A női válogatott szövetségi kapitányát még a kazanyi világbajnokság helyszínén „kínoztuk” meg egy kicsit, a sportoló falu magyarlakta épületének egyik beszélgetős sarkában. Merész András a brazilok elleni helyosztó után jelezte Kemény Dénes szövetségi elnöknek, hogy távozna a posztjáról.

Fotó: Dobos Sándor

A kilencedik hely után ez érthető lépés volt. Feszegettük az okokat, a csapatot körülvevő körülményeket, a hangulatot, és a benne dúló érzelmekre is kíváncsiak voltunk.

Enyhül a csalódottság?
Most nyilván nem, hiszen ez nem harmadik hely… A harmadik hely lehetne jobb is, a kilencedik viszont csak és kizárólag jobb lehet. A csalódottság később is legfeljebb csak halványulhat.

Benne volt a pakliban, hogy így alakul? A világbajnokság előtt lejátszottad ezt a forgatókönyvet, függetlenül attól, hogy tudjuk, mennyire erős a kínai és az orosz válogatott?
Nem játszottam le, mint minden sportember, én is csak előre tekintek. Mégis, nem tudjuk függetleníteni ezt a történetet az orosz és a kínai csapat erősségétől. Az kétségtelenül benne volt a számításainkban, hogy ha nem leszünk a csoport első két helyén, akkor az olaszokkal játszunk a nyolc közé kerülésért, amit nem szerettünk volna. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy az olaszok legyőzik az amerikaiakat. Ez tőlünk független tény maradt, ami rajtunk múlt, az az első két meccs történései. Sőt, azt kell, mondjam, az első meccs első negyedére leszűkíthetjük, miért oda jutottunk, ahová. Ugyanis rettentően rosszul mentünk bele a kínai meccsbe…

Ez azért furcsa, mert a vébé előtt azt nyilatkoztad, hogy a lányok olyan hangulatban vannak, mint a telivérek, már szétszakítanák a bokszot, csak hogy kezdődjön már a torna. Ez nem ellentmondás?
Jó kérdés… A mentális felkészülés erre a meccsre valószínűleg nem sikerült. Talán azt gondolták a játékosok, hogy miután viszonylag könnyen megvertük őket egy hivatalos meccsen, és általában is inkább mi győztünk, akkor most is megnyerjük a meccsetz, aztán majd jön a többi magától. Talán a stáb is egy picit így gondolta. Egy picit. Hogy milyen más okai voltak még a betlinek, még nem tudom megmondani, egy szakmait viszont említhetek. A bekkjeink azon a meccsen úgy próbáltak játszani, bekkelni, ahogyan egész évben tanulták, akár tőlünk is. Kerülgették a centereket, ezekből viszont jöttek a kiállítások és a kínaiak fórgóljai. Később kiderült, mint ahogyan a többi meccsen is, hogy elég lett volna tologatni a centereket és nem hagyni őket lőni, ugyanis semmivel sem kaptunk több kiállítást az egyszerűbb védekezésből. Mire erre a stáb rájött, és a játékosok ezt az információt megkapták, elment egy negyed.

Mind a két meccs kézben volt, az orosz és a kínai is, apróságok döntöttek, egy ejtésgól, egy kimaradt ziccer, nagyjából. Ennyin múlik egy kapitányi poszt vagy azért máson is?
Egyrészt igen, másrészt azért nem csak ennyin. Ha túllépünk a kínaiak elleni meccs első negyedén, és a találkozó végéről is beszélünk: kaptunk három emberelőnyt, amit nem tudtunk belőni és kaptunk három akciógólt, amit nem kellett volna engedni. Abban a meccsben nem volt benne ez a három bekapott gól. Kettő az M-zónából kaptunk, egyet a félpályáról szinte…

Ezek valamilyen szinten törvényszerűségek voltak?
Híresen fatalista vagyok, semmi sincs véletlenül. Hogy mi miért történt, azt még tényleg nem tudom megmondani, de lassan úgy érzem, rajtunk kívül álló okok, erők is közrejátszottak a sorsunk alakulásában. Emlékezzünk, milyen szerencsénk volt a trieszti kvalifikációs tornán, hatalmas. Aztán az olimpiai bronzmeccsen nem, most meg végképp nem. Az élet mindig ikszre játszik. Amikor az embernek szerencséje van, hajlamos elfelejteni, hogy éppen szerencséje van, inkább ráfogja arra, milyen fantasztikus a csapat. Az persze tény, hogy a szerencséért azon a kínai meccsen mi nagyon nem dolgoztunk meg.

Az előző olimpia előtt is 9. lett a csapat a vébén, és most is. Mi változott, hiszen akkor nem fordult meg a fejedben a távozás gondolata, ellenben a mostanival. Miért?
Sok minden változott. Akkor frissen kinevezett szövetségi kapitány voltam, és az első világverseny után magától nem veszi a kalapját egy edző, maximum tudomásul veszi, ha elköszönnek tőle. Másrészt ott hat juniorválogatott volt a keretben, bőven megvolt a kiút lehetősége, még idősebb játékosok visszatérése is tervben volt. Akkor úgy gondoltam, jöhetnek a sikerek, ha nem is rá egy évre, hanem a négyéves ciklus végére.

Most nem látod ezt a kiutat?
Most nem tervezhetek négy évre. Egy 2012-es Európa-bajoki bronz, egy olimpiai 4. hely, egy világbajnoki bronz és egy 2014-es Európa-bajnoki bronz után nem lehet azt mondani, hogy valószínű, ki tudunk jutni a tokiói olimpiára. Négy éve kimondhattuk, hogy az a csapat szinte kompletten a riói csapatot jelentheti majd, és talán már Londonra beérik, így is lett. Most nem beszélhetünk a négy év múlva sorra kerülő játékokról, csak a jövő éviről.

Megfáradt a kapcsolat a játékosokkal?
Én személy szerint nagyon elfáradtam, már-már fizikálisan is. Jó hosszú volt ez a történet, hiszen a játékosok többségével nem 4-5, hanem 10-11 éves a kapcsolatunk. Az ember mindig igyekszik megújulni, és ha önmaga nem tud, akkor a környezetét próbálja, a módszereit. Erre a nyárra is ez volt jellemző. A legjobb barátomtól váltam meg, hogy Märcz Tamást idehozzam - ez egyébként nagyon jó döntés volt. Új kondiedző, új pszichológusok, minden afelé mutatott, hogy ez az egész, ami a magyar női válogatott jelenti, működik. Bár egy éve még nem voltam ebben annyira biztos, pozitívnak értékeltem, hogy a játékosok zokszó nélkül mindent elvégeztek, amit kértünk.

Könnyen befogadták a játékosok ezeket a változásokat?
Ha rövid időn belül van egy visszajelzés, akkor igen, akkor „könnyű eladni” mindent. Märcz Tamás olimpiai bajnok, gyakorló edző, a játékosaim tisztelik, értékelik a munkáját. Ágó Renáta erőnléti edző már hat hete az UVSE-vel dolgozott, amikor hozzánk került. Az UVSE-sek ismerték, a többi klubból érkező játékosok és az ottani edzőik viszont már nem mindig voltak elragadtatva a módszerektől, nem látták bizonyítottnak, hogy jó az, amit csinálunk. Jött pár sérülés is, ugyanakkor szerintem ezeknek nem volt köze a konditermi gyakorlatokhoz. A szárazföldi felkészülés viszont kétségtelen, hogy megkérdőjeleződött a kívülállók szemében. Az enyémben nem, én most is az általam ismert legképzettebb erőnléti edzőre bíznám a szárazföldi erősítés irányítását, aki nagyon profi munkát végzett! A vízi edzésmódszerek is ehhez igazodtak, hiszen a korábbi lépcsőzés helyett most edzés utáni egyórás időre úszások voltak, még a felkészülés közepén is. Csinálták a játékosok. Minden edzés után a 800 méter levezetést is végignyomtak, zokszó nélkül. Szóval működött minden, de valahol a lelkek mélyén mégsem volt teljesen tiszta a dolog. Éreztem.

Takács Orsolya a vébé utolsó meccse után azt mondta, képességek terén nincsenek gondok, de fejben rendet kell tenni. Mi a gond?
Nem tudom, pontosan mire gondolt. Az biztos, hogy két szempontból tényleg rendet kell tenni a fejekben. Elsősorban azért, mert kilencedik lett a csapat, igenis most tükörbe kell nézni a játékosoknak, akik általában azért igyekeznek másban keresni a hibát. A lemondás felajánlása is zavaró lehet, egyrészt erősítheti bennük azt, hogy tényleg nem náluk volt a hiba, de gondolniuk kell arra is, hogy a jövőjük a tét a következő időszakban. És ez a legfontosabb. Elmondtam nekik, hogy borzasztóan vigyázniuk kell egymásra, az egymás iránt érzett tiszteletre. Azt is hozzátettem, semmi rosszat nem fogok mondani róluk, ők persze mondhatnak bármit rólam. Ha viszont egymás ellen hangolnak, szétzilálhatják annyira a csapatot, hogy a világ legjobb pszichológusa és szövetségi kapitánya sem tudja megoldani a helyzetet 3-4 hónap alatt.

Ha jók az információink, az egyik stábtag is elmondta a csapat előtt az egyik megbeszélésen: oké, a kapitány elviszi a balhét, de azért mindenki nézzen magába. Mit szóltál ehhez?
A Kanada elleni meccs előtt történt, majdnem leestem a székről, pedig nem is ültem... Nem volt ellenemre a dolog, de azért megkérdeztem tőle, miért most? Azt mondta, egy ilyen meccs előtt fel kell korbácsolni az indulatokat.

Hatott annyira, hogy esetleg azóta odament hozzád egy-egy játékos?
Nem, de ez korábban sem volt jellemző. Minden világverseny után elmondtam nekik, ha bárki akar beszélni a jövőjéről, megkereshet. Egyedül az olimpia után jött oda hozzám három játékos, hogy megkérdezze, mit gyakoroljon a fejlődése érdekében, és hová igazoljon. Utóbbira mindig kitérő választ adtam, egy kapitány erre nem válaszolhat. A tavalyi Európa-bajnokságután volt még három játékos, köztük a két Amerikában játszó, aki tanácsot kért.

Jó taktika volt szerinted, hogy az évek során mindig magadra vállaltad a kudarcokat, a vereségek utáni felelősséget?
Taktikai szempontból nem. A csapat pszichológusa nemrég azt mondta nekem, ugyanolyan vagyok, mint a csajok, ugyanúgy gondolkodom. És tényleg: inkább vezérelnek az érzelmeim, mint az eszem. Egyszerűen nem tudok rosszat mondani a játékosaimra, nyilvánosan semmiképp, soha egy rossz szó nem hangzott el róluk. Egymás között persze elmondunk ezt-azt, a tavalyi világkupa után például megkértem őket, mondják el, mit éreznek gondnak. Sok mindent mondtak, sokáig tartott a megbeszélés. Én akkor is elmondtam nekik, hogy ha egy meccs után meg is fogalmaztam a kritikáimat, előtte mindig elmondtam, én miben hibáztam. Most is hibáztam a kínai, az orosz és az amerikai meccsen is. Az is igaz viszont, hogy az élet nagyon sokszor bebizonyította, inkább csinálom a magam hülyeségeit, minthogy más észrevételét megfogadjam, hogy aztán szidjam magamat, amiért rá hallgattam.

Mi munkálkodik most benned? Düh, csalódottság?
Egy hullámvasút az egész érzelmileg, mióta vége van. A Kanada elleni meccs előtt borzasztóan megkönnyebbült voltam, nem is tudom megfogalmazni, miért. A brazilok elleni meccs másnapján meg olyan egyedül voltam, mint az ujjam, pedig együtt voltunk, sétáltuk a városban, de teljesen máshol kalandoztak a gondolataim. Ez egy ilyen játék lesz egy darabig.

Jobban örülsz majd ezentúl a korábban megszerzett bronzérmeknek? Inkább lesznek megnyert bronzérmek, mint elbukott elődöntők?
Ezeket általában reálisan tudom értékelni, helyre tenni. A 2012-es Európa-bajnoki bronz nem volt rossz, teljesen rendben volt: bosszantott ugyan, hogy túljárt az eszemen a görög edző, de annak az éremnek nagyon örült mindenki. A vébé-bronz azért volt kellemetlen, mert jó sanszunk az elődöntőben, de ettől még egy világbajnoki érem volt, hosszú idő után. A tavalyi bronznak azért nem örültünk felhőtlenül, mert hazai pályán többre vágytunk. Ez a három bronzérem viszont pont hárommal több, mintha egy sem lett volna. Még a budapesti Európa-bajnokság után többen kérdezték tőlem, ez a maximum, amire a csapat képes, megküzd a végjátékban, de nem tud továbblépni? Akkor és most is azt mondom, illetve most inkább azt remélem, hogy nem a 3. hely a csúcs. Persze, egy olimpiai kvalifikációs harmadik hellyel én lennék a legboldogabb áprilisban. Vannak világversenyek, vannak érmek, de összességében azt mondhatom, az elmúlt tíz évben igazából mindent azért csináltam, hogy a női vízilabda működjön jól, jobban és még jobban Magyarországon.

Nem lehet, hogy túl sok minden volt rajtad? Nemcsak kapitány voltál, hanem menedzselni is akartad a női vízilabdát.
Az biztos, hogy túl sok minden volt rajtam, ezért volt Märcz Tamás munkája nagy segítség, amit tudott, átvett tőlem, még ha év közben volt is egy másik állása. Azt hiszem, a női vízilabda ma talán megért arra, hogy minimum két ember foglalkozzon vele. Jelenleg a két utánpótlás-válogatott élén két kiváló szakember áll, a kicsikkel is külön foglalkozik egy harmadik. Az, hogy ma a válogatott a 9. helyet, sőt, a 3. helyet is csalódásként éli meg, az annak a felépítménynek köszönhető, amit 2005 és 2009-10 között kialakítottunk. Ma a korosztályos válogatottak mindent megkapnak a felkészülésükhöz, ugyanúgy működik a szakág, mint a fiúknál. A 91-es és később született játékosok pedig mind ennek a felépítménynek a „termékei”.

Viszont soha nem nyert aranyérmet egyetlen korosztályos válogatott sem az elmúlt időszakban. Nem lehet, hogy kódolva van ez a tény, az utolsó lépcsőfokok hiánya, ami aztán a felnőtt válogatottban előjön?
Talán akkor igaz ez, ha egy válogatott úgy megy ki egy világversenyre, hogy a célja a négy közé jutás. Hiszen ha bejut az elődöntőbe, elveszíti a motivációjának egy részét. A játékosok alapvetően soha nem így mennek ki.

Szorgalmaztad az elmúlt időszakban, hogy a válogatott sikerességét szem előtt tartva jöjjenek haza a légiósok. Most ennek még nem láttuk a pozitív következményeit.
Valóban, de akkor azt mondtam, ez az olimpiai kvalifikáció miatt szükséges. Nem a világbajnoki aranyérem miatt kellett hazajönniük, hanem a közös edzések miatt. A mostani vébé bebizonyította, edzeni kell és edzeni. Az is igaz, hogy ez a 18 játékos, aki a bő keret tagja volt a nyáron, az utóbbi négy, négy és fél évben, bátran mondhatom, kétszer annyit dolgozott, mint azok, akik nem voltak benne, csak néha. És itt a probléma is: az edzésen eltöltött idő annyival több ezeknél a játékosoknál a többiekhez képest, hogy fizikálisan biztosan nem tudják felvenni a versenyt azok, akiknél még esetleg szóba jöhetne a kerettagság. Azaz ugyanezeknek a játékosoknak kell nekivágniuk a januári Európa-bajnokságnak és majd az áprilisi kvalifikációs tornának – éppen ezért fontos az, amit mondtam, vigyázniuk kell egymás tiszteletére. Láttuk a vébén, hogyha ez a játékvezetői stílus marad, akkor első a fizikum, második a fizikum, és csak utána jöhet valami más, a taktika, a technika, a játékos egyéni képessége.

Hosszú ideig voltál kapitány, legalábbis az elődeidhez képest sokáig. Törvényszerű, hogy egy férfikapitány és a női játékosok között egy idő után eljön az idő, amikor már képtelenek együtt dolgozni? Sokszor hallottuk, a lányoknak ő sem volt jó, ő sem, és lehet, hogy te sem. Az ok a női lélek rejtelmeiben keresendő?
Inkább a női csapat rejtelmeiben. Amikor sok lány van együtt, sokáig, akkor óhatatlan, hogy kettőnek megfelelsz, három elfogad, a többiekről meg nem tudod, mit gondolnak. 6 éves koromban mondta édesapám, hogy Amerikában a hazugságversenyt az a fickó nyerte, aki azt mondta, ismeri a nőket... Ezzel együtt azt gondolom, ha van eredmény, az pont jó a nőknek. Ha nincs, vagy nem olyan, amilyenre ők gondoltak, akkor már annyira nem örülünk közösen. Amíg van eredmény, addig nincs értelme azt mondani, oké-oké, de a kapitányt utálom. Amíg a harmadik helyet sikerként könyveljük el, addig is minden rendben van. Amikor viszont már nem így tekintünk rá, akkor már nem fényes a helyzet. Nekem egy sanszom volt ezen a nyáron: az, hogy idén döntőt játszunk. Biztos vagyok benne, hogy ha a harmadik helyért mentünk volna, nagyjából ugyanaz lenne a helyzet, mint ami most kialakult.

De nem te hagyod ki a ziccert, hanem a játékos.
Ha az embernek kiesik a kezéből a labda, félpályáról kap egy gólt, akkor az azért történt meg, mert nem edzett eleget, nem iktattunk be elég passzolós gyakorlatot, nem volt elég megfelelő a mentális felkészítés. Ez is az edzések számára vezethető vissza végső soron. Az amerikai, a holland és az ausztrál válogatott évek óta együtt vannak, együtt élnek gyakorlatilag. A hollandok hétfőtől csütörtökig együtt edzenek 2009 óta, ráadásul Havengáért tűzbe mennek a játékosok. De érte is csak addig fognak, amíg jön az eredmény. Térjünk vissza a kínaiak elleni meccshez: ha egy csapat nem lángol, az edzőért, a módszerért, ha nem hisz mindenben, akkor nem magától értetődő, hogy az első meccs első negyedében minden stimmelni fog. Nem is stimmelt.

Most nem törülköző-bedobásról van szó?
Nem. Azt gondolom, ennek a csapatnak kell egy löket, és annál nagyobb löketet nem kell adni, mint hogy jöjjön egy új edző, aki majd vagy hájjal kenegeti őket, vagy ostorral csapkodja őket. Talán mindegy melyik verzió lesz érvényes, a lényeg, hogy új impulzusokkal fog élni. Ha azt mondtam, hogy a döntéseimet 99 és fél százalékban a női vízilabda érdekében hoztam meg az elmúlt években, akkor most is ezt kell mondanom. Ez a lépés 80 százalékban erről szól, 20 százalékban pedig arról, hogy a 9. hely több mint kellemetlen. Illetve egy kicsit arról is szól, hogy úgy éreztem, nekem ez az egész már nem kell.

Édesanyád mit szólna ehhez a döntéshez?
Nem hasonlítanám a tevékenységemet ahhoz, amit ő csinált, hiszen ő teremtette meg Magyarországon a női vízilabda alapjait. Mikor 2005-ben a női vízilabdát választottam, akkor a döntésemet 99 százalékban az vezérelte, hogy úgy gondoltam, tartozom ennyivel édesanyám emlékének. Ezt a tartozásomat szerintem leróttam. Úgy érzem, büszke lenne arra, amit ebben az 5-10 évben csináltam, és egyben nagyon helyeselné a mostani döntésemet.

a.z.-d.s.