2013. augusztus 03. 23:14

1973 és 2003 után 2013-ban is világbajnok lett a magyar férfi vízilabda-válogatott. Ebből még mindig fel kell kicsit ocsúdni, de a tény tény marad: Benedek Tibor kapitánysága nyolcadik hónapjának végén a világ tetejére vezette új csapatát.

Ez volt az a mérkőzés, amelyen minden körbeért, amelyen megannyi korábbi mondat visszaigazolást nyert. Benedek Tibor mantraként mondogatta, a vébére lesz kész a csapat legkorábban. Hittük is, nem is. A Vodafone-kupa harmadik helye, a csoportmeccsek 1-1-1-es eredménysora alapján picit hümmögtünk, vagy tán nem is kicsit...

Aztán következett a világbajnokság egyenes kieséses szakasza – és a csapat valóban kész lett. Vízilabdázni mindenki tud, azon múlik minden, hogy ki milyen mentális állapotban száll vízbe aznap. E tekintetben pedig egyetlen csapat sem kelhetett versenyre ezzel a csapattal. A hit és az akarat olyan ötvözete jellemezte a mieinket, amely valóban a legyőzhetetlenség páncélját vonta köréjük.

Hittek, mert a kapitányuk is beléjük szuggerálta – és hirtelen minden elkezdett működni, amit addig gyakoroltak. Az elmúlt évek örökös vörössapkás nyüglődései után végre „lett” egy kapusunk, aki a három legfontosabb meccsen a lehető legfontosabb pillanatokban mutatta be bravúrok sorozatát. Nagy Viktor kiegyensúlyozottan magas szinten védett, nem volt potya, sőt, a döntőben nagyon kevés volt a tiszta gól, talán a hét kapott találatból kettő ment be tisztán – az összes többi blokkon kapott gellert, vagy Viktor kezéről pattant be.

A védekezés, a Benedek-éra kulcsa remekül működött: a montenegróiakat gyakorlatilag a nagyszünetig kivégezhettük volna, ám 3-0 után ahelyett, hogy végképp padlóra küldtük volna őket, inkább felsegítettük. Pedig a második rész közepén Janovicsék szemei jojóztak gyakorlatilag, lőttek, de vagy Viktor védett, vagy a blokk mentett. Aztán egy halovány labdácska becsusszant, majd 3-1 után egy kimaradt ötöst követően 3-2 következett... És innen visszaállt a meccs a normál kerékvágásba, azaz olyan volt, mint egy döntő: kiélezett, izgalmas őrület.

Ugyanakkor a magyar válogatottnak hála ismét elkezdhettünk hinni abban: lehet ezt a sportágat látványosan is játszani. Az első két akciógólunk Varga Dénes és Hárai Balázs jóvoltából megadta az alaphangot, a harmadik negyedben pedig jött a varázslat, amikor Hosnyánszky belőtt passzát Szivós Marci a védőjéről leválva bepöccintette közelről. Bónuszként érkezett Varga Dani hat az ötös lefordulásból elért találata – avagy ő, aki valóban mindent megtett azért, hogy itt lehessen a cseljabinszki ujjtörése után, a döntő egyik legfontosabb találatát szerezte, hiszen ezzel vezettünk 6-4-re.

A zárónegyed elején azonban újfent 6-6 volt az állás, ám jól mutatja, milyen őrületes tartása van a csapatnak, és azon belül az egyéneknek is, hogy Hosnyánszky Norbert, aki elrontott egy ötöst, majd egy kettős előnyt sem tudott gólra váltani, most gond nélkül eltalálta a hosszú sarkot (7-6).

Ám az Alekszandar Ivovics által vezényelt montenegróiak megint egyenlítettek – ők többnyire fórból voltak eredményesek egyébként –, és már csak két perc volt hátra. Emberelőny jött, amely méltó megkoronázása volt a nyárnak, egy korszaknak, egy pályafutásnak. Benedek Tibor azt mondta: a falból kell gólt lőni fórból, azután lesz sokkal könnyebb az előnymegjátszás. A Vodafone-kupán nagyjából tíz kapufához feladott labdánk volt, egyből sem lett gól. Itt, a fináléban lőtt egyet Hárai egy ösztön-megjátszás végén, viszont ez a találat 69 másodperccel a befejezés előtt tényleg maga volt a varázslat: ahogy az etető passzok után a hirtelen oldalra fordításból kialakult a helyzet, és ahogy Madaras feladta, és ahogy jött a befejezés...

Szivós Marci lőtte ezt a gólt. Ő, aki a 8-as sapkát örökölte Benedek Tibortól. Ő, akinek még soha nem sikerült aranyérmet nyernie a válogatottal, csupán elvesztett döntők sorát kellett számolnia, továbbá súlyos emlékeket emésztgetnie... És persze a falból vágta be, honnan máshonnan?

Még két támadást kellett visszaverni, ez sikerült: az utolsó esélyt jelentő fórt megkapták, de Drasko Brguljan oldalról előtt labdáját simán leborította Nagy Viktor, és akkor egyszercsak ránk szakadt a felismerés, a duda felharsanásával párhuzamosan: ezt bizony megnyertük. Igen, meg... És világbajnokok vagyunk!

Meglehet, előzetesen senki nem gondolt erre. Már a kívülállók közül. Ők, a csapat, a kapitány és a segítői úgy mentek oda, hogy nyerni akarnak. Nem mondták, hogy világbajnokok lesznek. De azt sem, hogy kevés az esélyük. Csak a soron következő mérkőzés behúzására koncentráltak. Ahhoz igazították a taktikát, az ellenfél feltérképezését, mindent.

Az eredményt láttuk. Félreértés ne essék, Benedek Tibor leszögezte még az uszoda kapujában: nem mi vagyunk a világ legjobb csapata, játékban több együttes is előttünk jár. De kemény munkával Rióig bárkin túltehetünk. Az idén hittel sikerült eltüntetni a különbséget. Sőt, a mérleg nyelvét a magunk javára billenteni.

És ez jó. Élvezzük ki a pillanatot, a kéthetes menetelés mámorát. Ennyi jár nekünk. Aztán indulhat a meló, megint. Világbajnokként könnyebb lesz, ez garantálható.

A csapat vasárnap 16.25-kor érkezik Ferihegy 2A-ra a Lufthansa müncheni járatával.

Jegyzőkönyv

Magyarország–Montenegró 8–7 (2–0, 1–2, 3–3, 2–2)
Játékvezetők: Borrell (spanyol), Margeta (szlovén)

Magyarország: Nagy V. – Varga Dénes 1, Szivós 2, Madaras, Hárai 2, Varga Dániel 1, Gór-Nagy, Decker Á., Hosnyánszky 1, Vámos 1, Bedő, Bátori, Decker A.
 
Montenegró: Scsepanovics – N. Janovics, Paszkovics, M. Janovics, Klikovac 1, Drasko Brguljan, Ivovics 3. Csere: Misics, Jokics, Darko Brguljan 1, Petrovics 1, Crousillat 1.

Emberelőnyök: 9/4, ill. 11/2

Ötméteresek: 1/0, ill. –
Kipontozódott: Decker Á. (23. p.)

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás