Az utóbbi időben dübörgő bírózás kapcsán a Játékvezetői Bizottság vezetője, a háromszoros olimpiai bajnok legenda is megszólalt, s nyugalomra int. Mert mint mondta, a jól működő rendszer kialakítását nem szolgálják a hangulatkeltő megnyilvánulások.

Fotó: Nagy Anita

„Sziasztok, ti lesztek ma a mocskos csalók?”

Citált kérdés a vasárnapi, női Magyar Kupa döntője előtt másfél órával hangzott el a Hajós-uszoda aulájában. Rögzítsük gyorsan: bírók között, abszolút ironikusan. Ironikusan, pedig a mostanság valamiért újfent dübörgő bírózást tekintve azt is hihetnénk, komolyan gondolta valaki a felvetést. Vélt és valós sérelmek felemlegetése kezd újfent divattá válni, éppen ezért a legautentikusabb fél felé kristálytisztán adja magát a kérdés: ilyen nagy a baj?

Tekintettel arra, hogy ez a személy nemcsak szimplán a Játékvezetői Bizottság elnöke, hanem háromszoros olimpiai bajnok, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérmes, nemrég visszavonult vízilabdázó is, aki vitathatatlanul konyít valamit a sportághoz, feltétlen érdemes elgondolkodni a szavain.

Avagy dr. Molnár Tamás ekképpen látja a helyzetet: „Az utóbbi időben elharapódzó kritikaáradat meggyőződésem szerint nem szolgálja a csapatok, de anélkül, hogy pátoszos lennék, a teljes magyar vízilabda érdekeit sem. Éppen ezért ennek gátat kell szabni. Bármennyire fájdalmas, a versenyirodánál több esetben is fegyelmi eljárást kellett kezdeményeznünk, és ezen a jövőben sem változtatunk. Természeten szívesen leülök mindenkivel, aki úgy érzi, volna mit átbeszélni, ám az nem járja, hogy nyilvánosan becsméreljük a játékvezetőket.”

„Sziasztok, ti lesztek ma a mocskos csalók?”

A játékvezetők már csak így heccelik egymást, avagy egyelőre a többség bírja a megpróbáltatásokat, igyekszik a kívánalmaknak megfelelően elengedni a füle mellett a kritikaáradat nem feltétlen segítő szándékú megjegyzéseit (és itt nem is feltétlen a rokonok felemlegetésére, sokkal inkább az alázat megkérdőjelezésére gondol az ember), avagy bírónak tényleg csak az menjen ugye, aki képes higgadt maradni. A kérdés persze az, meddig – volt már olyan nemzetközi játékvezető, aki meglehetősen fiatalon hagyta itt egyik csapásról a másikra a sportágat, mert elege lett a szubjektivitás mezején felbátorodott szidalmakból.

„Egyszer és mindenkorra szeretném leszögezni: a játékvezetők többsége, de reményeim szerint mindenki, szereti azt, amit csinál! – fogalmaz dr. Molnár Tamás. – Szeretik a vízilabdát, szeretnének tenni érte, és ki kell, hogy ábrándítsak egyeseket, nem a pénzért csinálják. Nem egy megtalált kollégámnak jól menő civil állása van, egyikük sem a bíráskodásból él. Az, hogy nyilvánosan lecsalózzák, megalázzák őket, veszélyezteti a privát munkájukat is, nem lenne csoda, ha felvetnék magukban, hogy a szabadidejükben érdemes-e kockára tenni az egzisztenciájukat. Ezen minden érintettnek érdemes volna elgondolkodnia.”

„Sziasztok, ti lesztek ma a mocskos csalók?”

A mosolyogva feltett kérdés hallatán érdemes megjegyezni, nem egyszer fordult elő már a mérkőzés előtt a játékvezetők „megtalálása.” Első osztályú meccsen bevett szokás a „Hogy is hívnak, kisfiam?” hangzatú kérdés edzőtől a játékvezető felé, ami lehet, hogy a „feladója” szerint a mérkőzéshez szorosan hozzátartozik, mindazonáltal nem vitás, rögvest befolyásolhatja a sípmestert. Könnyen elképzelhető, hogy egy rutintalan bírót rossz érzéssel tölti el a froclizás (khm) ezen formája, nem csoda, ha netán elbizonytalanodik. Más: saját fülünkkel hallottuk a közelmúltban egy felettébb nagy téttel bíró parti előtt, amint az egyik szakvezető húsz perccel a kezdés előtt az ellenfél neves játékosának stílusát boncolgatta, kritizálta a bírónál… Szóval, összetett a mutatvány.

„Mielőtt bárki azzal vádolna, kötelességből védem a mundér becsületét, menjünk vissza kicsit az időben – mondja Molnár doktor. – Játékosként nagy pofám volt, elsők között voltam, aki kritizálta a bírókat. Gyorsan hozzáteszem: szemtől szemben tettem. Az elején poénból mondtam, hogy na, majd én megmutatom, hogy is kell ezt csinálni. Így kezdtem el bíráskodni. Aztán kiderült, a terveimhez, a FINA és a LEN TWPC bizottsági tagságához szükségem van arra, hogy jó játékvezető legyek, így elkezdtem komoly szinten foglalkozni vele. Most már kellő tapasztalattal mondom: nem minden fekete és fehér. Naiv nem vagyok, a játékvezetők szidalmazása, miként a múltban volt, úgy a jelenben, és minden bizonnyal a jövőben is népszerű lesz, ám mindenképpen bizonyos keretek között kell maradnia. A hangulatkeltés, a nyomás alá tétel ugyanis nem szolgálja azt a célt, hogy egy jól működő rendszer alakuljon ki. Tudtam, hogy a játékvezetői bizottság vezetése mekkora figyelmet kap, egyúttal inkább veszélyeket jelent saját karrieremre nézve, mindazonáltal elvállaltam, mert hittem, és hiszem most is, hogy a játékvezetést jobbá lehet tenni. Ehhez azonban idő kell. Idő és együttműködés. Éppen ezért jól esik, amikor élcsapataink edzői mondják azt, nem értik, mire fel ez a nagy bírózás.”

„Sziasztok, ti lesztek ma a mocskos csalók?”

A sportág jellegéből adódó szubjektivitás valahol már réges-régen lerágott csont, mindez azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy bárki e mögé bújjon. Az edzők, játékosok sem, de a sportszerűség azt kívánja, hogy kimondjuk, a játékvezetők sem. Azaz, ha már vállalják a lehetetlen szerepet (hiba nélkül levezetni egy pólómeccset…), arra maximálisan készüljenek fel, s mindent kizárva álljanak a dobogóra.

„Így van, ez a minimum! – erősít rá erre a játékvezetői bizottság elnöke, aki miután a Szeged ügyvezetőjeként is funkcionál, eleve nagyobb támadási felületnek van kitéve. Ezzel kapcsolatban is véleményt formál: „Amikor felkértek a Játékvezetői Bizottság vezetésére, kikötésem volt, hogy akkor vállalom, ha a csapatok egyhangúan támogatják az elképzelést. Megtörtént. A két pozíciót százszázalékosan el tudom különíteni, ez nem kérdés. A Szeged mérkőzéseit nézem, a játékvezetést azonban természetesen nem kommentálom, sőt csapatunk edzőjét, Varga Pétert is arra kérem, hogy a mérkőzésen tanúsított viselkedése vállalható keretek között maradjon.”

„Sziasztok, ti lesztek ma a mocskos csalók?”

A cél, hogy a „csalók” száma nagyobb, munkájuk elfogadottabb legyen.

„Nagyon sok volt játékos végezte el az elmúlt időben a szövetség által felügyelt játékvezetői tanfolyamokat, kiváló pólósok – említhetem itt Tóth Imrét, Berki Andrást, Matajsz Márkot vagy Lehmann Pistát – a megmondhatói, a másik oldalon állva valóban más ez a történet. Aki ért a vízilabdához, tökéletesen el tudja mondani, mire mit kell fújni, de amikor élesen helyzetben, síppal a szádban tizedmásodperc alatt kell dönteni, néhány fokkal nehezebb a feladat. A csapatok videofelvételek küldésével tevékenyen hozzájárulnak a munkánk jobbá tételéhez, amit ezúton is köszönök, bár érdekes, amikor ezeket nézve négy ember háromféle véleményt fogalmaz meg, mit is kellett volna adott esetben ítélni… A lényeg: bárkit szeretettel várunk, aki ki akarja próbálni a bíráskodást, szeretjük ezt a sportágat, az csak jó, ha tenni akarunk érte!”

Utóbbi felvetés kapcsán a konkrétumok hiányában mi magunk egy kérdéssel vetjük fel a példát: ha például a Molnár Tamáshoz hasonlóan háromszoros olimpiai bajnok legenda, Kiss Gergely úgy gondolja, no, akkor én is megmutatom, hogy kell ezt csinálni, hasonló villámkarrierrel a tűz közelébe kerülhet?

„Ez egyértelmű! – vágta rá az uszodában „Papesz” becenévvel is ismert legenda. – Gergő tudása, tapasztalata, sportági ismerete, elfogadottsága megkérdőjelezhetetlen, garantáltan hamar első osztályú meccset vezethetne. Remek példa, boldog volnék, ha például ő is közénk állna. Mint ahogy a többi egykori válogatott vízilabdázót, hölgyeket és urakat is bíztatnék, jöjjenek, szükség van rájuk. Fújjuk együtt!”

- a.z. -