2016. április 09. 10:43

Ők, ott belül, és mi itt kívül. A vízben, majd aztán a lelkekben is felszabadultak a fiúk, a helyszínen ez bizony igazi sportélmény volt, mint ahogyan az egész negyeddöntős nap Triesztben.

Ott vagyunk Rióban, a férfiválogatott ott lesz az olimpián. Szubjektív írásunk a pénteki történéseket időrendben követi.

Úgy háromnegyed kettő körül:

Az uszoda felé sétálva eszembe jutott a belgrádi Európa-bajnokság zárónapja, pontosabban a hazafelé út. Az MTVA munkatársaival, egy kisbusszal utaztunk vissza Budapestre, az út felénél kaptuk az sms-t Csurka Gergelytől, a LEN sajtófelelősétől: „A csoport: HUN, CAN, RUS, FRA, ROU, SVK. Group B: ITA, KAZ, RSA, ESP, GER, NED”. Hogy mi következett ezután? Természetesen a mosoly, a képletes legyintés: „oh, ez sima ügy”, „nem tudunk nem kijutni”. Ez utóbbi félmondat jó pár szakember száját is elhagyta aztán a következő hetekben, de Benedek Tibor és stábja többször is óva intett, de legalábbis figyelmeztetett: oda kell tenni magunkat, vigyázzunk, vigyázzunk. Igaza volt – mint később kiderült.

Bő másfél órával a meccs előtt:

Lényegében hárman üldögéltünk a trieszti uszoda lelátóján, mellettem a Nemzeti Sport munkatársa, Rác Benedek Balázs, valamint Koszticsák Szilárd, az MTI fotósa. Szilárd őszinte meglepődéssel újságolta, hogy az időközben megérkező, és akkor már melegítő magyar játékosok szinte egyáltalán nem reagáltak a külvilágra (például, ha valaki köszönt nekik), tapintható volt a fal, amit felhúztak maguk elé a meccs előtt. Hiába az ellenfél személye, hiába az esélyesség egyértelműsége – a magyar vízilabda jövője is volt a tét, és tudjuk: egy meccsen bármi megtörténhet. Hajdú B. István jelenik aztán meg a túloldalon, az M4 Sport népszerű riportere szerda óta a helyszínről közvetít.

Háromnegyed órával a meccs előtt:

És jönnek, jönnek – a mieink. A magyar póló hívei, a magyar pólóban dolgozó szakemberek, olimpiai bajnokok, szurkolók. Märcz Tamást, majd Horkai Györgyöt üdvözölhettem, majd Kásás Zoltánt, a vízilabda szövetség munkatársait, a szövetség támogatóit. Aztán szembejöttek Manhercz Krisztián szülei, az apuka egy süteményes dobozzal a hóna alatt. „Sok sikert, Manónak” – kívántam a büszke szülőknek. „Köszönjük, köszönjük” – és már siettek is a lelátóra. Nagyon várták ezt a napot, és talán tudták, a vagány fiuk itt bizony főszereplő lesz. Aztán befutottak Kósz Zoltánék, tanítványai, a KÓPÉ pólósai, egy fél szektort el is foglaltak az uszodában.

Ők mindahányan nem hagyták egyedül a fiúkat, fontosnak érezték, hogy itt legyenek, pénzt, időt, energiát nem sajnálva indultak útnak, hogy képletesen fogják a srácok kezét a sorsdöntő pillanatban.

Fél órával a meccs előtt:

Kemény Dénes, a szövetség elnöke a bemelegítő-medence feletti karzaton szemléli a fiúkat. Kicsit beszélgettünk, azt mondta, azért lehet meleg a pite, mert a németeknek semmi vesztenivalójuk nincs. Tiborban pedig ott a feszültség (de még mekkora, ezt láttuk), a tudat, hogy az Eb-n nem sikerült a kijutás (ahonnan nehezebb volt egyébként), és már csak egyetlen lehetőség maradt.

Eközben a kapitány az uszoda külső folyosóján, a friss levegőn koncentrál. Láthatja a tengert, na meg az uszoda melletti vasúti síneket – nem túl szép látvány ez utóbbi, de most ez is megteszi. Feszült, eszünkbe sem jut megzavarni.

20 perccel a meccs előtt:

Már megtelt a sajtóasztal, megérkezett Kakas Péter, a vs.hu munkatársa, P. Fülöp Gábor, az MTVA riportere, aki az egész hetet a helyszínről követő Berkesi Judittal beszélgetett – a döntő napjára tehát fokozódott az érdeklődés a sajtó részéről.

A német válogatott a főmedencében melegített, mi hátul, aztán szép lassan leperegnek a percek, és nem sokkal négy előtt felállnak a csapatok a bemutatásra. „Viktor Nagyi, Balazs Erdeli, Krisztián Manher, Krisztian Bedo” és a többiek. És Benedek Tibor mosolyog. Egyik meccs előtt sem nagyon tette ezt, de Gergely Istvánnal beszélgetve most valahogy mégis így történik. Ez nem azt jelenti, hogy nem robbant szét a nyomástól, épp ellenkezőleg. Talán Pisti is tett azért, hogy nyugtassa a kapitányt, szükség volt rá.

A meccs:

A kapitány megmondta: Triesztben nem a játék minősége, hanem a győzelem számít majd. Legfőképp a negyeddöntőben. Mégis, a fiúk csalódottságtól vegyes hangulatban ugrottak vízbe, maguk mögött volt egy Kanada elleni 14-14, néhány hullámvölgy a többi mérkőzésen – mindig meg kell küzdeni azzal az önmagukkal szemben is támasztott elvárással, hogy azért nem ártana meggyőzően, szépen játszani.

Nos, szépen játszottunk, biztosan haladt a csapat a győzelem és Rió felé, aztán eljött a negyedik negyed. Amikor egyre többször néztünk egymásra a kollégákkal. „Mi lesz? Na, ne már!” Addigra már elküldtem kollégámnak,  a meccset a televízióból követő Amler Zoltánnak a mérkőzés tudósításához szánt képet – amelyen boldogan ugrik fel a kispad egy magyar gólt követően - csak nem volt elhamarkodott lépés. Az utolsó percben, és az utolsó német támadásnál kifejezetten izgultam. Tudom, ez a minimum, de mégsem azt éreztem, mint Kazanyban, az olaszok ellen vagy Belgrádban, Montenegró ellen. Ez más volt, ez kritikus pillanat.

Aztán megúsztuk, és örültünk – azért a vízbe nem ugrott a kapitány, azt francia kollégája tette meg, erről később.

5-10-20 perccel a meccs után:

A fiúkat lerohanjuk. Ezt nem nagyon szeretik úgy általában, most azonban többségük mosolyogva nyilatkozik. Figyeljük Manót, akinek fülig ér a szája, mellettem az olasz szövetség egyik sajtómunkatársa megjegyzi: „ő nagyon jó, nagyon jó, és fiatal, igaz?” „Igaz” – válaszoljuk. Aztán Szivós Mártonnal beszélgetek, aki még a torna elején jelezte, csak a végén nyilatkozik. Hát, itt a vége, még ha nincs is vége – de a lényeg, a kvóta megvan. Köszönetet mond a szurkolóknak – és reméli, a következő időszakban olyan játékot nyújt, hogy ott lehet majd Rióban.

Aztán arra leszek figyelmes, hogy Varga Dániel, miközben vár (sorban áll) az M4 Sport riportjára, csak mereng maga elé. Nem érti. Nem érti, hogy lehetett ennyire szoros a vége. Ő már gondolkodik, a miérteken töri a fejét – nem tud igazán örülni. Pontosabban nem úgy, mint jó páran. De hát őt ezért kedveljük.

A játékosok között keringve egy pillanatra feltűnik, hogy a német stáb egy tagja a szemét törölgeti. Sír. Micsoda lehetőség volt számukra! Életük legnagyobb esélye. Hát, persze, hogy előtör az emberből az együttérzés…

A kapitányhoz fordulok aztán. „Nem is kérdezek semmit, hiszen biztosan rengeteg minden van benned, amit kiadnál magadból” – vetettem fel. „Ha akarom, akkor kijön. Akarjam?” „Igen” – válaszoltam, majd következett az őszinte boldogsággal adott rövid nyilatkozat.

Amelyből egy mondatot emelnék ki, mert ez mindent elmond a negyeddöntő súlyáról. „Minden adott volt a negyedik negyedben ahhoz, hogy a németek megkeserítsék az életünket. Akár egy életre.”

A kapitány tudja, egy olimpia hiánya mit jelent egy élsportoló, kiváltképp egy vízilabdázó számára. S itt nem az olimpiai arany hiányáról van szó – amely sok magyar pólós számára jelent életre szóló frusztrációt, hanem magáról a részvételről. Ő öt olimpián is játszhatott, aranyból is van neki három, most mások álmát építgeti kapitányként. És sikerült ebben az építkezésben felépíteni az alapot.

Bő egy órával a meccs után:

A srácok közül többen is a spanyol-kanadai meccset szemlélik, néhányan a büfé és a lelátó között ingáznak. Rokonok, barátok köszöntik őket, majd a legtöbben a spanyolok fölényes vezetése után elindulnak a szállodába.

Aztán már oda megérkezve értesülhetnek arról, hogy Kanada feljött a végén, ugyancsak 8-7 lett a vége. Jómagam a meccs utáni nyilatkozatok feltöltésén dolgozom, közben jut idő arra, hogy végignézzem a gyors reakciókat, a hír hazai tálalását. Ekkor futok bele Merész András Facebook-bejegyzésére, amelyből idéznék most.

„A mai világban igenis értéke van egy olimpiai indulási jognak. Kérdezzétek meg erről például a holland vagy görög női pólósokat, de akár - a legnagyobb sajnálatomra - Rióról lemaradó kéziseket! A mai világban, amikor tömött sorokban állnak mindenki mögött a trónkövetelők, legyen szó sportról, gazdaságról, munkahelyekről, vagy az aktuális csajodról, igenis értéke van megtartani egy KIHARCOLT pozíciót! A mai világban igenis értéke van valamiben egy adott pillanatban a világ harmadik vagy akár hatodik legjobbjának lenni! Igenis értéke van annak, ha kijutsz egy 24 csapatos Eb-re!
Igenis értéke van annak, ha pontosan és eredményesen dolgozol ott, ahol éppen vagy!
Emberek!
Szépen kérek mindenkit, hogy próbáljatok pozitívan gondolkodni!”

Az olasz-román negyeddöntő utolsó percében:

Tempesti kapuja mögött állok, fotózom a történteket. 7-7-re áll az olasz-román negyeddöntő az utolsó percben, az olimpiáért, Olaszországban… Döbbenet. Az is, hogy a mérkőzést megelőzően a hollandok és a franciák között büntetőkkel dőlt el a mérkőzés – a franciák mehetnek az olimpiára, 1992 után először. Micsoda dráma volt ott – és micsoda dráma az olaszok meccse.

Kiejtett labda, elhibázott, elkapkodott lövések, rettentő görcsösség – ez jellemezte Campagna csapatának játékát, miközben Románia felszabadultan játszhatott, és az utolsó percben emberelőnyben a győzelemért támadhatott!

A végén a németek sorsára jutottak, Figlioli kihasználta a végén az olaszok fórját, ezzel „helyreállt a világ rendje”.

A négy negyeddöntőn összesen 3 gól (!) volt a csapatok közötti különbség. A világ rendje nem mindig áll majd helyre – ez a tanulsága ennek a tornának.

Ki mer ezek után vitatkozni Benedek Tibor Trieszt előtti, alatt óvatosságával, és ki ne értené meg a játékosok feszültségét.

Sima ügy? Nem tudunk nem kijutni?

Kijutottunk – és a történtek után talán az elhamarkodottságot is levetkőzzük mi, akik kintről, kívülről követjük az eseményeket. Mert nem nekünk szavakkal, hanem nekik, tettekkel kell érvényre juttatni a „papírformát”.

Jah: még hátravan két meccs, előbb szombaton a magyar-francia elődöntő! Rió szellemében!

Hajrá, magyarok!

-dobos-

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás