Az egyetlen, aki játékosként volt részese a 2003-as és 2013-as barcelonai győzelemnek (a stábból tíz éve még vízben volt Benedek Tibor és Gergely István) – azaz sokat látott és tapasztalt a köztes évtizedben. Egy igencsak tanulságos interjú a rangidőssel, Madaras Norberttel.

Fotó: Kovács Anikó

Nagyot változott a világ azóta, hogy a nyolcaddöntő után arról beszéltél: itt nem férnek bele a mentális hullámvölgyek, mert agyoncsapnak bennünket. Az utolsó három mérkőzésen gyakorlatilag nem akadt gyenge periódusunk.
Igen, volt több megbeszélésünk is, általában esténként, leginkább tizennégyen, Tibivel. Egyszer, egy edzés után figyelmeztettem őket – gyakoroltunk valamit, és a többség nem tette úgy oda magát. Ez hatott. Komolyan vettük egymást, mindenki, fiatalabb, idősebb komolyan vette Tibi szavait. Mindig csak a következő mérkőzéssel foglalkoztunk, és olyan szinten megcsináltunk mindent, ami meg volt beszélve, hogy nagyon. Amikor pedig nem csináltuk meg, ott volt Viktor. Ettől működött az egész, de úgy is mondhatom, hogy nagyon felnőtten játszottunk.

Tibornak is említettem, tőled, mint a legtapasztaltabbtól szintén megkérdem: hogyan tudtunk ilyen minőségi ugrást produkálni? A nyáron belül is, meg itt, a tornán belül is?
Ha visszagondolok a Vodafone-kupára, azt kell mondanom, nem volt bennem amiatt félelem. Pontosan tudtam, hogy az ott nem én vagyok, meg nem a csapat, mert annyit edzettünk korábban, és olyan kevés volt a felkönnyítés előtte, hogy egyszerűen nem lehetett jobban játszani. Én még soha nem úsztam ennyit korábban, mint most a felkészülés alatt. Mondjuk én szívesen csinálom, meg hiszek is benne, ám a valóság ettől még úgy nézett ki, hogy úsztunk minden edzésen, meg rengeteget gyakoroltunk, sok mindent, de például az emberelőny hosszú ideig nagyon nem működött. Volt, hogy csüggedtünk emiatt, ám nem ez volt a jellemző. Nézd, az biztos, hogy mostanra összeállt a kép. A döntőn például, ahogy mind a két time-out utáni fórunkat belőttük. Ilyen csak a legritkább esetben adódik: mindent pontosan úgy csináltunk, ahogy megbeszéltük, és ment. És nem felkészülési mérkőzésen, gyengébb csapat ellen, hanem a legvégén, amikor a leginkább számított.

Kérdezzem meg azt, hogy min múlik?
Többen kérdezték már ezt. Erre nem egyszerű válaszolni. Sokszor éreztem már azt, hogy jobbak voltunk, mégis veszítettünk. Csak annyit tudok, érzek, hogy ennek most így kellett történnie. Egy biztos: most jött ki az az eszméletlen sok munka, amit elvégeztünk. Illetve, van egy dolog, ami változott: a stáb rendkívül aprólékos. Tibi január óta vágja a meccseket, tudjuk például, hogy iksz vagy ipszilon nagy átlagban hova lő. Ha a kapusoknak azt mondják, hogy ő adott helyzetben általában ide lő, akkor oda fognak menni. És elhisszük, nem kételkedünk, nem okoskodunk, nem húz senki másfelé. Mindenki tette a dolgát. Hadd tegyem hozzá: ez így volt már a szerb meccsen is, csak ott még nem volt meg az a lendület, ami vitt minket a második héten.

Sosem szerencsés ilyen jellegű összevetést felállíttatni egy játékossal: de más az edzés, mint korábban? Másképp vagy erős vagy gyors?
Nem, nincs arról szó, hogy most jobb az edzés mondjuk, én Dénes időszakában is nagyon jó erőben éreztem magam mindig. A Peking utáni ciklusban nyilván más volt az egész: idősebb volt a csapat, elsősorban, az edzéseket ahhoz a kerethez kellett szabni, nem lehetett ugyanezt megcsináltatni velük. Azt minden interjúban igyekszem elmondani, ha nem felejtem el, hogy azért az előző négy év eredményei durván nem tükrözték a realitást. Az állandó negyedik-ötödik helyek – ennél azért az a csapat sokkal jobb volt. Mondják, már nem vettek minket komolyan, meg mi is beletörődtünk, de ez nem igaz, nagyon nem igaz. Ahogy akkor nem jött össze semmi, úgy jött össze most minden. A fő különbség talán az, hogy kevesebb az improvizáció, jobban hiszünk a megbeszélt dolgokban.

Ellentétben a másfél évtizeddel ezelőtti újrakezdéssel, amikor egy, a siker ízén felnőtt generáció indult neki a nagy útnak, a mostani csapat meglehetősen heterogénnek hatott: megannyi koroszály, teljesen különböző siker- és kudarcélmény mennyiség, abszolút újonc, olimpiai bajnok, aki nem volt főszereplő, kikerülő-bekerülő ember, és így tovább. Miként ötvöződött ez ennyire egységes gárdává?
Tibinek ebben nyilván iszonyú sok munkája van. Meg aztán mindenki, nem csupán az itt lévő tizenhárom, azon dolgozott, hogy ebből tényleg igazi csapat legyen. A pszichológus, a másodedző, a masszőr, mindenki. Elcsépelt szöveg, hogy hittünk benne, egymásban, de itt valóban erről volt szó. Meg hogy nagyon őszinték voltunk egymással. Ennyire még sohasem, amióta én benne vagyok. Jó, ha megy a szekér, akkor ez nem annyira számít, most viszont sokat vitt előre. És a másik nem sértődött meg, jól kezelte, és tudott változtatni. Hát – valahogy így sikerült.