Abszolút szubjektív jegyzet egy olyan helyzetről, ami fáj, amit még emészteni kell, amelyre nem számítottunk, mert hittünk az éremben, hittünk az aranyban is, ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy mindent a kukába. Vitázni persze lehet, sőt kell is – szakmai alapokon.

Fotó: MTI

Szeretetből, féltésből, vagy éppen lehetőségre vércseként lecsapó módon (a végeredmény szempontjából mindegy) estek most neki sokan spiccel a vízilabdának, előkerültek a régi sablonok, a „hány országban játsszák komolyan?” séma, kap hideget-meleget a riói férfitársaság, mint a sportág zászlósvivője, anyagiak, elkényeztetettség, szakmai hozzá nem értés, sok minden terítékre kerül. Tekintve, hogy a negyeddöntős vereség kétségtelenül keresztülhúzta az álmokat, a minimális elvárás nem sikerült, Benedek Tibor szövetségi kapitány a meccs után felvállalt minden felelősséget, még az ötméteres párbaj sorrendjének kijelölésével kapcsolatban is elmondta, ő határozta meg, ergo nála tessenek kopogtatni, avagy nincs szó hárításról, bírói ellenszélről, balszerencséről, nemkülönben meghátrálásról.
 
A sport ilyen. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer sokáig fent, egyszer meg ki tudja, meddig lent. Most a klasszikusan plasztikus megfogalmazás második felét idézve „… a másik oldalán vagyunk…”
 
Ott vagyunk, mert jött egy meccs, amelyen jött 13 játékos az ellenféltől is, aki nyerni akart. Ivovic nem csak akkor a világ legjobb, leggólerősebb bekkje, amikor a Reccóban istenítjük, Brguljan nem csak akkor remek kis vízilabdázó, amikor az OSC-ben meccseket dönt el, a montenegrói társaság nem csak akkor minőségi szint, amikor tizenötezer belgrádi fanatikus előtt helyezi a kést a szerbek nyakára. Hanem sajnos akkor is, amikor velünk kerülnek szembe. Rióban úgy hozta a sors, mindez megtörtént. Megtörtént, és egylabdás meccsen ötméteresekkel jobbnak bizonyultak. Mi pedig dobnánk mindent a kukába. Mert fáj, vagy, mert épp örök ellenségként most újfent késélezős a szitu. Félelmetes egyszerűséggel emelünk magasba vagy zúdítunk a mélybe, az abszurditás csimborasszóján lesz Nagy Viktorból a világ legjobb kapusából a legutálatosabb vaksi, az istenített Varga Dénesből a pökhendi alak, a legmarkánsabb szövetségi kapitányból a legalkalmatlanabb szakember, és így tovább, és így tovább. Nem kellett volna 9–9 után elveszíteni az ötméteres párbajt, na, ja… Ennyi? Egy lövés, és hősök. Vagy egy lövés, és bukott játékosok.
 
„Az eredményjelző nem hazudik” – szokta volt mondani Benedek Tibor, aki rendíthetetlenül hisz valamiben. A tisztaságban. Abban, hogy semmi sem véletlenül történik. Rióban nem veszített meccset csapata, mégis az alsóházi küzdelmekre készülhet. Arra, mert a fontos meccsen nem játszott jól, „csak” küzdött. Ez momentán ikszre és a horror befejezésre volt elegendő. Ennek nyilván vannak okai, elemzések, értékelések születnek, a jobb híján most remélt ötödik helyen mit sem változtat. Ugyanakkor ezt a sportágat 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban sem játszották többen, amikor mindenki glóriát emelt a feje fölé; nem a fizetés nagyságán múlt, hogy kimaradt két ötös; és nem szakmaiatlanságra vezethető talán vissza az sem, hogy a második olimpia sorozatban, amikor kiszorul a csapat a négyből. Mert az ellenfelek árnyalatnyit jobbak. Jobbak, szerencsésebbek, kedvezőbb csillagállás mellett játszottak, voltaképpen mindegy.
 
Gratulálni kell nekik, s menni tovább.
 
Félreértés ne essék, természetesen töménytelen tapasztalatot hoz egy ilyen torna, a teljes olimpiai ciklus, bizonyosan vannak, voltak hibák, amelyeket ki kell küszöbölni (vonatkozhat ez bármire, akár játékos-identitásra is!) nem vitás, tenni kell valamit azért, hogy Tokióban forduljon a kocka, ám mindez nem jelent, nem jelenthet egyet a teljes rombolással, az értékek semmibevételével, az önmarcangolás oltárán történő totális keresztre feszítéssel. Miként a sportág olimpiai műsorlevétele kapcsán megfogalmazott szélsőséges gondolatokkal (amellett, hogy sokszor tényleg a saját sírját ássa a póló, és tényleg beugrásra kész sportok várakoznak, ne feledjük, nemhogy a levételéről értekeznek a nagyurak, hanem a női torna létszámának bővítéséről…), úgy a fájdalmas pillanatokban is önmérsékletet kellene tanúsítanunk. Különösen szeretetből és féltésből. Alkalmasint nem a hiénák kezére játszani.


Amler Zoltán (Rio de Janeiro)