2013. augusztus 03. 01:38

Merész András magára locsolt három üveg vizet, aztán kezdett bele az értékelésbe a nagy katalóniai forróságban – miután 10-8-ra sikerült legyőzni az oroszokat a bronzcsatában.

Mintha a szokottnál többet jöttél-mentél volna a parton.
Annyira hideg volt a kispadon, gondoltam, inkább sétálgatok, bemelegítek… Viccet félretéve, ebben a negyvenvalahány fokban meg lehetett bolondulni, azaz nem lehetett csak állni. Meg aztán itt a vége felé már amúgy is hamarabb felforrósodik a fej, az ember sokkal nehezebben viseli a hibákat, amiket nem szeretnénk látni. Mindegy, ha kell, egy félmaratonit is lefutok most, még ha tíz méter után ki is dőlnék... Szóval, ha úgy érzi az ember, akkor nyargalászik. Egyébként én világéletemben ácsorgós edző voltam, de a felkészülés alatt rájöttem, jobb mindenkinek, ha ülök. Kevésbé jön ki belőlem az állat. Ezt a játékosok meghálálják. Most is akadt olyan játékos, aki ötször szólt rám a kispadon, hogy nyugi.

Az oroszoknál mindig a lefordulások megakadályozása az egyik legfontosabb játékelem – ezt ma jól alkalmaztuk, bár a negyedik részben már túl nagy veszélyt mi sem jelentettünk.
Végig vezettünk, hol eggyel, hol kettővel, az orosznak nyilvánvalóan siettetnie kellett a játékot, ütöttek-vágtak, csíptek-haraptak, hogy labdát szerezzenek. A végén már eljutottunk oda, hogyha másképp ne megy, Bolonyai Flóra hóna alatt teljen le a másodpercek többsége támadásban, mert abból olyan nagy baj nem lehet.

Hogy sikerült felrázni, vagy fel kellett-e rázni egyáltalán a lányokat?
Sok mindent elkövettem én is, aztán a csapatot segítő coach, Sárvári Gyuri is, aki otthonról e-mailek özönét küldte a lányoknak is, nekem is. Ám annyira erős a csapat mentálisan, hogy nagyon nem kellett összekaparni őket: mindenki tudta, mi a tét, hiszen éremért jöttek, és ennek megszerzésére ez volt az utolsó lehetőség. A meccs előtt, amikor a körbeállás volt, azt mondtam nekik, még soha, senkinek nem volt esélye világbajnoki bronzérmet szerezni. Vannak közöttünk világbajnokok, de bronzérme senkinek nincs. Most itt az első sansz, sosem lehet tudni, mikor jön a következő, ragadjuk meg. És a lányok két kézzel ragadták meg, aminek nagyon örülök.

Aláírtuk volna ezt a bronzérmet előre, vagy titkon többet reméltünk?
Nyilván aláírtam volna, ám evés közben jön meg az étvágy, a mutatott játék szerintem már azon a szinten volt, ami elég egy döntőhöz – most mondhatnám viccesen, hogy bárcsak a spanyolok megnyerték volna a csoportjukat. Ám ez nem algebra, ahogy az uszodában mondják... Mindenkit akkor és ott kell megverni, amikor szembejön – a spanyolokat ezúttal nem sikerült, ennek ellenére úgy gondolom, az adott helyzetből kihoztuk a maximumot.

Azaz lehet, hogy az a pohár végül is tele van?
Á, messze nincs. Ha ugyanis az ember ügyesen csúsztat bele egy aranyérmet egy vizes pohárba, akkor az még mindig nem csordul ki, csupán picit kipúposodik.

Galéria

A többi képért kattintson a képre!

Megosztás