Nyolc meccs sorozatban, köztük a nem mindennapi izgalmakat hozó, németek elleni negyeddöntő – kemény napok voltak Triesztben. Férfiválogatottunk végül kvótával, sőt tornagyőzelemmel tért haza, készülhet Rióra. Ahol minden idők egyik legjobb küzdelemsorozatára van kilátás. És ahol követelmény nem, de cél lehet az aranyérem. Szubjektív írásunk többek között erre kíván rávilágítani.

A kép közvetlenül a németek elleni ki-ki parti után készült: Benedek Tibor és Szivós Márton mosolyogva, egyúttal megkönnyebbülve köszönti egymást - Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

Igazság szerint nem feltétlen illő az embernek magától idézni, ám ezúttal, kérem, nézzék el nekem. Nézzék el, mert a nyolc napja megfogalmazott gondolatok nem csupán belém égtek, hanem egyszersmind a várakozásokat túlmutatóan is aktuálissá váltak.
„Igen ám, csak néha a kötelező a legnehezebb.”
S lőn.
Miképpen a feszült napokat a selejtező helyszínén, Triesztben megélő, onnan tudósító kollégám, Dobos Sándor „Megkönnyebbültünk – egy életre” című írásában már ezzel a három szóval kristálytisztán utalt, hatalmasat fújtattunk mi, a sportág kedvelői az ominózus németek elleni ki-ki parti után, egész egyszerűen elképzelhetetlen, horribile dictu hihetetlen szituációban találtuk magunkat akkor, amikor veszélybe került férficsapatunk riói szereplése.
Mert olyan nincs ugye, hogy olimpiát rendezzenek nélkülünk.
Kérem szépen, minden jel arra mutat, nem eszik ilyen forrón a kását, a mai sportban voltaképpen senki ellen sem lehet biztosra menni. Arról nem is beszélve, hogy az élethalál mérkőzések totálisan más dimenziót képviselnek, ahol nincsenek Dávidok és Góliátok, nincsenek feltétlen kidomborodó különbségek, nincsenek lassan esélyesek és esélyesebbek sem. Van helyettük semmihez sem hasonlítható érzés, egyfajta érzelembomba, hovatovább hajlamos úgy érezni a kívülálló, hogy az amúgy persze joggal favoritnak kikiáltott fél indul rosszabb helyzetből, lévén rajta a nyomás, csak neki van veszíteni valója.
Láthattuk, a németek 3–8 után az addig tanárian játszó magyar válogatott ellen elkezdtek vabankolni, mindegy-mindegy alapon vízilabdázni, és tekintettel arra, hogy azért nem ma kezdték a szakmát, lövéseik arra pont tökéletesek voltak, hogy melléjük szegődjön a szerencse. Beakadt egy, beakadt még egy, majd beakadt egy újabb, varázsütésre ott lihegtek a mieink nyakán – kéretik mindezt szó szerint érteni, elvégre a felénél kipukkadni látszó német urak olyan erőre kaptak a történtek okán, hogy a lihegés mellett újfent iszonyatos súlyt pakoltak játékosaink vállára.
A szó klasszikus és nemes értelmében egyaránt.
Hála istennek, a végcélt nem sikerült nekik elérni, avagy Benedek Tibor legénysége szívszorító csatához híven sokkal inkább már szívvel, mintsem újult erővel küzdve megmentette magát az orosz rulettől, ami lássuk be, Nagy Viktor klasszis képességei ide vagy oda, sokkal inkább idegi, mintsem tudásalapokon nyugszik.
A kérdéskört erőteljesen boncolgató csoport valahol érthető természetességgel mondja ki, nem éppen megnyugtató az a helyzet, hogy ennyire közel a vég, avagy valahol valami bajnak kell lennie akkor, ha már az olimpiai kijutás is csupán elképesztő nehézségek árán sikerül (biztos vannak is, nem szabad, nem is kell szőnyeg alá seperni, szakembereink, legendáink, miképpen a múltban, úgy a jelenben is képesek vitázni egymással, kérem, tegyék!) – mindazonáltal van itt egy másik aspektus is. Egy olyan aspektus, amely nem átall leszállni a magas lóról, és kijelenteni: a sport már csak ilyen.
Tetszik, nem tetszik, néha tényleg a kötelező a legnehezebb.
És néha bukással jár.
A spanyol férfi-, vagy a dán női kézilabdázók egyaránt elvéreztek az olimpiai selejtezőben, pedig szintén nagyhatalomnak számítanak sportáguk harcterén, de stílszerűen említhetjük a holland női pólósokat, akik szintúgy lemaradnak Rióról. Szegény, méltán közkedvelt és szeretett Berki Krisztiánnal is példálózhatunk, aki pontosan tudja, sablon vagy sem, sokszor nehezebb kijutni az ötkarikás játékokra, mint ott nyerni.
Apropó, olimpiai győzelem. Kötelező elvárás nyilvánvalóan nem lehet a csapatától. Egyrészt azért, mert ilyet kötelezővé tenni egyenesen marhaság volna (Sydney, Athén és Peking előtt sem lehetett az), másrészt az elmúlt időszak eredményeit látva illik visszafogottabban elmélkedni. A vitán felül kiemelkedő szerbek mögött jól láthatóan sűrűsödött össze a mezőny, a horvát, görög, montenegrói, magyar, olasz, spanyol hatos egymás elleni összecsapása maga a kiszámíthatatlanság, a veszedelmes tengerentúli riválisokról (Egyesült Államok, Ausztrália) nem is beszélve. Talán nem túlzás kijelenteni, minden idők egyik legkiegyenlítettebb, legizgalmasabb férfitornája vár ránk. Olyan esemény, amelyen a világ- és Európa-bajnok sem mehet biztosra, hiszen a trieszti performanszorozat tűélesen világított rá, egy meccsen bizony eltüntethetőek képességbeli, fizikális, ad abszurdum mentális különbségek is. És miután selejtezőn látottak ide vagy oda, markánsan tartja magát a megállapítás, miszerint fentebb citált képességek terén az elit és Szerbia között sokkal kisebb a különbség, mint a végül hoppon maradt másodvonal/középmezőny (kinek hogy tetszik) között, nem lehet kérdéses, bármi elképzelhető. Nekünk természetesen mondani sem kell, mi ebben a szívderítő, mi ebben a bizsergető, mi ebben a „kezdődjék már!” érzést keltő rész, de ami globálisan fontosabb, világviszonylatban is fellelhető a pozitív attitűd: amennyiben a játékvezetők, a FINA prominens vezetői partnerek lesznek benne, a többször kritizált sportág demonstratív jelleggel igazolhatja, mennyire helye van a játékok műsorán!
Trieszt összképe így minden értelemben pozitív.
Az elfogyasztott seduxenek dacára is.

Amler Zoltán