Alma a fájától – 1. rész: Szilágyi Péter és Szilágyi Dorottya
Új portrésorozat a waterpolo.hu-n! Méghozzá a magyar vízilabda régi és újkori sikereinek egyik zálogául szolgáló családi tradíciókról és kötelékekről. Mindenről, ami ennek velejárója, s amely emberi kapcsolatok tiszteletre méltóan szövik át a honi sportágat.
Apák, fiaik és unokáik, anyák és lányaik, testvérek, akik a magyar vízilabda főszereplői, hírvivői mind sportszakmailag, mind a kuriózumok, unikumként megjelenő egyéni sorsok tekintetében. Egy három kontinenst átívelő családi történettel kezdünk.
Szóba kerül majd a többi közt Madaras Norbert, a netball, Fecsó bá, Mihók Attila meggyőző ereje, a görög tengerpart, Lesotho, Volosz, Primász Ágnes, Pócsik Dénes és persze a büszkeség érzése.
Egerből indul ez az izgalmas családi történet, egészen pontosan 1996-ban, amikor megszületik SZILÁGYI DOROTTYA. Édesapja, SZILÁGYI PÉTER éppen az egri felnőtt férficsapat edzője, s bár egy sportember élete – különösen egy sikeres sportág esetében ¬– sok meglepetést és kalandot tartogat, nem feltétlenül gondolhatta a család, hogy Dorka alig háromévesen a dél-afrikai Durbanban tanul meg úszni (oké, az egri csecsemőúszásokon is ragadt valami rá), hatévesen pedig már Új-Zélandon, Hamiltonban fogja kezébe a labdát. A földkörüli vándorlás oka prózai: Szilágyi Péter kalandvágya és hivatása, a rajongásig szeretett vízilabda.
A sportág, amely tehát Új-Zélandon jelent meg először párhuzamosan apa és lánya életében – 2002-ben.
DORKA ELSŐ PÓLÓEDZÉSE ÉS AZ APA VIGYÁZÓ SZEMEI
„Minden úszóedzésem után jöttek a pólósok, akiknek apa tartotta az edzést, nagyon szerettem nézni, ahogy játszanak. 6-7 éves lehettem, amikor egyre többször maradtam ott, a medence egyik sarkában, nővéremmel, Viktóriával labdázgattunk. ’Próbáld megérinteni a kapufát’ – mondta mindig apa, én meg nagyon menőnek, kész pólósnak éreztem magam, amikor ez először sikerült. Akkor még nem sejtettem, mennyi tanulással is jár a vízilabda” – ismeri el Dorka, aki az Új-Zéland-i Hamilton Saint Peter’s Chanel nevet viselő iskolája harmadikos diákjaként már rendszeresen vízilabdázott.
Egészen pontosan „flippa ball”-ozott – mint Pétertől megtudtuk, így hívják azt a leegyszerűsített játékot, amit a legkisebbek játszanak olyan medencében, ahol leér a lábuk. Szilágyiék több alkalommal is megnyerték a suli csapatával a bajnokságot.
Péter 2002-ben szerződött Új-Zélandra, három évig, 2005-ig irányította a női válogatottat. Dorka ez idő alatt irigylésre méltó aktivitással élte mindennapjait: versenyszerűen úszott, szertornázott, atletizált és netballozott, amelyben bajnok is lett. (Igen, ezt is megmagyarázzuk: leginkább a kosárlabdára hasonlít ez a sportág, azzal a különbséggel, hogy palánk nem állja/segíti a labda útját.)
A család tudta, hogy a lányból – mivel nagyon könnyen elsajátította a különböző sportok különböző mozgásformáit – egészen biztosan sportoló lesz. Merthogy hajtotta a versenyszellem, akármelyik pályán is jelent meg. Mikor a család hazatért Magyarországra, Dorka a röplabdába szeretett bele, de a vízilabdát sem hanyagolta.
„Amikor eljött az idő, hogy valamelyik sportágat tényleg nagyon komolyabban vegyem, egyértelmű volt, hogy a vízilabdát választom. Egy idő után rájöttem, ez a családom miatt természetes is lehetett, sokáig csak apa volt az edzőm és a nővérem is ott volt eleinte a csapatban” – vallja be Dorka, aki 2011-ben megváltoztatta szilárdnak tűnő lecövekelését, de csak egy időre. Hogy mikor és miért, arról egy kicsit később.
De hogy jutott el idáig, a messzi Új-Zélandig a család? Hol kezdődött „Szilas” pólós, majd edzői karriere?
SZILÁGYI PÉTER, MINT VÍZILABDÁZÓ, MAJD MINT EDZŐ
Ha valaki Egerben nő fel, jó eséllyel nemcsak meglátogatja az uszodát, hanem idővel második otthonának is tekinti azt. Szilágyi Péter is ott kötött ki, annak ellenére, hogy úszott (naná!), atletizált és – ki gondolná – még birkózott is.
„Az általános iskola vége felé a Vízműben kezdtem pólózni Kakukk Jenő bácsi vezetésével, később az Eger SE-hez kerültem. Őszintén szólva, Kácsor László szerettette meg velem ezt a gyönyörű sportágat, majd Mátyás László vezetésével minden évben dobogón végeztünk az éppen aktuális bajnokságokban. Többen is korosztályos válogatottak lehettünk, sőt, Bíró Attila, a női válogatott mostani kapitánya a felnőtt válogatottban szerepelt rendszeresen. Minden érem, minden tornagyőzelem szép emlék, de utólag az idő múlását is jelenti. Mint ahogyan az is, hogy akkori csapattársaim közül Zalánki Gábornak és Lőrincz Gyurinak a fiai is bemutatkoztak már a felnőtt válogatottban” – nosztalgiázott Szilágyi Péter, mi meg innen is üdvözöljük Zalánki Gergőt és Lőrincz Bálintot.
És Kemény Ferencnek és néhai Pócsik Dénesnek is jár kalapemelés ebben a történetben! Néhai olimpiai bajnokunk javasolta főszereplőnknek, hogy már főiskolás korában kezdje el az edzői pályát, a másik legenda, a sasszemű Fecsó bá pedig rábízta az 1980-81-es születésűek utánpótlás-válogatottját. Szilágyi Péter ekkor még csak 25 éves volt.
„Több évig dolgozhattam velük, köztük a mai napig aktív Nyéki Balázzsal, Steinmetz Ádámmal vagy Szivós Mártonnal. Jó szívvel gondolok arra, hogy Madaras Norbertet sikerült az úszóktól átcsábítani, és később nálam lett stabil ob I.-es játékos. Örökké emlékezetes marad az első sikeres olimpiai döntője, amit az athéni uszoda első sorából szurkolhattam végig” – utal 2004-re, azaz ugrott előre jó pár évet.
Mi ugorjunk vissza egy kicsit, merthogy az egri edzősködés (és Dorka születése) utáni években sok víz lefolyt még a helyi patakon… Meg, mondjuk, a Victoria-vízesésen is.
MESEBELI AFRIKA, MESEBELIBB ÚJ-ZÉLAND
„Mikor 1998-ban Dél-Afrikába hívtak, nem gondoltam volna, hogy 15 év alatt három kontinens öt országában dolgozom majd. Mindenhol jól éreztük magunkat, a család rengeteget kirándult. Afrika magával ragadó, nem is kell mondani, sok barátság is szövődött ott. A Kruger Nemzeti Park mellett egy jó barátunk saját vadasparkot működtetett, évente többször is meglátogattuk, hogy testközelből lássuk az állatokat. De elmerészkedtünk messzebbre is, jártunk Szváziföldön, Leshotóban, Zimbabwén, a Victoria-vízesésnél.Ezekben az években tanultak meg a gyerekek angolul” – így a kalandvágyó apa, aki persze a szakmáról is ejt egy mondatot:
„Nagyon nagy élmény volt, amikor Fokvárosban nyertük meg a több mint 20 csapatos dél-afrikai bajnokságot.”
S aztán jött az újabb kaland, pár ezer kilométerrel odébb, négy év után.
„Új-Zélandra két évre szerződtem, aztán közel négy lett belőle. Az Északi-szigetet teljesen bejártuk, és néhányszor a Déli-szigeten is voltunk. Nyaraltunk Fidzsin, a Cook-szigeteken, és volt, amikor Kalifornián keresztül jöttünk haza, mert a lányok kíváncsiak voltak Disneyland-re, Hollywoodra.”
Hát, persze, hogy kíváncsiak voltak, ezzel együtt Szilágyi Dorottya a gyerekkoráról így vall:
„Nagyon kicsi voltam, amikor Dél-Afrikába költözött a család, nem sok mindenre emlékszem. Néhány képet és videót látva viszont úgy tűnik, élveztem a helyzetet. Új-Zéland már más volt, hiszen ott kezdtem el sportolni, vízilabdázni, rettentően szerencsés vagyok, hogy gyerekként ilyen helyeken éltünk, ilyen környezetben nőhettem fel”.
ÁTMENETI HAZATÉRÉS
Szilágyi Péternek ezzel együtt remek fejlődési lehetőséget is jelentett a távoli szigetország, mármint szakmailag. Tanult, fejlődött, hogy aztán 2005-ben, miután Faragó Tamás elköszönt a világbajnoki címet szerző magyar női válogatott kispadjától, „Szilas” beadta a pályázatát a megüresedett posztra (a pályázatot későbbi segítője, majd utódja, Petrovics Mátyás vitte be a szövetségbe). Tonó ültette a fölébe a bogarat, mert már év közben jelezte neki, hogy távozni készül. 2005 decemberének végén a Magyar Vízilabda Szövetség nagy többséggel szövetségi kapitánynak választotta (Fekete Szilveszterrel és az utolsó pillanatban pályázó Tóth Gyulával szemben).
A magyar pólóban persze elvárások vannak, így a Világkupa-5. hely és a belgrádi 2006-os Európa-bajnoki bronzérem után, bár a szakmai bizottság elfogadta a beszámolóját, három erős elnökségi tag nemmel voksolt, így Szilágyi Péter nem érezte a bizalmat, lemondott.
Téved azonban, aki azt hiszi, nem emlékszik jó szívvel a válogatottnál eltöltött időszakra, így 10 évvel később: hát, persze, mégis ki az, aki a helyében másként tenne: a magyar válogatott az magyar válogatott, ráadásul a bronz után nem érkezett újabb érem.
Az ausztrál meg ausztrál.
AUSZTRÁLIÁBÓL MAGYARORSZÁGON ÁT GÖRÖGORSZÁGBA
Ismert a tudományos vagy épp a tudomány felett álló vélekedés: hét évente megújul az ember. Hét évente megváltozik az emberi szervezet, és a lélek is új impulzusokat, erőforrásokat szívna magába – sokan be is tartják, hogy ennek szellemében munkahelyet és ritmust váltanak.
A Szilágyi-család persze nem ezért töltött hét évet Ausztráliában, egyszerűen így hozta a sors. (Helyesbítünk rögtön: Dorka édesanyja és testvére még mindig ott élnek.) A hálás sors, merthogy a sorok írója sem hallott még olyan emberről, akinek „nem jött volna be” Ausztrália.
„Mindig is tetszett az ország, és amikor Greg McFadden, a női válogatott szövetségi kapitánya Perthbe hívott, hogy a nyugat-ausztráliai sportági program vezetője és az utánpótlás-válogatott edzője legyek, nem sokat haboztam, annak ellenére, hogy hívtak Angliába is, hogy a londoni olimpiára készítsem fel a női válogatottat. Újra útra keltünk, mi Perthbe. Talán az ottani általános és középiskolás évek voltak a legmeghatározóbbak Dorka életében” – tért rá rögtön másik főszereplőnkre az apa.
„Iszonyatosan szerettem ott lenni” – jön az alátámasztás, de azért adódik a kérdés, az érezhetően változatos, sűrű és mozgalmas évek során egy fiatal lány képes-e leragadni és úgy dönteni, magasabb szinten sportolna.
„Gyakorlatilag a kezdetektől én voltam Dorka edzője, hogy aztán Új-Zéland után Egerben Holló Tivadarhoz és Rüll Csabához járjon a nővérével együtt. 10 éves volt, amikor Perthbe kerültünk, ott is heti 5-6 alkalommal jött az edzéseimre, egészen 2011-ig. Akkor több mint másfél évre abbahagyta a vízilabdát, annak ellenére, hogy 14 évesen már szerepelt az ausztrál U16-os válogatottban a Pan Pacific Játékokon” – emlékezik Szilágyi Péter, akinek családja addigra már megkapta az ausztrál állampolgárságot.
No, de akkor mi vagy ki vette rá Dorkát, hogy újra, végérvényesen vízilabdázzon? Nos, a Dunaújvárosi Főiskola edzője, Mihók Attila. Ő a 2012-es perthi junior-vb okán járt a városban, és a torna alatt (Merész András utánpótlás-kapitánnyal) többször is meglátogatták Szilágyiék házát, ahol a magyar mag kellemes beszélgetéseket folytatott a kertben. Itt látta meg Mihók mester Dorkát, majd feltette a kérdést a többieknek: „Ez a lány hagyta abba a vízilabdát? Muszáj vele leülnöm beszélgetni”.
„Tényleg borzasztóan szerettem Ausztráliában élni, de amikor Mihi arról beszélt, miért lenne jó, ha újrakezdeném, olyan meggyőző volt, hogy nem tudtam az ajánlatát visszautasítani. Közel két év kihagyás után igazoltam Dunaújvárosba. És ekkor váltak szét útjaink édesapámmal. De úgy látszik, nem bírta ki sokáig nélkülem, fél évvel később ő is hazajött, és a klubunk utánpótlás szakmai vezetője lett. Újra egy hajóban eveztünk” – utal az újbóli, gyors egymásra találásra Dorka, aki mellesleg a civil életben a modellkedéssel is kacérkodott. (A mellékelt kép mutatja, a kacérkodásnál azért többről van szó.)
Nem volt teljesen egyértelmű, hogy lánya döntése után Szilágyi Péter is Dunaújvárosba költözik, merthogy előtte Varga Zsolt a Ferencvároshoz hívta. A kapcsolat már régi volt, ám végül aztán Mihók Attila hívását fogadta el.
Az élet mégis úgy hozta, hogy apa és lánya idővel ismét távol került egymástól, elsőként országon belül. Merthogy Szilágyi Pétert elhívta a Miskolc férficsapata a másodosztályba. Ott éppen a korábbi egri osztálytárs, jó barát Bíró Attilát, az akkor még Új-Zélandon dolgozó szakembert szerették volna a kispadra hosszabb távra, de őt végül nem engedte el a távoli ország szövetsége az egész szezonra (Azóta már igen, hála az égnek – de szép is volt a belgrádi január!).
A beugrás kiválóan sikerült, Péter nagyon jó szívvel gondol a bajnoki címre, az ob I.-be jutásra és a Komjádi-kupa döntőjére, ahol csak hajszállal kapott ki a csapat a Ferencvárostól.
A dunaújvárosi kapocs persze megmaradt, sőt, Mihók Attila segítőjeként Szilágyi Péter ott volt a bakui Európa Játékokon, azaz az ifi Európa-bajnokságon, ahol a válogatott végül 5. helyen zárt. De a voloszi, junior világbajnokságra is kilátogatott Szilágyi Péter. Szülőként, szurkolóként tett így, Dorka is ott volt a keretben Petrovics Mátyás kapitány döntése alapján tavaly nyár végén – a lányok ott a 6. helyen zártak, de nemcsak ez lett a szikár eredménye a tornának.
Merthogy Szilágyi Péter eredményes tárgyalásokat folytatott az athéni ANO Glyfada csapatának vezetőivel, és elfogadta invitálásukat. Ősz óta a csapat vezetőedzője.
„Szerintem hiányzott neki a tenger” – „pimaszkodik” Dorka, amikor édesapja legújabb munkaállomására utal.
Csak hát Dunaújváros és Athén a maga tengerpartjával messze van egymástól, így a hiányérzet apa-lánya között is gyakran meg-megjelenik.
„Ha nincs edzésünk, kirepülök hozzá pár napra. Ilyenkor nem igazán tartom be a pihenőt, mert nem tudok ellenállni a glyfadai csapat tengerparti uszodájának. Nagyjából havonta szoktunk találkozni, mert ő is hazajár, amikor csak tud, olyankor pedig a világért sem hagyná ki a meccseimet” – mondja Dorka, aki a Dunaújvárosi Főiskola csapatában idén eddig 18 gólnál (benne 10 akciógólnál) , 23 labdaszerzésnél jár 10 bajnokin.
„Nekem ritkábbak ezek az alkalmak, Dorkának sűrűbbek. A viccet félretéve: tényleg havi egy-két találkozó fér bele. Októberben egy hosszú hétvégére jött hozzám, novemberben és decemberben én voltam otthon. A karácsonyt az utóbbi években általában külön töltjük. Ő általában meglátogatja Ausztráliában a nővérét és az anyukáját, ők még Perthben élnek. Januárban jelenlegi csapatommal Dunaújvárosban vettünk részt egy tornán, március végén a dunaújvárosiak jönnek hozzánk, Athénba. A mostani februári hétvégén és áprilisban is otthon töltök egy-egy hétvégét, és nyárra is tervezünk közös nyaralást” – számolgat az „apuka”.
KI, MIRE A LEGBÜSZKÉBB?
Fontos kérdés, kíváncsian vártuk a válaszokat.
„A magánéletemben egyértelmű, hogy két lányomra, Viktóriára és Dorottyára, és mint minden nagyszülő, a 10 hónapos unokámra, Elinkára. Ami a vízilabdát illeti: Fecsó bácsitól tanultam meg, hogy egy edzőnek az egyik legfontosabb dolga a tehetségek útjának egyengetése. Büszkeséggel tölt el, hogy 1996 januárjában Biros Petit egri edzőként én javasoltam a válogatott keretbe, és az is, hogy Madaras Norbi nálam kezdett pólózni. A tavalyi ob I/B-s Miskolcból Bendes „Jimmy” közel állt hozzá, hogy az Universiadén szerepeljen. Nálam lett válogatott Bujka Barbara is, még ha a meghívását voltak, akik ellenezték.
Szép emlék számomra a 2006-os belgrádi bronzérem a magyar női válogatottal, de minden állomáshelyemről előugrik valami, ami mindig is maradandó lesz. A dél-afrikai csapatom, a Rayn Bell megállná a helyét a magyar és a spanyol bajnokságban is. Új-Zélandon több játékost is sikerült a profi vízilabda felé terelnem. A lányokkal ráadásul Canberrában sporttörténelmet írtunk, hiszen megvertük a nagyon erős ausztrálokat. A mostani ausztrál női válogatottban talán egy-két olyan lány van csupán, akinek ne lettem volna edzője. Ashleigh Southernt például már akkor behívtam a junior-válogatottba, amikor még a saját klubjának az ificsapatába sem sikerült bekerülnie.Nagyszerű volt a trieszti junior világbajnoki bronzérem megszerzése az ausztrál lányokkal, akkor egykori egri játékosom, Seress Tibor volt a másodedzőm."
De mégsem ez a legszebb külföldi emlék Szilágyi Péternek, és amikor elmondja, mi az, megértjük, miért.
„Ausztráliában megnyertük az utánpótlás-bajnokságot a Claremont Dolphins csapatával, amelynek én voltam az edzője, míg a bajnokság gólkirálynője Dorka lányom, legjobb játékosa pedig Viki lányom lett.”
Ugye, ugye!
„A legnagyobb büszkeség mindezek ellenére az, hogy volt játékosaim – bárhol is éljenek – a civil életben is megállják a helyüket. Az általam edzett egri utánpótlás-csapat tagjai nagyon közel állnak a szívemhez, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és az Ybl csapatában még mindig aktív Szabó Gergő vezetésével már több mint 20 éve rendszeresen összejövünk néhány napra, nyáron a Balatonnál, karácsony környékén pedig Egerben.
Dorkára sportsikerei mellett azért vagyok büszke, mert itthon 4-es átlageredménnyel érettségizett, annak ellenére, hogy 15 évig folyton különböző külföldi iskolákba járt.”
És mit mond a fentebb feltett kérdésre a Dunaújvárosi Főiskola 20 éves játékosa?
„Klubszinten leginkább a 2013-as Magyar Kupa-győzelmünkre, és hát sok érmet nyertem már a felnőtt és az utánpótlás-bajnokságokban is. A legbüszkébb azonban a 2014-es, madridi ifi világbajnoki bronzéremre vagyok. Fantasztikus volt átélni azt a vb-t” – jött a válasz, de mi azért kíváncsiak voltunk arra is, mit gondol édesapjáról.
„Nem véletlen, hogy a világ minden tájára hívják, sok-sok jó eredménye volt edzőként. Több érmes helyezése van Eb-kről, vb-kről, a brit Nemzetközösségi Játékokról, a különféle nemzeti bajnokságokról nem is beszélve. Nagyon hálás vagyok neki, hogy rengeteg tapasztalatát megosztotta velem, ezáltal jobb játékossá válhattam, válhatok. Néha nem értettem, velem miért szigorúbb, de tudom, hogy maximalista és a javamat akarta. Viszont iszonyúan türelmes velem és nővéremmel is, bármilyen problémánkat el tudjuk neki mondani anélkül, hogy ítélkezne felettünk. Mindig őszinte volt a kapcsolatunk, szerencsés vagyok, hogy ilyen apukám van.”
Péter pedig lányai miatt szerencsés, ahogy fogalmaz: „Dorka szinte mindig vidám, mosolygós, szereti a társaságot, könnyen tud alkalmazkodni a környezetéhez. Nagyon jó szívű, és egy kicsit naiv. Nincs benne semmi rosszindulat. A mai világban nem biztos, hogy előny, hogy nagyon őszinte, és a véleményét mindig vállalja. Nem egyszerű egy tinilány élete, ezt edzőként és apaként is nap mint nap tapasztalom. Mint minden szülő, én is rajongok a gyerekeimért, de azért igyekszem nem túlzásba vinni.”
OBJEKTÍV SZEMÜVEGEN KERESZTÜL
Az egymás iránt érzett elfogultság mellett azért arra kértük őket, beszéljenek arról, milyen céljai lehetnek a másiknak, és hová futhat még ki az edzői és a játékos-pályafutás.
„Dorka nagyon szereti a pólót és roppant szorgalmas is, így sokra viheti még. Mivel nem sérülékeny, még jó néhány évig tud majd magas szinten sportolni. Remélem, hamarosan stabil felnőtt válogatott lesz, és sok örömem telik majd benne, de nemcsak nekem, hanem minden magyar szurkolóknak. Igazi csapatember, akit nagyon feldob, ha komoly tétre menő meccset játszhat. Ma már nemcsak gólerős Dunaújvárosban, hanem a társakat is kiszolgálja. Jól lát a medencében, a mezőnyvédekezése is kimagasló, rengeteg labdát szerez. Átlag feletti a lábtempója és a lövése, de mindenben sokat kell még fejlődnie, mert az ellenfelek is sokat fejlődnek. Fizikálisan erősödnie kell, hogy ne veszítse el a gyorsaságát, robbanékonyságát” – nos, így szólt az összegzés az apától, akitől azt is megkérdeztük, jó helyen van-e most a lánya.
„Eger, Durban, Hamilton, Auckland és Perth után a kívülálló furcsának gondolhatja, amiért Dunaújvárosba szerződött. De Dorka a magyar válogatottban szeretett volna minél jobban szerepelni. A csapattársai, az edzői, a környezetében lévő emberek mind nagy szeretettel fogadták. Primász Ági különösen sokat segített neki a beilleszkedésben. Az edzőjével úgy beszélték meg, hogy 2016-ig szerepel a Dunaújvárosi Főiskola színeiben. A bajnokság végéig lesz ideje gondolkodni azon, hol szeretné folytatni pályafutását. Több lehetősége is van, lesz, még nem tudni, hogy marad, elmegy egy másik klubba vagy külföldre igazol játszani és tanulni. Ha majd eljön az ideje, biztos kikéri majd a véleményem, de addig nem szeretném befolyásolni. Három éve is tökéletesen megbíztam a döntésében.”
S mit mond a 20 éves tehetség édesapja terveiről?
„Apának nem lehet más a célja a vízilabdában a jövőben, mint ami eddig is volt: arra figyel, hogy minél több játékosa vigye sokra ebben a szép sportágban. Tényleg mindig ezt tartotta szem előtt, persze annak is örült, ha minél eredményesebb volt az a csapat, ahol éppen dolgozott” – fogalmazott tömören, de abszolút lényegre látóan Szilágyi Dorottya, aki megsúgta nekünk, távolabbi célja az, hogy sportdietetikus legyen, mindamellett mindig a vízilabda áll majd az első helyen életében.
Mint ahogyan az egész család életében az áll.
Dobos Sándor