Szolnoki csoda - 1957-ből

2015. május 19. 19:31

RETRO rovatunk jelentkezik! Alkalomadtán régi cikkeket, fotókat mutatunk be, hogy kicsit belelássunk a vízilabda múltjába, érezzük azt a hangulatot. Ezúttal a Képes Sport azon 1957. szeptember 10-én kelt cikkét közöljük szöveghűen, amelyben a szolnoki csodáról van szó. Az időzítés nyilván nem véletlen – hiszen újfent bajnokcsapatot ünnepelnek a városban.

A csoda nem születésének pillanatában válik csodává. Akkor, az első esetben még csak káprázat, optikai csalódás. Harmadszorra pedig már rutinná, megszokássá laposul. Mindebből egyszerű matematikai művelettel kiszámíthatjuk, hogy a csodát első ismétlődése teszi azzá.
A Szolnoki Dózsa 1957-ben másodszor nyerte meg az országos vízilabdabajnokságot.
1954-ben, az első nagy diadal idején talán még maguk a szolnoki fiúk is hallucinációnak vélték a csodát, jövőre pedig – úgy rémlik – megszokássá válik a Szolnok bajnoksága.
Most kell tehát torkonragadni a tüneményt, levenni a fejéről a misztikus ködsapkát és alaposan a szeme közé nézni. Megfejteni a rejtélyt: miképpen lehetséges, hogy egy vidéki csapat a magyar vízilabdasport történetében először – sőt: másodszor is bajnokságot nyerjen és végképp a legjobbak közé törjön?
Szolnokon kitűnő vízilabdát játszanak, de ez nem minden, hiszen a jó játék már maga is inkább eredmény, mint ok.
Goór Istvánnal, a bajnokcsapat edzőjével ülünk a Damjanich uszoda koraőszi napfényén, nézzük a csillogó vizet, mintha tőle, minden élet és emberség bölcsőjéből várnák a választ. Csen van már, elcsitult a nagy nyári zsivaj s a néhány strandoló, aki makacsul júliust lát a szeptemberi fényben, mintha lábujjhegyen járna már a fák alatt, a szikkadó gyepen.
Ebben a hangulatban egy kissé nehezünkre esik a támadás, mégis ki kell egyeznünk a szavainkat, hiszen sokak fullánkos véleményét tolmácsoljuk.
– A Szolnok az egyfordulós bajnokságok nagy specialistája. 1954-ben is és most is ilyen torzó-bajnokságon szerezte meg a címet. Mi lett volna a második félidőben?
A válasz meglepően higgadt, viszont higgadtságában is meglepő:
– Azt hiszem, a második fordulóban növeltük volna az előnyünket. Négy pont előnnyel nyertük az idei bajnokságot a Vörös Meteor és az FTC előtt. A sorsolás elég rosszul ütött ki a mi számunkra, legnehezebb mérkőzéseinket Pesten kellett játszanunk. A Sportuszodában mérkőztünk a Vörös Meteor, a Fradi, Vasas és a Dózsa ellen. Nem is kétséges, hogy a második fordulóban, hazai pályán könnyebb lett volna. De ha a szolnoki környezet valami váratlan oknál fogva mégse érvényesítette volna előnyét, akkor se hiszem, hogy négy pont fórunkból valami ne maradt volna a bajnokság végére. De ha már a második félidőről beszélünk, ne felejtsük el azt sem, hogy a Szolnok kimondottan második-félidős csapat. A Vörös Meteor 1:0-ra vezetett ellenünk a szünetben. 2:1-re győztünk. Az FTC ellen ugyanez volt a helyzet. Ezt a mérkőzést 3:2-re nyertük. A Szpartakusz ellen verejtékes 2:1 volt a félidő. A második 10 percben öt gólt dobtunk. Egerbe a második félidő közepén 2:2 volt az eredmény. Az utolsó öt percben négy gólt dobtunk. Felesleges tehát az aggodalom: a hajrával nem volt baj minálunk.
– Vízilabdában. De mi van az úszással?
Sokan támadták a Szolnoki Dózsát amiatt, hogy a vízilabda mellett az úszást teljesen elhanyagolják.
– Azt hiszem, hogy a magyar bajnokság után egy kicsit nevetséges erről beszélni. Kanizsa két bajnokságot nyert, jól szerepelünk a váltókban, Hasznos Pista pedig a Balatonon Nyékit és Kettesit is legyőzte.
– Igen, a szolnoki vízilabdások jól úsznak, most már csak a szolnoki úszóknak kell megtanulniuk vízilabdázni.
Az edző a kismedencére mutatott. Harminc-harmincöt kisfiú ugrándozik ott. Kisfiú? Nos, legalábbis ami a korukat illeti. Mert a tizenhárom éves Selmeci Laci már a 180 centit ostromolja, jövőre pedig – Goór szerint – 200 mellen a 3 percet is eléri. Kiss András, Molnár Csaba pedig gyorson törhet be jövőre a legjobb serdülők közé.
– Az év elején még csak tizenhárom igazolt versenyzőnk volt, azóta szedtük össze ezeket a gyerekeket és velük most már ötven körül jár a szakosztály létszáma.
Négy óra, a nap meggörnyed a Tisza fölött, belefáradt a kapaszkodásba, de lefelé most már nyugodtabb, kényelmesebb az útja. Lassan szállingózik az „ős tizenhárom", a nagycsapat gárdája is. Kanizsa két labdát hoz, a mutatóujja hegyén pörgeti mindkettőt, a „srácok” áhítattal nézik, bizony kicsik, törékenyek, vékonykák még az olimpiai bajnokokhoz képest. Ez a harmincas újoncgárda semmiképpen sem jelenthet közvetlen utánpótlást a bajnokcsapat számára.
– Hát nem is – mondja az edző –, mi másképpen gondoskodunk a közvetlen utánpótlásról.
Brindza és Koncz érkezik és láttukon nem nyomhatunk el egy rosszmájú megjegyzést:
– Másképpen? Egerből talán?
– Nem. Azt hiszem, ilyenfajta átigazolásra többé nem lesz szükségünk. Hanem baráti megállapodást kötöttünk a Szolnoki Honvéddel. Ificsapatunk tavaly második lett az országos bajnokságban. Ez az együttes közben kiöregedett az ifikorból, az első csapatba pedig még nem kerülhettek be. Négyüket átadtuk a Honvédnek és ők most az NB II-ben játszanak. Később, ha megütik a mi mértékünket, a Honvéd készséggel visszaadja őket.
Bozsó István, a Honvéd edzője közben mellénk telepedett a padra, most szaporán bólogat és ezzel a pár mondattal, meg főképpen ezzel a bólogatással – úgy érezzük – egy kicsit közelebb jutottunk a titokhoz. Valahogy megszoktuk a Sportuszoda villamossággal telített, edzéseken is túlfeszült hangulatát, intézői húzásait, kisebb-nagyobb intrikáit, féltékenységeit. Talán ezért tűnik most ilyen szépnek a szolnoki sportkörök „gentlemen-agreement”-je.
Vízbeszáll a „nagy egy”, ezúttal nincs szó „hajtásról”, időreúszásról, vagy kemény kétkapuzásról. Az úszóbajnokság, az NDK-beli és a csehszlovák portya, nomeg persze a moszkvai és a zágrábi tornák fáradalmait piheni a csapat. A mezőnyjátékosok könnyedén, kényelmesen úszkálnak le-fel a medencében vagy egy félórán keresztül.
Brindza labdát kér, a medence hosszában vezeti és minden negyedik, hatodik tempóra csavar egyet, falhozcsapja a labdát és az onnét újra pontosan elébe pattan, töretlen az úszás lendülete. Brindza a bajnokság egyik legkellemesebb meglepetése volt, mérkőzésről mérkőzésre kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a jugoszláv utánpótlás ellen pedig egészen nagyot játszott.
– A csapat kulcsembere fennállásunk óta Hasznos Pista volt – magyarázza az edző. – Állóközépcsatárt játszott, minden labda hozzá szállt, neki kellett megnyernie a mérkőzéseket. Ma már Hasznos Feri, Pintér, Brindza és főként persze Kanizsa révé mi is hátulról indított támadásokkal próbálkozunk és ebből Hasznos Pistának is ki kell vennie a részét. Úszástudása, állóképessége révén ezt a feladatot is kitűnően el tudja látni, irányításra is marad ideje és közben semmivel sem lő kevesebb gólt, mint annak idején, horgonyzó korában.
Most már három labda is repdes a vízben, passzolnak a játékosok. A strandolók mind ott állnak a medence körül, szerető szemmel nézik a kedvenceket. Így ment az egész nyáron. Ha a csapat edzést tartott, kiürült a kismedence, kiürült a melegvíz, a napozó, a közönség nézett, örült és okult. Ez a magyarázata annak, hogy Szolnokon már nem forog veszélyben a játékvezető, sem az ellenfél élete, hogy hozzáértő szurkolók otthonává szelídült a tiszaparti oroszlánbarlang.
És a morál? Illene most, befejezésképpen epigrammatikus rövidséggel összefoglalni. De hogyan? Nos, talán úgy, hogy – érdemes tanulni a szolnokiaktól… játékosnak vízilabdát, szurkolónak hozzáértést, vezetőknek pedig – barátságot.

Peterdi Pál



19. FINA Világbajnokság, záró sajtótájékoztató (Fotók: Kovács Anikó)
19. FINA Világbajnokság: HUN-MNE 8-6 (Fotók: Derencsényi István)
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok