Az UVSE-Centrál 10–7-re győzte le a Hungerit-Szentesi VK csapatát a bajnoki döntő 5. mérkőzését, így megszerezte az aranyérmet. A finálé méltó befejezése volt a sorozatnak. Elemző-szubjektív írásunkban időre búcsúzunk a bajnokságtól – jöhet a nyár, jöhet a válogatott!

Fotó: UVSE/Madar Dávid

Amikor a szezon elején a Szolnok és az OSC Bajnokok Ligája selejtezőjében kegyetlen csatát vívott egymással, és ebből Cseh Sándor együttese jött ki jobban, többen is fellélegeztek. Fellélegeztek, és hovatartozás nélkül jegyezték meg a háttérbeszélgetések során: a válogatott szempontjából talán kedvezőbb, hogy a szolnokiak jutottak tovább, mert mi lett volna velük ellenkező esetben…

Szentesi szempontból kegyetlenül hangzik, de a női bajnokság döntője után hasonló gondolatok fogalmazódtak meg többekben is. A nemzeti csapat gerincét adó UVSE játékosait nem véletlenül kiáltották ki esélyesebbnek, a többség inkább bele sem gondolta abba, mi történik, ha…
Amennyiben ebből indulunk ki, fényes nyarunk lehet: a megkoronázott bajnokok felszabadultan, örömittasan, sikerrel felvértezve kezdhetik meg a világbajnoki felkészülést, míg a számításba vett négy szentesi hölgy talán hamarabb képes túltenni magát a vereségen, lévén részükről az ezüst sem kudarc – arról nem beszélve, hogy Bolonyai Flóra „csak” december végén érkezett, Bujka Barbara hosszú kihagyás ellenére is gólkirály és – szubjektív a köbön – „társ-MVP” lett, Hevesi Anita és Miskolczi Kitti pedig joggal lehet boldog attól, hogy teljesítményével meggyőzte Merész András kapitányt.
Mindazonáltal gyorsan szögezzük le, a vb-n nem ez alapján osztják majd az érmeket, illetőleg a bajnoki fináléban sem az efféle gondolatiság döntötte el a végső győztes kilétét. Az újpestiek ugyanis sokat, végtelenül sokat tettek azért, hogy a mindent eldöntő ötödik mérkőzést behúzzák valahogy.
Behúzták.
Nem valahogy, sokkal inkább nem akárhogy!

Bárhonnan közelítünk, a Hajós uszoda bizsergető atmoszférájában a játék minden elemében jobb volt az UVSE. Az összteljesítményből talán a védekezést illik kiemelni, amely az első negyedet követően varázsültésre összeállt, az ellen klassziscenterére, Bujka Barbarára kitalált zóna látványos kézerdővel állított megoldhatatlan feladatot a vendégek számára. A blokkok mögött Gangl Edina nyújtotta ezúttal a stabilitást, ergo Áts Bertalan számításai tökéletesen beváltak, csapata klasszikus csapatjátékkal haladt a cél felé. Mást ne mondjunk: a sorozat legjobbjának választott Keszthelyi Rita nem talált a kapuba, de kristálytisztán látszott, mindez egyáltalán nem zavarja, gólpasszait olyan eksztázisban ünnepelte, mintha ő maga köszönt volna be Bolonyai Flórának. A kifelé az esetek többségében roppant keménynek, határozottnak tűnő újpesti nevelésű hölgy elérzékenyülése tovább erősítette, ő is „csak” ember, nem gép, a medencében vannak kiváló, vannak jobb, előfordulnak gyengébb napjai, érzéseire, megérzéseire azonban bátran lehet/kell/illik támaszkodni.
Az edzők álma, na.

De ki ne lenne a hölgyeket jó érzékkel felkészítő Áts Bertalan helyében? Kisteleki Hanna balkeze újfent jelezte, építeni lehet rá; Tóth Ildikó centerjátéka szezonról szezonra fejlődik, tetszik-nem tetszik, rohamléptekkel üldözi a Bujka-szintet; Szücs Gabriella az állatorvosi egyetem nappali szakja mellett is elől-hátul képes megrázni magát; Csabai Dóra küzd, küzd, addig küzd, amíg el nem éri a célját; Sikter Diána egyre erősebben kopogtat a válogatott ajtaján; Kuna Szonja, Hertzka Orsolya és többi fiatal látványosan bontogatja szárnyait.

„Az ezüstérmes Szentes is minden dicséretet megérdemel.”
No, igen… – mondják erre fanyar ábrázattal a Kurca-partiak. Érthetően nem vigasztalja őket az amúgy valóban sablonmondat – éppen ezért nézzük a legfontosabb tényt: a magyar bajnokságban egyedüliként a Szentes volt képes legyőzni az UVSE-t. Nem egyszer, nem kétszer, háromszor! Szezon közben számtalan problémával küszködött a társaság, Tóth László végtelen türelemmel, higgadtsággal, különböző fortélyokkal azonban a rájátszásra alaposan összekapta, és nüanszokkal maradt csak le a címvédésről. Ha úgy tetszik, némi képzavarral élve a döntő első, 9–9-et hozó mérkőzése, az emlékezetes büntetőpárbaj volt voltaképpen a mindent eldöntő ötödik ütközet. Az pedig tudjuk, miféle drámát hozott…
Bujka Barbaráról és a válogatottba meghívott társairól már szóltunk, de rajtuk kívül is érdemes még megemlíteni néhány nevet: Győri Eszter, „Dédé” hiányérzet nélkül vonulhat vissza, bár nekünk hiányozni fog; a holland olimpiai központi felkészülés miatt hazarendelt Catharina van der Sloot mosolyogva távozhat, nem véletlenül kedvelték őt meg Magyarországon; Kövér-Kiss Réka újfent igazolta, a mezőny egyik legjobb lövője, adottságai alapján válogatott szintű pólós; Gémes Alexa a fináléban mutatta meg oroszlánkörmeit, de Pócsi Bianka centermunkája, Kádár Ildikó szereplése is bíztató a jövőre nézve. Stb.

A felek kapusaival, Gangl Edinával és Bolonyai Flórával kapcsolatban meg kell jegyezni: mindketten bizonyították az aranymeccseken tudásukat, ám ahhoz, hogy sikerüljön válogatott szinten is előbbre lépni, szükség van a stabilabb, tartósabb kiemelkedő produkcióra. Ezt csak azért merjük megemlíteni, mert ismerjük őket, maximalisták, pontosan tudják, rá kell még tenni egy-két lapáttal. Más kérdés, a poszt kegyetlensége abból is fakad, hogy alaposan rá vannak szorulva az előttük álló társakra, azok jó helyen lévő blokkjaira, avagy talán számukra a legnehezebb az összmutatvány. Kapussors, ugye.

Egy szó, mint száz: minden idők egyik, ha nem a legerősebb női magyar bajnokságát (hiszen ne feledjük, a Dunaújváros és a BVSC is szorosan ott van a finalisták mögött!) az UVSE nyerte meg, az ötödik mérkőzést is figyelembe véve a rendkívül sportszerű szentesiek szerint sem érdemtelenül.
Viszont – miképpen korábban megjegyzésre került – sírni tényleg csak a győztesnek szabad, avagy a szentesiek is maximálisan büszkék lehetnek.
Kiváló döntő, kiváló bajnokság után mi magunk mi mással zárhatnánk: várjuk a folytatást.
Avagy továbbra is hajrá, női vízilabda!

Amler Zoltán