A Prima Primissima Alapítvány kuratóriuma – mint jeleztük már – idén is 10 kategóriában nevezte meg a díj jelöltjeit. A sportolók között Keleti Ágnes és Taróczy Balázs mellett Kásás Tamást. Ne felejtsük, tart a szavazás, a primissima.hu/szavazas oldalon lehet voksolni. Szubjektív írásunkban a mi „Kásánkról” értekezünk.

Fotó: MTI

„Rendkívül megtisztelő, a társaim érdeme.”
Kásás Tamás első szavai, amikor tudomására jutott, Prima Díjazott, és jelölt a Prima Primissima Díjra is.
Mást igazán nem is nagyon akart hozzátenni.
A jóleső érzés mellett a „zavarban vagyok” attitűd lett úrra rajta.
Nem csak azért, mert csapatember, mert a többiekkel, a gyerekkori haverokkal, a hozzá hasonlóan nem mindennapi képességekkel megáldott barátokkal ért a csúcsok csúcsára, mert egyedül valóban semmire sem ment volna (bezzeg teniszben lett volna esélye, de hiába a bámulatos gömb- és ütemérzék, a tehetség, Kásás Zoli bá’ fiaként a póló mellett döntött – avagy ezt kedvence, Roger Federer megúszta…), hanem azért is, mert bármennyire simogató érzés az egyéni kitüntetés, a mai napig nem tudja őket hova tenni. No, nem feltétlen fizikailag, mert úgy hozzávetőleg két nagyszobában elférnek valahogy (sicc!), sokkal inkább érzelmileg. Mert nem szeret a középpontban lenni. A magamutogatás a legcsekélyebb mértékben sem jellemző rá, jobban szeret eltűnni a tömegben, mintsem örülne a körberajongásnak.
A vízben persze másként volt.
Lehet ezt feledni?
Lehet ezekre visszaemlékezve nem elérzékenyülni?
Lehet ezt felülmúlni?
Hány és hány pillanat ugrik be azonnal róla az embernek?
A ’97-es Eb-döntő 3–2-es meccsétől kezdve, a sydneyi olasz-partin és az örök libabőrt előidéző athéni finálé utolsó negyedén keresztül a pekingi elődöntőig, amikor is kiélezett helyzetben ott, a falban tűnt fel emberelőnyben, ahol addig soha. Képek, képsorok, örökké belénk égő villanások, egy olyan pályafutásból, amelyből semmi, de semmi sem hiányzott.
„A válogatottban csapattársak voltunk és Tamás nemcsak játéktudásával, hanem emberi tartásával is kiemelkedett, mindig számítani lehetett rá. A magyar vízilabdázás egyik legfényesebb korszakának meghatározó alakja volt. Sok kisgyerek az ő hatására kezdte el ezt a sportot, vagyis igazi példakép.”
Mindezt legjobb barátja, állandó válogatott szobatársa, egyben a holdkóros éjszakák Kásás-felügyelője, Steinmetz Barnabás mondta róla akkor, amikor fél évvel ezelőtt Tamást a Halhatatlanok Társaságának tagjai közé választották.
Most itt ez a Prima Díj. A büszke cím, amelyet a vízilabdázók közül eddig Gyarmati Dezső (2008) és dr. Kemény Dénes (2006) kapott meg. A háromszoros olimpiai bajnok kapitány kilenc esztendeje a sport kategóriában először a Prima Primissima Díjat is átvehette – ott, a Müpában megkapta a mikrofont, és többek között ezt mondta: „Ha az itt megjelentek megdörzsölik a szemüket, azt látják, nem egyedül, hanem tizennégyen állunk itt.”
Nem vitás, egykori játékosa méltó követője lenne.
És igen, Kása, Szécsi Zoltán, Molnár Tamás, Kiss Gergő, Biros Péter, Benedek Tibor, avagy a háromszoros bajnoktársak, no és a többiek nevében is.
Fénylő csillagként a csillagok között.

- amler zoltán -