„Talán nem felelőtlenség/elfogultság azt állítani, hogy a hetek múlásával halad, halad előre a csapat.”

Fotó: Madar Dávid

„Ezeknek a lelkes nézőknek momentán ez a világbajnokság, nem a kazanyi.”
A mögöttünk hagyott V. Vodafone-kupa ebbéli minősítése, mi tagadás, nem egyszerűsíti le az étékelést. Egyfelől persze jó, hiszen a publikum nem először, s vélhetően nem is utoljára bizonyítja kristálytisztán mérhetetlen rajongását a magyar vízilabda iránt, egyúttal férfiválogatottunk honi tornafellépése a mennyországba repíti a lelkendezőt. Másfelől viszont pont abban rejlik a nehézség, hogy a csapat a világversenyek előtti soros margitszigeti fellépésén értelemszerűen közel sem játszik csúcsformában, mi több, a megfelelési kényszer dacára tesztelések sokaságát szükséges még elvégeznie a kapitánynak a későbbi jó szereplés érdekében.
Ráutalóbban: nyerni kell, mert mégiscsak itthon vagyunk, és a szurkolók ezt várják, miközben ezeken a meccseken amúgy kevésbé az eredményen volna a hangsúly.
Ezen a kettőségen, ezen a határmezsgyén evickélt ezúttal is csapatunk – s lett végül második. Azaz, kikapott a „vb-döntőn.”

Tekintettel arra, hogy klasszikus értelemben is bevállalósak voltunk, értsd a közepes, szlovák, német, kanadai (etc.) szintű csapatok helyett három igazán komoly riválist hívtunk a tornára, nyugodtan állíthatjuk, merészek a célok. Túlmutatnak a „vb mezei megnyerésén”, túlmutatnak a kötelezőn, túlmutatnak minden olyanon, ami a pillanatnyiságot hivatott jelezni.
Az olaszok elleni performansz azért üdvözítő (brrr), mert elementáris erővel mutat rá a hibákra, amelyek kiküszöbölése a következő hetek fő feladatává minősül, hogy aztán a hivatalos vb, a kazanyi esemény második hetében működjön majd a megálmodott gépezet. De igaz ez az ausztrálok, vagy éppen a spanyolok elleni csatára is, avagy mind a három fellépés maradéktalanul azt hozta, amiért kitaláltatott, ezekre volt most igazán szüksége a bergamói Világligán megtépázott társaságnak. Küzdeni kellett, harcolni, szenvedni, testközelből tapasztalni, több, még több kell majd az igazán tétre menő partikon. A respekt amúgy tökéletesen érződött, mind a három ellenfél a mieink ellen tette legjobban oda magát, tagadhatatlanul a három nap legfontosabb ütközeteként tartotta számon a magyarok elleni összecsapást. Egyedül az olaszok jártak sikerrel, teljesítménygörbéjük felettébb figyelemreméltó: a hazai Világliga-kudarc után láthatóan rátettek egy lapáttal, ami sejthető volt, a Margitszigeten a saját szemünkkel láthattuk, nem a hulló falevél erejét képviselik, továbbra is a kellemetlen, kimondottan veszélyes, voltaképpen kiszámíthatatlan ellenfelekhez, az elithez tartoznak.
Tetszik, nem tetszik, sokasodik az ehhez hasonló együttesek száma, a középmezőny erősödésével a „biztos meccsek” száma is meredeken ível lefelé, ami vitathatatlanul jót tesz/tehet a sportágnak. Ezen színvonal-emelkedés sűrűjében igyekszik megtartani pozícióját a Benedek Tibor irányította alakulat, ami ha azt vesszük, hogy a világbajnoki címvédőről beszélünk, brutálisan nehéz feladat.

A kapitány jól láthatóan még kereste/keresi a csapatát (jól mutatja mindezt, hogy még vár a kazanyi 13 kijelölésével), kapusposzton, bekkben és centerben is rendesen kavargatta a sorokat – irányító, szélső és átlövő pozíciókban talán világosabb a képlet. Persze a nagy egész mutatvány kiteljesedése nem feltétlen a posztokban keresendőek, avagy messzemenő következtetéseket kívülről nehéz is volna levonni. Az feltétlen látszott, a védők között Gór-Nagy Miklós, a centereknél Hárai Balázs helye nevezhető talán megkérdőjelezhetetlennek, miközben Angyal Dániel és mindössze 17 éves Nagy Ádám, vagy éppen a Bedő Krisztián, Német Toni kettős is jelezte, ugyan még sok munka vár rájuk (is), de készen állnak az éles bevetésre. Mindeközben Szivós Márton „visszahívása” egyértelmű visszaigazolás nyert (persze, sok kétség efelől előtte sem volt az emberben), azaz talán nem felelőtlenség/elfogultság azt állítani, hogy a hetek múlásával halad, halad előre a csapat.
Az V. Vodafone-kupát nem tudta megnyerni, ám egy jó kazanyi szereplés finoman fogalmazva feledtetné mindezt.
Persze ez a torna rangjában, színvonalában, rendezésében és a szórakozási faktor tekintetében is feledhetetlen kategóriát jelentette 2015-ben is.

- Amler Zoltán -