2013. augusztus 04. 14:31

Miután körbenyilatkozta a médiát, és kicsit „visszahiggadt” a vb-döntő után, továbbá kapott egy kis műanyag-pohárban pezsgőt Gergely Pistától, Benedek Tibor az uszoda előtti félhomályban osztotta meg velünk gondolatait.

Kiadom a játékosokat: elmesélték, péntek este tartottál egy olyan beszédet, hogy akadt olyan, aki saját bevallása szerint sajnálta, hogy nem akkor rögtön volt a meccs, hogy széttépje a montenegróiakat. Ez még régi klasszikusból maradt, a csapatkapitányi korszakból?
Ezt áthoztam, mert ezek az összetartások fontosak. Az egész világbajnokságnak megvolt az a légköre a csapaton belül, amivel aranyérmet lehet nyerni. Jó helyen laktunk, magunkban, nem zavart minket senki, egy kis közösséget alkottunk, két héten át sikerült tartani az ilyenkor szükséges feszültségi szintet, nem csömörlöttek meg egymástól, mert mindig voltak olyan programok, amelyek külön feldobták a srácokat. Ami a megszólalásomat illeti, nyilván van elég sok tapasztalatom ebben, és úgy éreztem, ez az, amivel most nyerni lehet.

Csapat játékban ekkorát még nem ugrott egy rövid idő alatt – legalábbis az utolsó húsz évben biztosan nem. Korábban, amikor jöttek az aranyak, a nyári tornák alapján már sejteni lehetett, itt valami nagy dolog van készülőben. Az idei szereplésből viszont ilyesmi nem következett, legalábbis a kívülállók számára.
El kellett hitetni a srácokkal, hogy jók vagyunk. Ez nagyon sokat számított: higgyék el magukról, hogy jók, hogy tudunk nyerni, lerázni azt magunkról, hogy tudjuk, a többiek még előttünk járnak. Mert igen, a szerbek, az olaszok, tán a horvátok és a montenegróiak is előttünk járnak. Ha azonban a hitünkkel pótoljuk, amit még kevésbé tudunk, akkor van esélyünk. Különösen, hogy ez egy új csapat, egy sor újdonsággal, és hatalmas hittel. Ettől voltunk hitelesek az egész világbajnokságon. A taktika is fontos, nagyon sokat dolgoztunk rajta, de én úgy vélem: az maximum negyven százalék.

A produkciónkban még az a lenyűgöző, hogy miközben egyre többen rángatják a vészharang kötelét, mondván, lefelé megy a vízilabda, fór-hátrány van csak, meg birkózás – akkor jön ez a csapat, és olyan gólokat lő, amilyen csupán a mesében van, és mindezt nem egy felkészülési tornán, hanem egy világbajnokság végjátékában, harmadik-negyedik negyedben, iksznél.
Nem véletlenül jöttek ezek. Rengeteget gyakoroltunk, és amikor elkezdtek hinni abban, amit csináltunk, utána már jöhettek ezek a pluszok is. Iszonyú sokat gyakoroltuk a fórokat, de idő kellett ahhoz, hogy elhiggyék: működni fognak. Sokáig kételkedtek benne, viszont ahogy látták, mégis megy, és már nem azon kell gondolkodni, melyik a hatos – mert ez sokáig nem volt a fejekben, még a Vodafone-kupán sem, sőt, még az indulásig is alakítgattam a mozgásokon –, addig nem tudott plusz jönni támadásban. A védekezés más, azon folyamatosan dolgoztunk itt is, és az is összeállt a legfontosabb meccsekre.

Mondják, úgy persze könnyű, ha van egy jó kapusod. Viktort a világbajnokság legjobbjának választották, ami szinte egyedi a válogatott XXI. századi történetében – és ha visszagondolok az elmúlt négy évre, finoman fogalmazva nem az volt a jellemző, hogy ilyen támaszt kap a csapat hátulról. Ez is a hit diadala?
Nem, a munkáé. Elkezdtünk egy másfajta edzésmódszert használni a kapusoknál, Gergely Pista hozta a tapasztalatát, tudását, nagyon sokat elemeztük az ellenfelek lövéseit, anyagokat kaptak arról, ki hogy lő – ilyen eddig nem volt. Ők pontosan tudták, iksz vagy ipszilon hova szeret lőni, Dabrowski Norbi elég sokat dolgozott ezen, úgyhogy a kezükbe adtunk egy könyvet. Ez is jelentett nekik egy olyan pluszt, amitől még magabiztosabbak lehettek, Viktor pedig megkapta tőlem a bizalmat, amivel aztán élt is.

Amikor éjjel először magadra maradsz a gondolataiddal, miként fogod lerendezni azt, hogy kapitányságod nyolcadik hónapjában világbajnok a csapatod?
Hát úgy beszélem meg, hogy először is megköszönöm a feleségemnek, hogy ott áll mellettem, óriási erőt ad nekem. Aztán nyilván az is eszembe jut, jó lenne itt befejezni, a csúcson... (nevet) De amit vállaltam, az nem ez volt, hanem hogy az elkövetkező négy évben levezénylem és végigcsinálom ezt a nehéz korosztályváltást. Tudom, lesznek ebben sokkal rosszabb részek is, nem mindig a dicsőség jut majd – viszont van annyi tapasztalatom, hogy jól fogom kezelni ezt a sikert, és ugyanilyen alázattal folytatom a munkát. Hozzáteszem: a nulláról indulunk megint. Ahogy az elődöntő után is mondtam a srácoknak: szép volt, de most megint indulunk a nulláról, mert csak így lehet megnyerni a döntőt. Most is lenullázunk magunkban mindent, hogy egyáltalán legyen esélyünk jövőre. Nagy munka volt ez a fél év, de pontosan ugyanilyen nehéz lesz, vagy még nehezebb a következő időszak.

Hiszen ezentúl mindenki ránk vadászik, ráadásul a következő nagy világversenyen nyolcezer szurkoló ül majd körbe titeket minden este a budapesti Európa-bajnokságon...
Ehhez hozzá vagyok szokva. Sohasem kaptam könnyű feladatot, játékosként sem, csapatkapitányként sem, és most edzőként sem. Tisztában voltam azzal, amikor elvállaltam, hogy akár így, akár úgy, de ez nehéz lesz. Azért legyen mindig így nehéz, hogy rögtön a csúcsra érünk – ám azért én még nem ájulok el magamtól.

És a srácok?
Ők el fognak, sajnos, ez törvényszerű... (megint nevet). Ezzel nehéz mit kezdeni... Most elengedem a kezüket, visszamennek a klubjaikba – aztán év közben megpróbálom visszarángatni őket a valóságba.

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás