Az MTVA Prima Primissima díjas, Feleki László díjas népszerű sportriportere, Hajdú B. István közvetíti az olimpiai vízilabdatorna mérkőzéseit, Rióban volt időnk kicsit beszélgetni vele. Ezúttal kevésbé a humor, sokkal inkább a nézők kulisszatitkokba való beavatása volt terítéken. No, és a remények persze.

A televízióban anno egy tájékozódási búvárúszó világkupa-versennyel bemutatkozó, s tehetsége okán ott ragadó (noha citált debütálás alkalmával a rendező finoman fogalmazva sem sok esélyt adott erre, miután a következő, svájci vk-versenyre utaló „Búvársportunk nincs a pácban, viszlát legközelebb Svájcban!” befejezése nem nyerte el tetszését…) Hajdú B. István némi túlzással mondhatjuk, lassan úgy a vízilabda-sportunk része, mint a labda, a kötél, vagy a kapu, számtalan emlékezetes közvetítése, mondata vésődött örökké az emlékezetünkbe. Igen, igen, a 2004-es athéni olimpiai diadal utáni „Sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsírom magam” örökbecsű a csúcskategória, kívánjuk neki és magunknak, hogy itt Rióban nagy boldogság közepette ehhez hasonlóak szülessenek augusztus 19-én és 20-án este.

Eddig azonban más dolgok miatt sírhatna – félreértés ne essék, nem csapataink szereplésére gondolunkk, hanem a Maria Lenk víziközpontban lévő munkakörülményeire. Jobb híján már az első napon összemosolyogtunk, amikor a sajtószobában a magyar-szerb parti előtt ki akartuk nyomtatni a kötelezőket, és ezt a választ kaptuk: „Hoztak papírt? Mert csak úgy tudnak printelni!”. Kisvártatva aztán kiderült, vannak ennél nagyobb nehézségek is. A spanyolok elleni női meccsünk után meglátogattam a kakasülőn, kíváncsi voltam, mi van vele, miként lendül túl a megpróbáltatásokon, illetve mit gondol az eddigiekről. Mi tagadás, a medencében labdázgató emberkékből sokat nem lehetett látni…

„No, ilyen még nem volt. Gyakorlatilag a toronyugró toronnyal nem egy magasságban vagyok, hanem még az is alattam van... – említette kesernyés mosollyal. – A fehér sapkák eleve rosszak, és egy kínai női csapatnál, hogy kinél van a labda, azt borzasztó nehéz megítélni. A balkezesek mindig támpontok, abból van egy csapatban jó esetben kettő, akkor azt tudom, kicsoda… Várom, hogy beköltözzünk a másik, nagyobb uszodába, bár nem tudom, ott hol van a közvetítői állás, minden bizonnyal ott sincs sokkal alacsonyabban. De ott nem fúj majd a szél, ami össze-vissza viszi a papírokat. Arról nem beszélve, hogy itt nem 1.75 körülötti emberekre van kitalálva a kommentátorállás, mert egyik monitor, másik monitor, papírt sem tudom olvasni, örülök, ha kilátok.”

Kétségtelen, küzdeni kell az elemekkel. Pisti kényelmesebbre is vehetné, lehetősége lenne a riói benti stúdióból úgynevezett off-tube leközvetíteni a meccset, egy meleg szobából, hatalmas monitor előtt, de nem él a lehetőséggel. „A körülmények dacára természetesen mindig kijövök, mert a stúdióból nem látnám az egész medencét, nem érzékelem a hangulatot, vagy éppen hangulattalanságot… A bírói jelzéseket sem mutatják, itt komplettebben lehet közvetíteni, még az előbb citált problémák ellenére is.”

A gondok után minő véletlen, hamar a vízilabdaára terelődött a beszélgetésünk, látszott rajta, vágyik csapataink jó szereplésére, ha a közvetítés során még nem is feltétlen a legmagasabb hőfokon ég (lépcsőzetesen, ugye), adáson kívül közelít ahhoz.

„A férfimezőny eredményei mindenképpen magyarázatra szorulnak, feltétlen megleptek. Elsősorban a szerbek, akikről azt hittem, még reggel kilenckor sem veszíthetnek el egy brazilok elleni meccset, nemhogy fő műsoridőben. Ilyet!? Amúgy azt gondolom, nem állunk mi rosszul. Az a három meccs ahogy döntetlen lett, azon kell változtatni. Az egyiken vezettünk négy góllal, a másik kettőn kezünkben volt a meccs azt utolsó másodpercekig. Ezek el tudják bizonytalanítani az embert. 1996 óta járom az olimpiákat, azt pontosan tudom, a Kemény-csapattal is átéltem, hogy akkor van gond, ha a játékosok elkezdenek kételkedni a saját tudásukban. Ez előfordulhat egy olimpia elején, mikor mondjuk a felkészülési meccs nem olyan. Láttam korábban az Unicum-kupa után lógó orrú játékosokat, akik azt hitték, mivel kikaptak a Margitszigeten, nem tudnak vízilabdázni. Itt is, azért, mert játszottunk három döntetlent, azt rögzíteni illik, ez mégsem három vereség. Nyilván Japánt megverjük, s utána véletlenül, egyszer az életben abban a helyzetben vagyunk, hogy mi játsszuk az utolsó csoportmeccset, pontosan tudjuk majd, mi a helyzet. Nyilván az jó lenne, ha mondjuk, már a braziloknak nem lenne tétje a meccsnek, de nem lehet szinte semmit sem kiszámolni. A másik csoport pont ugyanilyen. Azért lenne jó, ha a brazilok elleni találkozó nem lenne fontos, mert utána negyeddöntő, elődöntő, remélem döntő, három ki-ki meccs, ne legyen már előtte is egy.”

A mieink csoportjai mellett természetesen folyamatosan lesi, ha kell ugye, közvetíti is az aktuális másikat is, így azokkal is képben van. Mint említette, az olaszok masszív játéka meglepte, Montenegrótól talán kevésbé tart, bár mint megjegyezte: „Kicsit elfáradt, elidősödött csapatnak tartom, mindazonáltal nem mondanám veszélytelennek sem. Ők biztos nem játszanak öt-nyolc jó meccset itt, de lehet, játszanak három olyat, ami kell nekik. Az viszont teljesen nyilvánvaló, ezen az olimpián a házigazda nem olyan csapat, mint Londonban volt. De ha megnézzük, az összes többi labdajátékban kiegyenlítettek az erőviszonyok. Női kézilabdában Angola remek, fociban Argentína és a címvédő Mexikó már kiesett, és még a Dream Team is megkínlódott. Valószínűleg ez az olimpia semmihez sem hasonlítható hatása.”

Nagy barátja a kapusoknak (is), tisztában van vele, mennyi múlik rajtuk – ki is tért rájuk külön: „Mind a két csapatunknál javuló kapusteljesítményt várok. Az kevés, hogy a biztosakat fogjuk. Nagy Viktor és Gangl Edina is karizmatikus egyénisége a csapatnak, akiknek húzniuk kell a többieket. A szuperlassítások jelzik, rengeteg olyan gól van, hogy kettő-három centin múlik. Na, most, két-három nap alatt, egy hét alatt két-három centinyit lehet javulni. Ha ők igazán élesebbek lesznek, rengeteg olyan lövés, amelyből gólt kaptunk, lehet, nem lesz gól.”

Bevallotta, számára eddig a két center játéka jelenti a csúcsot, őket maradéktalanul dicsérni tudja: „Mivel a mai vízilabdában az az alap, hogy a center vagy gólt dob, vagy kap kiállítást, ha Kis Gábor és Hárai Balázs így tud dolgozni, a kinti lövőink előbb-utóbb csak feljavulnak, és akkor nem lehet baj.”

Tekintettel arra, hogy az olimpia előtt végigdolgozta a labdarúgó Európa-bajnokságot, és ott testközelből élte meg, hogy Portugália három döntetlen után egészen a csúcsig menetelt, a hazai visszajelzésekből tudom, nem volt rest párhuzamot vonni. Meg is kérdeztem tőle: „Ezt a szíved mondta, vagy az eszed?”

„Beugrott hirtelen. Beugrott, mert végigéltem a portugálokat is, akik abból a szempontból jó példát jelentenek, hogy minden egyes eredményből tanultak. Nyilván itt nem arról van szó, hogy más lesz a kezdőcsapat, mint a focinál, de azt igen, hogy mi az, amit dobni kell, ami rossz, s mi az, ami jó, mert azt meg kell tartani. És még azért a mi Ronaldóink nem ébredtek fel. Aki a magyar vízilabdában Ronaldónak számíthat, mondjuk Varga Dénes, még nem játszott úgy, ahogy majd játszhat.”

Szóba került, hogy melyik csapat mennyire őrlődik fel a torna elején (szinte végigmentünk az összes csapaton, s végül abban maradtunk: az összes), de vajon a riporter mennyire? És tartalékol-e az egyenes kiesés szakaszra?

„Nézd, nekem is annyiban nehezebb a dolgom, hogy nem csak a vízilabdát közvetítem – kezdte a beavatást a részletekbe. – Most, a mai napon például ha Szamszonov, a fehérorosz asztaliteniszező még egy szettet elcsípett volna az elődöntőben a Csang Csi-ko nevű kínaitól, akkor nem érek ki ide, és a stúdióból közvetítettem volna ezt a meccset. Ha 4:0, akkor már itt vagyok fél órával kezdés előtt. Az olimpia azért speciális, mert nem olyan, mint egy Európa-bajnokság vagy egy világbajnokság, amikor ott lehetsz egy edzésen, beszélsz a játékosokkal. Igazán személyes tapasztalatom annyi van, amennyit az interjúzónában Berkesi Judit riportjaiból hallok, látok, emellett elolvasom, amit írtok, mindenki ír erről, ebből próbálok mazsolázni. Katona Norbi videoelemző feljön mögém, mond három mondatot, próbálom beépíteni. Az olimpiai torna plusz közvetítés szempontjából is más, hiszen itt nem csupán a vízilabdát értők, szeretők ülnek le a televízió elé, hanem mindenki nézi, főleg majd a kiesés szakaszban. Biztos lesznek olyan mondatok, amelyekre aki minden meccset nézett, azt mondja, már elhangzott. De minden meccsen tudatosítani kell, például a női tornán, hogy itt nem lehet kiesni. Nagyon sokan kérdezték azt is: a fiúk játszottak három döntetlent, most akkor mennek haza?”

A hazamenetellel még várjunk, bár nyilvánvalóan mindenkinek hiányzik már a családja, ugyanakkor a négyévente megrendezett nyári olimpiai értelemszerűen a szakma csúcsát jelentik, őrületes érzelmi töltettel. Ilyen szempontból is érdekes, mit vár a folytatásban.

„Az érzelmi töltet nyilván nagyobb, és még nagyobb lesz a kiesés szakaszban. Végig közvetítettem a tévében egy olimpiát, amit százszázalékosan megnyertünk, a rádióban egy olimpiát, amit veretlenül megnyertünk, és a rádióban egy olimpiát, amelyen küzdenünk kellett az ötödik helyért. Itt, Rióban csak a vízilabda olyan, hogy az olimpia elejétől a végéig folyamatosan szurkolhatunk ugyanazoknak az embereknek, talán a boksz lehetett volna még ilyen. A póló az egyetlen csapatsportágunk az olimpián, persze, hogy megőrül az ország érte. Mint én is. De hogy a japánok ellen ne őrüljek meg, szurkolok annak, hogy kék sapkában legyenek, mert bevallom, valamennyi japán vízilabdázót nem ismerek fel a mozgásáról…”

Pisti, jelentjük, megnyugodhatsz, a magyar válogatott viseli majd a fehér sapkát. Ha a többi vágyaid is így teljesül, szép napoknak nézünk még elébe…

Amler Zoltán (Rio de Janeiro)