Soma és Simon a vízben, Zsolt a kispadon, Gábor a parton, síppal a szájában. Most így dolgoznak a magyar vízilabdasportért Vogelék, akik mögött egytől egyig szép sikerek állnak. És még áll is előttük megannyi, kinek-kinek a maga területén. Velük beszélgettünk.

Vogel Soma, Zsolt és Simon (Fotó: Dobos Sándor)

Jól jelzi a Vogel-család tagjainak elfoglaltságát, hogy az utóbbi hetekben nem is tudtunk egy asztal mellett beszélgetni, ehelyett a két aktív fiatallal és édesapjukkal a Fradi-telepen, míg Vogel Gáborral a Komjádi-uszoda aulájában találkoztunk.

Nézzük az első helyszínt: Népliget, Fradi-étterem, terasz. Éppen befejezte ebédjét Vogel Zsolt, a klub 2002-es csapatának edzője és két fia, Soma és Simon – mindketten a Ferencváros felnőtt csapatának tagjai. Beszélgetésünk elején már szervezték napjuk további részét.

„Általában tudjuk, ki merre jár, próbáljuk megszervezni a mozgékony életünket. A legkisebb Vogel érkezése azért megbolygatta a helyzetet, hiszen most minden körülötte forog” – utalt Zsolt Matyira, aki másfél évesen a család „benjáminja” (ne feledkezzünk meg a srácok nővéréről, Evelinről sem).

A nagyok, azaz a júliusban 19. születésnapját ünneplő Soma és a 20 éves Simon persze már önálló, ezt előbbi meg is erősíti.

„Most már jobban el vagyunk engedve, az biztos, régebben suli és edzés közben nem mehettünk csak úgy el akárhová” – mondta Soma.

„Én másképpen közelíteném meg: nagyon el voltatok kényeztetve, mindig oda mentetek, ahová én. Közel volt az iskola, közel volt az uszoda, mindenhová vittelek benneteket” – szúrt oda Zsolt, és Simontól meg is kapta a visszaszúrást: „Persze, hogy vittél, te voltál az edzőnk”.

Bizony, Vogel Zsolt edzette a két fiatalt a Ferencvárosban, azonban a család nem ott, hanem Újpesten ismerkedett meg a vízilabdával. Először Zsolt bátyja, Zoltán kezdett el vízilabdázni (ifista koráig maradt a sportág mellett, aztán művészhajlamait kihasználva az Operaház kórustagja lett, hogy aztán a magánszférában helyezkedjen el). Zoltánt aztán követte az uszodába a két testvér, Zsolt és Gábor. Mára a legidősebb Vogel-testvér már nézőként is ritkábban jár pólómeccsre, a legnagyobb szurkolók a családban a nagyszülők, akik Simon szerint ezekkel a tornákkal „letudják a nyaralást is, Isztambulba például kocsival utaztak”.

„A szüleim egészen fanatikus drukkerek, ahogy engem, úgy a srácokat is elkísérik külföldre is. Ott voltak Máltán 2013-ban, aztán Isztambulban, majd Almatyban is ” – beszélt szüleiről Zsolt, majd azt taglalta, ő miért nem volt ott ezeken a korosztályos világversenyeken fiainak drukkolni.

Fotó: Dobos Sándor

„A nemzetközi meccsekre nem járok, ennek több oka van. Van egy prózai: azokban a napokban dolgoznom kell. Aztán az az igazság, hogy a hazai meccseket még jól viselem a lelátóról, de a nemzetközi találkozókat nem hiszem, hogy nekem találták ki. Mégiscsak edző vagyok, és egy edző a lelátón kényelmetlenül érzi magát. Kizárólag szurkolóba átvedleni nem jó, edzőként nem jó, és ha ennyi minden nem jó, akkor az egész sem jó. Egyedül a legvége, a győzelem a jó, hiszen amikor megcsörrent a telefonom az isztambuli világbajnoki arany megszerzésekor, akkor azért átfutott az agyamon, hogy jó lett volna ott lenni. Mindenesetre sosem volt probléma, hogy nem vagyok ott, azt hiszem, ezzel a fiúk is egyetértenek. Az az 5-6 év, amíg az edzőjük voltam, elég volt arra, hogy kialakuljon bennük egy semleges érzés, nem jelent nekik semmit sem, ha ott vagyok, az sem, ha nem vagyok ott.”

A srácok ezt megerősítik, hogy aztán felelevenítsük a 2014-es isztambuli ifjúsági világbajnoki aranyérmet, így közösen. Hogy is volt az a bizonyos telefoncsörrenés?

„A Groupama Arénában ültem, még kép is van róla, igaz, nem a legjobb, ami rólam született. A Fradi-Chelsea meccset néztem egy kollégámmal, aki valamiért hamarabb megkapta az információkat Törökországból, mint édesanyám, aki sms-eket küldözgetett. Talán még el sem kezdődött a focimeccs, amikor megtudtuk, hogy megvan az arany. A reakció? Először bevillant, hogy jó lett volna ott lenni, aztán meg elöntött egy felfokozott idegállapot, annak minden elemével. Szerencsére játékosként nyertem egy-két tornát, kupát, valami hasonlót éreztem akkor is, egyfajta megkönnyebbülést. Ennek vannak vegetatív jelei, felment a pulzusom, leizzadtam, így örökített meg Kádas Géza kollégám a lelátón. Később a stadion közönségéhez is eljutott a hír, a Ferencváros erre figyelt” – idézte vissza Vogel Zsolt fiai aranyérmét.

Soma és Simon karrierjében kétségtelenül ez az ifi vb-arany az eddigi legnagyobb eredmény, tavaly Almatyban aztán junior világbajnoki bronzérmet szereztek.

Simon felidézi a spanyolok elleni törökországi döntőt.

„4-2-re vezettek a spanyolok, és nagyon sokáig nem tudtunk gólt lőni. Nem ment semmi, igaz, gólt se kaptunk. Aztán jött egy emberelőny a harmadik negyedben, Manó (Manhercz Krisztián – a szerk.) pedig bemondott egy olyan figurát, amit egész nyáron alig gyakoroltunk. „Fagyi” volt a neve. A rosszkéz szélső és hátsó passzolgat, egyszer csak feladják a rövid fához, én meg átütöm a hosszú fára, ahol belövik. Bejött… Ez volt a fordulópont, utána már nem is éreztünk fáradtságot. Elmentünk 6-4-re, aztán egyenlítettek, és jöttek a büntetők.”

És Vogel Soma.

„Az volt az első komolyabb büntetőpárbajom. Nagy felelősség ez, és hát szerencse is kellett hozzá. Az első 5 méterest védtem ki. A meccs előtti napon Molnár Benedekkel megnéztük a lövőket, és egy kis papírra felírtuk, ki hová lőtt. Az ötösök előtt ő a köpenyéből elővette a kis cetlit, és átkiabálta nekem a kispadról, merre mozduljak” – emlékezett Soma.

Aki aztán tavaly Almatyban, a junior vb bronzmeccsén még nagyobb hős lett. Merthogy három büntetőt védett ki a görögök ellen.

„Ott csereként álltam be, az első kettőt laposan lőtték, gondoltam, hogy így fogják, hiszen mindenki fáradt volt, ilyenkor nehéz magasan lőni.”

„De hogy álltál be?” – kérdezi Simon a tesót.

No, hogy? – kértük Simont, hogy mesélje el, mert Soma nyilván „szerénykedett”.

A vb bronz utáni hazaérkezés (Fotó: Dobos Sándor)

„Kardos Pipi védett, nem tudta megfogni az első kettő büntetőt. Horkai Gyuri bá hátrafordult, és csak ennyit kérdezett: „Soma, be tudsz állni a kapuba?” Ő meg csak nézett, megvonta a vállát, majd azt mondta: „Hát… Beállok!” És melegítés nélkül bement.”

„Nem mondanám, hogy büntetőspecialista vagyok, az ob I.-ben még nem voltak ilyen bravúrok sorozatban, persze az ob I. az más tészta” – mondta Soma, és Zsolt ezt meg is erősíti akkor, amikor arra kértük, mondjon véleményt a Fradiban pallérozódó fiairól.

„Egy szülő mindig elfogult, és minden helyzetben igyekszik védeni a gyerekeit, legyen akár az egy iskolai konfliktus, amiből szerencsére nem volt sok, vagy éppen az élet más területe. Mondhatnám azt, hogy mindent jól csinálnak, de egy ideje már benne vagyok a vízilabdában, és látom, hogy van javítanivaló, nem is kevés. Ők most abban a korban vannak, amikor a sportág sajátosságaiból adódóan a legnagyobb lépést kell megtenni. Ugyanis egy ifi és egy ob I.-es játékos között mutatkozik meg a legnagyobb különbség. Főleg két olyan poszton, mint az övék. Egy center fizikumban kell, hogy felvegye a versenyt, egy kapus pedig a jóval nagyobb lövőerővel szemben. Jó úton járnak, de még sokat kell fejlődni.”

Simon el is árulta, a legfontosabb célja most, hogy megerősödjön, felszedjen pár kiló izmot, hogy felvegye a versenyt a legerősebb bekkekkel szemben, míg Soma szintén fontos év előtt áll, bizonyítania kell folyamatosan, hogy képességei alapján az első csapatban a helye.

„Egy fiatal kapusnál azt kell megnézni, hogy amikor a meccsen belül bajba kerül, ki tudja-e önmagát ebből a gödörből hozni” – fogalmazott Vogel Zsolt, akit beszélgetésünk derekán saját sorsáról kérdeztük. Mégis hogy kötött ki újpestiként a Ferencvárosban?

Zsolt ugyanis legnagyobb sikereit az UTE-val érte el, a 90-es évek nagycsapatának tagja volt, a bajnoki címek mellett 1994-ben megnyerte a BEK-et és az európai szuperkupát is a lilákkal.

„Az élet úgy hozta, hogy már a Ferencváros sikereiért dolgozom. Az az UTE, ahol felnőttem, ahol életem nagyon szép éveit töltöttem, papíron megszűnt. Nagy munkával és odaadással, jó szakemberekkel, mondhatom, hogy barátaimmal az UVSE folytatja a hagyományokat, de azért a lila-fehér és a lila-sárga nem ugyanaz. Szerencsére egy női UVSE-meccs hangulatában már emlékeztet egy régi Újpest-meccsre. A vízilabda nem az a közeg, ahol problémaként jelenik meg egy ilyen váltás, engem jól fogadtak a Fradiban, itt is ugyanolyan jól érzem magam, mint korábban bárhol” – így Vogel Zsolt, aki az újpesti évek után Sibenikben, Pozsonyban, majd Budvában légióskodott.

„1996-ban jöttem el az Újpestből, mert az az év már végérvényesen kudarc volt. Elbuktuk a BEK-döntőt és a bajnoki döntőbe sem jutottunk be. A vezetőség vérfrissítésre szánta el magát, így én is elhagytam a klubot, de akkor ment el Benedek Tibi, Dala Tomi, Vincze Balázs is. Jöttek a légiós évek, amik közül az utolsó, a budvai elég zűrös volt már. Már nagy volt a család, Soma 1 éves volt, és hát a politika is beleszólt a sportba, lefújták a bajnokságot, jöttek a bombázások, menekülni kellett lényegében, én is kerülő úton jutottam haza Montenegróból.”

Erre természetesen kíváncsiak voltunk, mégis hogyan történt.

„Egy nappal a bombázás előtt értem haza. A Budva montenegrói és horvát játékosai beszéltek egymással, segítettek egymásnak, nekem is: vettek egy repülőjegyet Dubrovnikból Zágrábba. Én a lezárt horvát határon átsétáltam, eljutottam Dubrovnikig, de nem engedték felszállni a gépet, mert tudták, hogy kezdődik a légicsapás. Visszaváltottam a jegyet kunára, elmentem a buszpályaudvarra, felszálltam az éjszakai buszra és eljutottam Zágrábig. Ott már vártak a szüleim, ők hoztak haza kocsival. A fizetés nyilván ugrott, a cuccaim is ott maradtak Montenegróban, ahol azóta sem jártam, de már nagyon szeretnék menni” – idézte vissza a történteket Vogel Zsolt.

Ezután jött tehát a Fradi, ahol azonnal bajnokságot nyert Zsolt, Vad Lajos irányítása mellett, csapattársai közt tudhatta Kósz Zoltánt, Steinmetz Ádámot, Székely Bulcsút, Hesz Mátét, Balogh Gábort, Nyéki Balázst, Takács Attilát, Kardos Istvánt. Három évet játszott még a Fradiban, majd mikor Gyöngyösi András lett az edző, ő és Wiesner Tamás felkérte, legyen edző a klubban.

„Mesélték az öregek, hogy volt valami csapatkajálás Tiba Petinél, és emlékeznek ránk, hogy nagyon rosszak voltunk mind a ketten” – szólt közbe az egyetlen fociedzés után a vízilabdához 7 évesen átpártoló Simon, utalva a gyerekkorukra, amely a Fradiban telt lényegében.

„Szerettem, mikor apu volt az edzőm, mert kevesebbet kellett úsznom. Nem nagyon érdekelte ez a többieket, hiszen kapus voltam, egyébként is máshogy edzettem. Azt hiszem, azzal, hogy apu volt az edzőnk az elején, taktikailag kaptunk egy nagyobb felkészítést, azzal, hogy otthon is beszélgettünk a vízilabdáról, érettebbek lettünk” – mondta Soma az apa-fia-edző viszonyról.

„Arra emlékszem leginkább, hogy én direkt úgy edzettem, olyan mentalitással, hogy a többiek ne tudjanak belekötni semmibe. Keményebben edzettem, el akartam kerülni az apa-fiú kapcsolatból fakadó konfliktust. Nem is hallottam senkinek a szájából sem, hogy ezzel baja lenne” – emlékezett Simon, aki befejezte már a korosztályos válogatott szereplését Somával szemben, akire még vár egy Eb idén Hollandiában, jövőre pedig egy vb Dubajban.

S ha már válogatottak. Vogel Zsolt Benczur Mártonnal közösen a serdülőválogatott edzője, a csapat első nemzetközi tornája éppen Sibenikben volt nemrég. Élvezi a munkát.

Fotó: Dobos Sándor

„A 94-es születésű csapattal jártam már Eb-n, Rijekában hatodik lett a csapat Német Tonival, Lőrincz Bálinttal, Sánta Danival. Ezzel a mostani válogatottal a magyar vízilabdának megfelelő hagyományok mentén dolgozunk. Szeretnénk, ha idővel egyre fényesebb legyen a szereplés, de nyerni ma már nem olyan könnyű, mint régen” – utalt Zsolt a kiegyensúlyozott nemzetközi mezőnyre.

A terep tehát mind a fiatalok, mind az apa életében adott, kíváncsian várjuk a folytatást.

MEGKÖNNYEZTEM a testvérem és a srácok sikereit is

Fogalmazzunk finoman, Vogel Gábor (Zsolt öccse) magát többször is „fekete fenekű” fickónak nevezte beszélgetésünk során, természetesen játékvezetői minőségére utalt ezzel. Merthogy az élet úgy hozta, hogy pólós pályafutása után, egy kis pauzát követően a medenceparton élesztette újjá kapcsolatát a sportággal. Most nem olyan sokan szeretik tehát, de tudja jól, egy játékvezető élete már csak ilyen.

2009-ben vezette első ob I.-es mérkőzését, 2011-ben már a női Világliga döntőjét fújta (Egyesült Államok-Olaszország 9-7). A korosztályos világversenyek mellett egyik legrangosabb tornája a barcelonai világbajnokság volt, 2013-ból. Ott a Montenegró-Spanyolország és a Montenegró-Kanada férfitalálkozókat, valamint a Spanyolország-Üzbegisztán, az Ausztrália-Új-Zéland, az Oroszország-Dél-Afrika és a Kanada-Hollandia női mérkőzéseket vezette. Hogy miért emeljük ezt ki? Nos, azért, mert Vogel Gábor ars poeticája abszolút teljesült ezen a világbajnokságon:

„Egy nemzetközi esemény mindig arról a magyar válogatottról vagy klubról szól, amelyik részt vesz rajta. Ha a csapat jól szerepel, és én is kapok egy-két meccset, akkor én már elégedett vagyok. Első a csapat!”

Vogel Gábor (Fotó: MTI)

Vogel Gábor is az Újpestben kezdte a pólót, de Magyar Kupát már a Vasassal nyert, egy testvérpárbajnak is beillő finálé során. Erre ugyanúgy jó szívvel gondol, mint az 1992-ben nyert junior Európa-bajnoki aranyérmére.

„Én alapvetően kiegészítő ember voltam az Újpestben, ráadásul ugyanazon a poszton játszottam, mint Zsolt. Volt, hogy ha ő megsérült, én mentem fel helyette az utánpótlásból, de egy idő után kiderült, hogy kevés lehetőséget kaphatok Kokótól (Kovács Istvántól, az Újpest edzőjétől – a szerk.). 1992-ben bevonultam katonának, Cegléden játszottam, majd a következő szezonban a Vasasban, ahol elég masszív csapat tagja lehettem Kósz Zolival, Mészáros Csabával, Tóth Frankkal együtt. Később jött a Spartacus Kenéz Gyurival, majd az OSC, ahol Bátori Gyuri volt az edző a 95-96-os szezonban. Egy idő után azonban anyagi problémák jöttek, és mivel akkor már kétéves volt a fiam, nem tehettem meg, hogy „puszira” űzzem a sportágat. Négy-öt évre abbahagytam a pólót, majd az Ybl-ből egy gyerekkori barátom hívott, és pár évet le is húztam aztán a csapatban. Megnyertük a másodosztályt, feljutottunk, bent maradtunk, voltak szép éveim a csapatban” – emlékezett az egyik legrutinosabb játékvezető.

Vogel Gábor egy játékvezetői sztrájknak is köszönhetően került a sípmesterek közé. 2005-ben egy bírói bojkott kapcsán hívta fel Szentgyörgyi Ferenc és Kosztolánczy György, meggyőzték, hogy végezze el a játékvezetői tanfolyamot. Nem igazán tudta, mi volt a „balhé” oka, a meccsek érdekelték.

„Az időm engedte, hogy fújjak, mentem, csináltam, aztán itt ragadtam. Sokan azt mondják, van hozzá affinitásom, mások meg azt, hogy nincs. De hát ez ezzel a szakmával jár. Azt gondolom, ahogy egy állásinterjún is előnyt jelent a szakmai tapasztalat, itt is előny, ha valaki egy bizonyos szinten vízilabdázott és a saját bőrén tapasztalhatott meg ezt-azt. Nem biztos persze, hogy egy jó vízilabdázóból jó bíró lesz, de nagyobb rá az esély. Akadnak kivételek, a nemrég visszavonult Schlosser Jenő sosem vízilabdázott, ehhez képest elég jól fújt. Az igazán furcsa az, ha egy nagyon tapasztalt, jó vízilabdázó vezet rosszul” – fogalmazott Vogel Gábor, majd beszélt egy játékvezető indíttatásáról is.

„Ahogyan az új játékvezetői bizottság, úgy én is azt gondolom, nem szégyen lemondani egy meccset. Ha valakinek rossz napja van, ha valakinek az életében olyan körülmény merül fel, ami nem teszi lehetővé, hogy fejben ott legyen egy meccsen, akkor azt jelezze. Nem az a cél, hogy az ember minél többet vezessen, hanem az, hogy amit fúj, azt minél jobban fújja. Fontos az önmérséklés és a saját hibából tanulás is. Nem szabad megelégedni egy magas presztízsű meccsel, egy jó osztályzattal. Ugyanúgy el kell menni a gyerekmeccsre, a baby bajnokságba vezetni, edzőmérkőzésekre, fontos a folyamatos önképzés” – tette hozzá.

Vogel Gábor szerint egy játékvezető képességeit az határozza meg, hogy folyamatában mennyire képes korrektül, nagyobb hullámok nélkül vezetni.

„Úgy érzem, 2011 és 2013 között ez nálam így volt, elég sok helyre eljutottam, elégedett lehettem a megbízásokkal, aztán jött egy hazai mérkőzés, amikor valami megszakadt. Ezt a mai napig cipelem a hátamon. Ez egy tüske, és mindig tüske is marad, függetlenül attól, hogy már nem foglalkozom vele. Csinálom tovább a dolgom, kapom, amit kapok, és bár jelenleg hátrébb helyezkedem el a nemzetközi rangsorban, bízom benne, hogy egyszer talán sikerül a legrangosabb világversenye kijutnom. Mint mindenkinek, nekem is ez az álmom, majd meglátjuk, sikerül-e.”

Ami az unokaöcsöket illeti.

„Viszonylag sokat beszélgetek velük, ha egy családi összejövetelen találkozunk, de az edzésmunkájukba természetesen nem szólok bele. Fogékonyak, bírják a kritikát. Ha ott lesznek egyszer a felnőtt válogatottban, én leszek a legnagyobb drukkerük, természetesen a szüleimen kívül. Ahogyan testvéremre is büszke vagyok és voltam, úgy rájuk is az vagyok. Én Tbilisziben voltam az isztambuli vb-döntő alatt, egy török kollégám viszont át tudott repülni a vb végére. Tőle kaptam sok-sok képet az eredményhirdetés után, és hát, bevallom, megkönnyeztem az aranyat. Egy ilyen sportsiker olyan, mint egy gyerek születése. Remélem, lesz még benne részem, részünk” – fogalmazott Vogel Gábor, majd sietett a felnőtt válogatott edzőmeccsére, a medencepartra.

Dobos Sándor