tartod velük a kapcsolatot?
Furcsa, mert kint élünk, de ritkán beszélünk, keveset találkozunk. Syracusa, Nápoly, Imperia, szét vagyunk szórva. Persze, ha összetalálkozunk, akkor olyan, mintha tegnap találkoztunk volna.

Azon gondolkodtam, volt-e neked búcsúmeccsed?
Nem volt. Papíron a pekingi olimpia bronzmeccse volt az utolsó, már ami a válogatottat illeti.

Hogy csengett le végül benned a válogatott szereplés vége?
Hogy őszinte legyek, még éreztem magamban erőt annak idején, 2008 után is még tudtam volna játszani. De nem akartam erőltetni, annak ellenére, hogy még később is voltak eredményeim az aktuális klubjaimmal. Aztán Petrovics Matyi mellett másodedző lettem a válogatottnál, hiszen felkért erre a feladatra. Két évet kaptunk, mondjuk így. Nagyon örültem annak a lehetőségnek is, még ha úgy éreztem, a vízben is a csapat hasznára lehettem volna.

Élvezted azt a feladatot?
Persze, hiszen már korábban is kimondtam, a távolabbi vágyam az, hogy a női válogatott szövetségi kapitánya legyek. Ehhez pedig lépcsőfokok kellenek, sok tapasztalat. Hosszú lesz az idő odáig, ez nem olyan mesterség, amire rászületik az ember.

Vágynál búcsúmeccsre? Le kell-e zárni egyáltalán így egy karriert?
Klubszinten mindenképpen szeretnék egy meccset. És végre én szeretném azt mondani, hogy befejezem, nem pedig megélni, mint a válogatottban, hogy úgy szépen csendben vége lesz. Szóval biztosan leigazoltatom majd magam, és egy hazai meccsen elbúcsúzom.

Viccesen hangzik, hogy „leigazoltatom magam”.
Igen. Nem leszek beírva, de ha szükség lenne rám, akkor játszhatnék a csapatban egyébként.

Milyen most ez az imperiai csapat, mi a célkitűzés?
Az a helyzet, hogy kiestünk, így a másodosztályban kezdünk. Tudni kell, hogy nyolc játékos elment vagy abbahagyta az előző szezon végén, én is befejeztem, és nagyon nehéz lett volna pótolni ennyi távozót. Sőt, lehetetlen volt. A csapatot olyan játékosok alkotják most, akik között van 1999-es, de 2001-es születésű is, a legtöbben még a saját korosztályos bajnokságukban is alig játszottak. Ennek ellenére hittünk, bíztunk abban, hogy sikerülhet bent maradni. Viszont már az első bajnokin kikaptunk egy olyan csapattól, amelyikkel, ha később találkoztunk volna, meg lehetett volna verni. De nem lehet egy rossz szavam se a játékosokra, mindent megcsináltak, végigdolgozták az évet.

Két évvel ezelőttig sok magyar, így Keszthelyi Rita, Takács Orsolya, Tóth Ildikó, Kisteleki Dóra, játszott kint Olaszországban, hogy élted ezt meg?
Mindig jó volt velük találkozni, beszélgetni, érdeklődni arról, mi van a válogatottal. Merthogy persze kíváncsi voltam, mi zajlik ott. Ellenük játszani azért nem mindig volt kellemes, elvégre a vízben nincs barátság.

Fotó: MTI

Mit láttál, miért nem sikerült Belgrádig döntőbe kerülnie ennek a csapatnak?
Ezt kívülről nagyon nehéz megítélni, mert bár sokat beszélgettem a lányokkal, a belső dolgokat nagyon helyesen, nem mondták el. Ez így van rendjén. Nem is akarok okoskodni, valószínű tényleg egy új impulzus hiányzott a lányoknak. Annak idején mi is sokat dolgoztunk együtt Tóth Gyulával, voltak is sikerek, de egy idő után akaratlanul is elveszett az összhang. Jött Faragó Tamás, és azonnal megnyertük az Eb-t. Mikor Merész Bandi lemondott, biztos voltam benne, hogy jöhet egy kiugró eredmény. Ez nem azt jelenti, hogy őt már nem kedvelték a játékosok, inkább megfáradhatott a kapcsolat. Egy edzőnek is folyton meg kell újulnia, máshogyan kell tálalnia akár ugyanazt a taktikát, hogy fenntartsa a figyelmet.

Mit gondolsz a mostani csapatról, elérhető a nagy álom? Hiszen ott van az Egyesült Államok!
Tényleg jó Amerika, de egyik válogatottnak sem úgy kell bemenni a vízbe, hogy nincs esély, jó a szűk vereség. Arra kell törekedni, hogy a csapat kihozza magából a maximumot. A labda gömbölyű, bármi lehet. Egy lépéssel előrébb járnak, nem tudom az okát, talán a fizikai különbségek miatt. Igaz, mikor mi játszottunk az amerikaiak ellen, sokkal robosztusabb, erősebb játékosokkal álltak ki. Fontos, hogy végig fenntartsuk a koncentrációt, egy percig sem szabad kiengedni. Ha a védekezés kemény és hatékony, akkor jó lesz a támadás is. Szerintem odaérhetünk a végére.

Mit üzennél a lányoknak?
Higgyenek benne. Higgyenek az álmukban, amit el akarnak érni. Ha van hit, van erő is. Ha nem hiszel abban, amit szeretnél elérni, akkor nem fogod. Ha én nem hinnék abban, hogy egyszer szövetségi kapitány leszek, akkor nem is leszek az. De hiszek, és így építem fel a lépcsőfokokat, hogy tanuljak belőle. Hogy ha odaérek egyszer, akkor készen álljak.
 
Egy kis közbevetés: az interjú még az amerikaiak elleni elődöntő előtt készült. Viszont ezt követően megkérdeztük Mercedest az oroszokról is:
"Az oroszok ellen esélyesek vagyunk..az olimpia alatt sokat fejlődtek ők is,de én úgy érzem, hogy meglesz ez a bronzérem!! Hajrá csajok!!!" 


Nem kaptál azért kritikát, hogy ennyire őszintén megfogalmaztad a kapitányi terveid?
Nem, de elég buta megközelítés, ha valaki azt gondolja, valaki ellen drukkolok. Ez sosem volt így, és nem is lesz. Nem vagyok az a bejelentkezős típus sem, nem fogok kopogtatni. Ha valakinek az eszébe jutok, biztosan hív majd. Én a női vízilabdának szurkolok, mert a női vízilabdát sosem ismerték el igazán. Valószínű soha nem is fogják.

Soha?
Szerintem nem fog arra a szinte eljutni, hogy ugyanúgy kezeljék, mint a férfivízilabdát. Ez lehet természetes is, persze küzdeni lehet, szeretnék is.

Kint voltál a juniorválogatott edzésen? Hogyhogy?
Kíváncsi voltam a lányokra, és arra is, Tamás hogy csinálja. Örültem, mikor elvállalta a feladatot, gratuláltam is neki. Nagyon jó a kapcsolatunk, a válogatottnál is így volt ez, és ma is, mint ahogyan Godova Gáborral is jó a kapcsolatom.

Fotó: Dobos Sándor

Mit láttál az edzésen?
Sok az ügyes lány, és sok olyan lesz, aki megtanul majd vízilabdázni, hogy kicsit Tamás stílusában fogalmazzak. Sokan akarnak jó vízilabdázók lenni, ez már fél siker. Amit tapasztalok, az, hogy ma kevés az improvizáció, inkább a sémák uralkodnak, kevés a finesz, és inkább több az atletikus játékos.

Mire lehet képes a csapat a hollandiai Európa-bajnokságon?
Nehéz ezt megmondani, mert ezen a szinten, a 97-98-asoknál nagyon sok minden függ a fizikális felkészültségtől. Ilyenkor még nem a lövőerő számít feltétlenül. Tamás jól csinálja, a lányok szerintem szeretik is őt, nagyon drukkolok nekik. Idén volt nálunk a Dunaújváros és a POLO SC is, ott is megismerhettem a lányokat. Nem rosszak, és Alda személyében (az idén Szalay Iván-díjas Magyari Alda – a szerk.) egy nagyon jó kapusa lehet majd a válogatottnak. Már, ha nem rontják el fejben.

Ennyire kitűnik?
Nagy potenciál van benne: nagyon magas, ha megtanul úgy védeni, ahogy egy női kapusnak kell, akkor nagy jövő előtt áll. Alda annyira nagy, hogy nem fogják látni a kaput. Reménykedjünk benne.

Stieber Mercedes

1974. szeptember 4-én született Budapesten.

Klubjai: Honvéd, OSC, Szentes (1992-96), Palermo (1996-2001), Catania (2001-03), Pescara (2003-04), Fiorentina (2004-09), Imperia (2009-2015)

Eredményei a válogatottal: világbajnok (1994, 2005), vb-ezüstérmes (2001), olimpiai 6. és 4. helyezett (2004 és 2008), Európa-bajnok (1991, 2001), Eb-ezüstérmes (1989, 1995, 2003), Eb-bronzérmes (1993, 2006), Világkupa-győztes (2002), Világkupa-ezüstérmes (2004)

Eredményei klubcsapataival: 3-szoros BEK-győztes (Szentes 1992-93, Catania 2001-02, Fiorentina 2006-07), 3-szoros LEN-kupa győztes (Palermo 1999-2000, Imperia 2011-12, 2014-15), háromszoros magyar bajnok(1993-94, 1994-94, 1995-96), négyszeres olasz bajnok (Catania 2001-02, 2002-03, Fiorentina 2006-07, Imperia 2013-14), olasz Szuperkupa-győztes (Fiorentina 2007, Imperia 2012)


Dobos Sándor