Mindkét válogatottunk Eb-elődöntőt játszik csütörtökön. Jól hangzik, nagy utat jártak be a csapataink az elmúlt hónapokban és itt, Belgrádban is.

Fotó: Dobos Sándor

Nem (volt) könnyű reális képet alkotni a férfiválogatott kazanyi világbajnoki szerepléséről, elvégre egyetlen éles meccsről volt szó, az alapján kellett volna ítélkezni. Az ujjgyakorlatnak bizonyuló három csoporttalálkozó után jött Olaszország, az első erős ellenfél és a fájó vereség. A sors hozhatta volna úgy Belgrádban, az Európa-bajnokságon is, hogy hasonló lesz a forgatókönyv: ha a görögök odateszik magukat az oroszok ellen, Szerbiával játszunk a négy közé jutásért, és… És a mondatot nem folytatjuk.

Hogy miért nem? Azért, mert jár nekünk már így is egy „ejnye”. Nekünk, óvatos vagy elhamarkodott szemlélőknek, akik csak abból ítélik meg egy csapat erejét, amit adott pillanatban látnak. Jobb esetben a számok alapján, amik persze sosem hazudnak. Nem vesszük viszont észre azt, mi folyik a színfalak mögött, hogyan épül, érik valóban egységessé egy újonnan alakult, tizenhárom fős társaság. Mert minden világversenyen csapattá kell érnie annak a bizonyos tizenháromnak.

A férfiválogatott mostani stábja olyan nagyon nem is engedi, hogy a színfalak mögé lássunk, igyekeznek kizárni a külső ingereket is, ami persze nem könnyű, főleg a közösségi médiafelületeknek „hála”. Akarva akaratlanul eljutnak a játékosokhoz a kemény, olykor ízléstelen kritikák - tisztelet a kivételt jelentő építő hozzászólásoknak. Már csak azért sem lehet egyszerű kizárni a külvilágot, mert a csapat egy része már ebben a közösségi világban szocializálódott. Előttem a kép, ahogy Bergamóban, a Világliga Szuperdöntőn a srácok a meccsek után az aula egy pár négyzetméteres részére csoportosulnak: ott volt csak wifi. Megy a Facebook, megy az Insta, a chat az otthoniakkal, Viberezés a családdal, barátnőkkel, s ezek a pillanatok rendre időt vesznek el az „élő” közösségi élményekből, a beszélgetésekből, a zrikálásokból.

Benedek Tibor is jól tudja, most máshogy kell csapatot építeni, erősíteni, összetartani, mint abban az időben, amikor ő küzdött a vízben. Más eszközök, más módszerek. A kapitány ráadásul a végletekig kivárt a mostani tizenhárom név kijelölésével, ami nyilvánvaló kockázatokkal járt, hiszen kitolódott az összeforrás, az elvárt kohézió kialakulása.

Nem foglalkozott a kritikákkal sem, a Volvo-kupa után is dicsérte csapatát, mint ahogy Varga Dániel csapatkapitány is. Ő ezt mondta az olaszok elleni győri vereség után: „Az bánt, hogy kikaptunk, persze, viszont sok minden boldogít: mióta megvan a tizenhárom, megvan a fejlődi lehetőség is. Minket az ilyen meccsek erősítenek, ezeken tudunk fejlődni.” Aztán a horvátok elleni Eb-negyeddöntő után már így nyilatkozott: „Az akarat és a hit számított, semmi más. Ha a csapatot meg akarom ítélni, soha nem az adott állapotot veszem alapul, mint mértékadó jelet. A tendencia, a trend érdekel. S ha azt nézzük, honnan indult ez a csapat, mondjuk a győri Volvo-kupától és hová ért mostanáig az eddigi Eb-meccsek alapján, akkor azt mondom, egyértelműen erősödünk.”

Hogy mint egyének mennyire veszik magukra a kritikákat, egyáltalán mennyire foglalkoznak a külvilággal, nem tudhatjuk, de mint csapat, jól látható, mostanában jóval kevésbé. Ebben a szövetségi kapitánynak és stábjának lehetnek érdemei. „Most mindenki nagyon okos” – reagált ingerülten Talent Dujsebajev, a férfikézilabda-válogatott szövetségi kapitánya a dánok elleni szerdai vereség után egy riporteri kérdésre. Bizonyára Benedek Tibor is ezt gondolja alkalomadtán, de megnyilatkozásaiban is jelzi: a bizalma töretlen a csapat felé.

Hisz a csapatában, pontosabban ebben a csapatban is nagyon hisz. „A 2013-as világbajnoki csapat azért tudta megnyerni a barcelonai vb-t, mert elhitte, hogy jobb a többi válogatottnál, hogy meg tudja verni azokat, akik papíron erősebbek” – ezt is sokszor elmondja a kapitány, és mintha most is erősödne ez a hit – itt Belgrádban is.

Talán sokan nem bíztunk eléggé bennük, ők viszont nagyon is bíznak magukban. Ennek hála: egyetlen mérkőzésre vannak az Eb-döntőtől és az olimpiai kvótától.

Csütörtökön megtehetik az utolsó (oké, utolsó előtti) lépést.

Fotó: MTI

Bíró Attila más utat választott: ő már hónapokkal a torna előtt megnevezte bő keretét, és ezen nem is változtatott, hogy aztán az Európa-bajnokság előtt lényegében csak két poszton maradjon egy-egy kérdőjel. Ráadásul már évek óta ugyanaz a csapat szerepelt a világversenyeken.

Az egységet azonban itt is meg kellett, meg kell teremteni, elvégre sokan annak tudják be a gyengébb szereplést Kazanyban, hogy ez a kohézió nem volt meg a válogatottban - függetlenül az egyéni képességektől. A női kapitány módszereibe sem látunk bele, de a lányok jelzik, az új impulzusok segítettek. Keszthelyi Rita csapatkapitányi szerepe is döntő (nem mintha Takács Orsolya nem lett volna kiváló kapitány), most úgy látszik, rendben van a csapat.

Jegyezzük meg, nem könnyű a női válogatott mostani feladatsora: az olimpiai kvóta megszerzése sokkal nehezebb, mint a férfiaknál. Történetesen Eb-t kell nyerni hozzá. Ha ez mégsem sikerülne, még a kvalifikációs tornán összejöhet. Ezzel még nem számolunk, de Bíró Attila egyik nyilatkozatát érdemes kiemelni. Az oroszok elleni siker után azt mondta, azért is volt fontos a győzelem, mert nyomatékosítottuk, ez a magyar válogatott erős, számolni kell vele.

Tulajdonképpen az egész belgrádi Eb is erről szól: férfi- és női csapatunk is jelezte, esze ágában sincs távol maradni az élmezőnytől, sőt, annak szerves része kíván lenni.

„Most már nagyon jó lenne nyerni” – mondta Bujka Barbara még az Eb előtt. A stáb is jelezte, ezúttal az arany a cél – nincs pardon.

De hogy végül milyen is lesz a belgrádi Eb a mieinknek? No, az dől el (ha nem is teljes mértékben) csütörtökön. A férfiválogatott kvótát szerezhet, a női pedig megtörheti az elődöntős „átkot”, amely az utóbbi időszakban jellemezte.

Két mérföldkő.

Két momentum, amivel egy (két) csapásra rólunk szólna ez az Európa-bajnokság. Már így is a magyar az egyedüli nemzet, amelynek mindkét válogatottja elődöntős, de a két döntős szereplés még jobban háttérbe szorítaná a szerb férfiválogatott fölényét. Hogy miért írjuk ezt, mi ez a fölény? Azért, mert – ellentétben például a budapesti Eb-vel, a mérkőzések igen jelentős része nagy érdektelenség mellett zajlik. A szerbek meccsére aztán rendre megtelik a Kombank Aréna, az a kép valóban varázslatos. Egy esti tikettel két mérkőzést lehet megnézni, így a szerbek találkozója előtti csata alatt telik meg az uszoda – ennek is megvan a bája az akkor küzdő csapatok számára.

Furcsa viszont, hogy hiába a 10-11 ezer néző, olyan igazán fanatikus, balkáni hangulat nincs, ennek pedig pofonegyszerű oka van: Szerbia válogatottja rettentően erős és magabiztos, a mérkőzései pedig elég egyoldalúak. A góloknál és a himnusznál persze az ember libabőrös lesz, de nagy drukkolás nincs.

Nincs nagy feszültség (maximum akkor, amikor az embert megrázza a korlát, az asztal vagy bármi, ami útjába kerül – tényleg!).

Egy meccsre vagyunk attól, hogy a magyar férfiválogatottnak köszönhetően ez a kép is megváltozzon.

-d-