Merész Andrással ezúttal azután váltottunk szót, hogy bő húsz perccel az oly szomorú véget ért, 12-9-es vezetésről elveszített spanyolok elleni elődöntő után szózatot intézett a lányokhoz a félhomályba burkolózott melegítőmedence partján.

Fotó: Kovács Anikó

Összefoglalnád, amit most mondtál a csapatnak, vagy belügy?
Az nem ide tartozik…

Akkor csak annyit, hogy milyen hangulatban beszéltél velük?
Milyen hangulatban lehet beszélni egy magyar női vízilabda-válogatottal, amelyik elveszít egy elődöntőt, és így majd nyilván hihetetlen mennyiségű munkát kell még elvégezni, hogy érmet szerezzen?! Ugyanannyit, amennyit egyébként ma is mindenki elvégzett. Azt mondtam nekik, ne keressünk felelősöket, kívül semmiképpen sem. Olyan magyaros lenne azt mondani, azért kaptunk ki, mert sok hátrányt fújtak. Azért fújtak annyit, mert sokszor állíttattuk ki magunkat. És azt gondolom, most nincs itt az ideje, hogy mea culpa alapon korbáccsal veregessük a saját hátunkat. Főképp azért nem, mert negyvennyolc óra múlva meccset kell játszani, ahol a bronzérmet meg lehet szerezni. Azt mondtam nekik előtte: egy világversenyen elődöntőt könnyebb nyerni, mint bármi mást – mégis állítom, a mai teljesítményből és sok minden másból kiindulva, hogy ezt az orosz csapatot sokkal könnyebb megverni, mert sokkal egyszerűbb vízilabdát játszik, mint a spanyol.

Megfejthető, mi történt velünk?
Így fél órával a meccs után azért vagyok szomorú és elkeseredett, mert ebben a csapatban valóban benne volt egy döntő, egy aranyérem. Persze, ezt így szimplán elolvasva nyilván legyintgetnek...

Szerintem meg nem, mert aki látta a meccset, az tudja, azért majd’ három negyedig gyönyörűen fel volt építve és működött a játékunk.
Jó, szóval tényleg bennünk volt a nagy siker – de egyelőre bent maradt. Viszont nem kezdhetjük el sajnáltatni magunkat, hiszen pénteken nem állhatunk oda félig leeresztett csapattal a bronzmeccsre. Ezzel a hozzáállással, ezzel a játékkal, amit ma nyújtottunk, azt a mérkőzést simán nyerjük.

Gyaníthatóan lehetetlen erre egyszerű, frappáns választ, megoldást kínálni... De vezettünk 12-9-re, a kapus rommá lőve, a centergól után kivédett ötös, majd fór a közte háromhoz – és valamiért mégis megzsendültek úgy az agyak, hogy az addigi csodagólok helyett kapufák és védett lövések jöttek. A tét nyomott el minket, vagy a védekezésük lett jobb?
Ugyanazt védekezték, mint addig. Meg nem mondom, hány fórt lőttünk be, de hogy a felét gyors megjátszás után, az hétszentség. Ekkor viszont egyszer sem próbáltuk meg, holott megvoltak ugyanúgy a helyzetek. Hogy a tét miatt remegtek meg a kezek, vagy az oxigénhiány okán, hiszen rengeteg hátrányunk volt, néha felforgatott csapattal, azt most nem tudnám eldönteni. Valószínűleg mind a kettő igaz – a lényeg az, hogy egyszerűen nem vállaltuk el a helyzeteket, és aztán azok a játékosok lőttek kiszorított helyzetből, akik egyébként is elvállalnak bármit. Ezúttal is elvállalták, csak a bármi most nem ment be.

Miután igen erős lélektani közösséget alkot a stáb a csapattal, te pedig nem csupán edzőjük vagy, de coach is a csapat mellett, szóval közben lehetett érezni a kispadon, hogy baj van? Hogy ez nem lesz meg, mert valami nagyon megállt?
Amikor egy-egy szituációban – amikor vagy gólt kellett volna lőni, vagy gól volt, és cserélni kellett – hátranéztem a kispadra, akkor először is láttam három kikötött sapkás fejet, ami eleve behatárolta a lehetőségeket. De hogy a kérdésedre válaszoljak: nem láttam az átütő erőt a tekintetekben, és minden bizonnyal hasonló benyomásaim lettek volna, ha a vízben lévők szemébe nézek. De... Nem... Szóval, nem gondolnám, hogy megtört volna a csapat. Tény, néhány játékosnak elszállt az önbizalma rendesen. Sajnos, ez olyan, mint a lövés a véghajrában. Minden játékosnak van egy pániklövése. Amikor már semmi nem megy, akkor lövi azt. Ha kapus vagy, és ezzel tisztában vagy, akkor nyert ügyed van, mert ha pánik van, akkor tudod, hova fog jönni a labda. Akadnak játékosok, akik az ilyen feszült szituációkban pontosan ugyanazok a sémákat alkalmazzák, hosszú évek óta. Nagyon sokat dolgoztunk már ezen, sokszor meg is tudtuk oldani, de az ennyire kiélezett, ennyire fárasztó szituációkban újra és újra ezek a sémák jönnek elő, és ebből rendkívül nehéz kitörni.