A vízilabda szövetség Szakmai Testületének elnökével ültünk le egy kávéra a Tommy di Napoli étteremben, a Komjádi-uszoda tövében.

Fotó: MTI/archív

Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Faragó Tamás a Vasas utánpótlásában a szezon eleje óta kicsit más minőségben dolgozik, a klub egyik serdülőcsapatát edzi. Szakkommentátorként is halljuk igen gyakran, hármas ikrei pedig március elején már 14 évesek lettek. Ezúttal is „erős” mondatokkal jelentkezett.

Gyakran megfordul itt?
Ez teljesen természetes. Itt éltük a fél életünket ebben az uszodában, a hozzá kapcsolódó - nyugodtan mondhatom azt -, úgynevezett kulturális helyiségbe mindig szívesen, jól eső érzésekkel tér be az ember. Tomi valószínű azért találta ki az éttermet, hogy mi idejárjunk. Néha az az érzésem, nem is a vendégeknek nyitotta meg, hanem magának, nekünk, vízilabdázóknak.

Gondolta annak idején Kásás Tamásról, hogy valaha belevág egy étterem megnyitásába? Egyáltalán, könnyű megtalálni az utat az élsport után?
Ez az adott személy filozófiájától függ. Az ember életének első szakasza a befektetésről szól. Először invesztálunk, aztán kaszálunk. Úgy kell elképzelni, mint egy zsákot, amibe beledobálunk mindenfélét, hogy aztán ki lehessen onnan venni. Persze, nagyon sok olyan ember él a földön, aki az üres zsákban kotorászik, és nincs mit kivenni, nem csupán az anyagiakra értem ezt. Kásás Tamás egy fogalom a vízilabdaéletben, ennek megfelelően lehetett arról elképzelése, hogy ha befejezi a karrierjét, akkor mit fog csinálni. Ráadásul, ha az ember eltölt egy kis időt Olaszországban, kialakul benne az a romantikus érzés, hogy ha nem is éttermet, de legalább egy kávézót megnyisson.

Önben is megfordult ez?
Megfordult, a Várfok Cukrászda volt az álmom, végül aztán nem vettem meg, ilyen-olyan okok miatt.

Helyette az állatorvosi praxis következett.
Nagy szenvedély volt, és talán még most is az lehetne. Olaszország előtt csak lovakkal foglalkoztam, sportlovakkal, lótenyésztéssel. A kitűzött cél az volt, hogy miután visszatérek, az Ügetőn megvalósítom az elképzeléseim. Már az egyetem alatt nagyon sokat jártam oda. Aztán mire megjöttem, megszűnt a pálya-állatorvosi státusz, majd különböző fél-alvilági alakok átvették ott az irányítást. Nem lehetett kockáztatni a diplomát. Elkezdtem a kisállat-praxist, csináltam is 4-5 évig, de aztán rájöttem, a szakma egyszerűen devalválódott. Túlságosan sok volt benne az üzlet. A legtöbb állatorvos ma is, tisztelet a kivételnek, a pénzre hajt, ha kell, ha nem. Nekem ez így nem tetszett, így elengedtem.

Viszonylag könnyen?
Igen. Eredetileg humánorvos akartam lenni, még szerencse, hogy állatorvos lettem, mert fordítva ezt a lépést biztosan nem tudtam volna megtenni.

Maradt „csak” a vízilabda, igen nagy idézőjelben. Mégis érdekel, ez maximálisan kielégítő?
Az ember sok-sok mindent csinál, és a vízilabda egy fontos elfoglaltság, fontos foglalkozás. A nárcizmusom abban is megnyilvánult, hogy nemcsak azt akartam megmutatni, milyen jól tudom dobni a labdát, hanem meg is akartam tanítani másoknak a vízilabdát. Mondhatom, hogy a pedagógiai véna is bennem van. Korábban amúgy azt is terveztem, hogy az Ügetőn vizsgálom meg, hogyan lehet a genetikai hátrányt javítani az edzésmódszerekkel. Lehet, hogy ez lovakkal sikerült volna, az embereknél ez sokkal nehezebb. Itt ugyanis a lelki, szellemi tényezők sokkal nagyobb súllyal esnek latba. Az ember megérkezik az edzői szakmába, sok mindent meg akar tanítani, de tudomásul kell vennie, ez a folyamat is karmatikus. Van, akinek a génjeiben benne van a befogadás tudása, képessége, más meg elutasító, de legalábbis teljesen mindegy, én vagyok az edzője vagy egy kabinos.

Egy napja mennyire sorsszerű?
Mégiscsak van három gyerekem, ez meghatározza a napjaimat, az életemet. Még az Állatorvosi Egyetemen dolgoztam, amikor egy módosított Goethe-idézetet olvastam egy keresztrejtvény újságban. Az volt odaírva: semmi sem értékesebb egy napnál. A mai napig így próbálom élni az életemet, minden napot kerekké akarok tenni. Meg sem fordul a fejemben, de jó lenne ezen a napon túlesni. Meg akarom élni a napot, ez az én filozófiám, amit a játékosoknak is szeretek továbbadni. Egy mérkőzést és egy edzést is akarjanak megélni! Ebben látom a legnagyobb gondot ma: mindenki túl akar lenni a dolgokon. A fiataloknak nincsenek különösebb tervei az edzéssel, a mérkőzéssel, a jövővel. Ha kijönnek a vízből, nem tudnak semmire visszaemlékezni, valójában nem történt velük semmi. Ez nem jó.

Fotó: Kovács Anikó

Gondolom, annak idején kevésbé volt uralkodó ez a szemlélet.
A gyerekeimen keresztül látom, bonyolultabb lett a világ. Aztán az uszodában is jellemző lett, meg máshol is: ma már nem szégyen hülyének lenni. Ez egy kritikus gond. Azt se felejtsük el, hogy az új generáció képi nyelvben nő fel, kevesebbet olvas, ennek megfelelően a verbális információt kevésbé tudja feldolgozni. Már nem is szeret beszélgetni, és ha mondasz neki valamit, akár egy taktikai megbeszélésen, lehet látni, nem nagyon érti, amíg nem rajzolod le. De igazából ez sem baj, a világ úgy igazságos, hogy nem tud mindenki jól vízilabdázni. Képzeljük csak el azt a káoszt, ha mindenki jól vízilabdázna. Tulajdonképpen egy dolgot sajnálok: az emberi élet sorsszerű, de egyre kevesebb embernek van meg az ambíciója arra, hogy az életét, amennyire persze lehet, kicsit irányítsa, a sorsát átlépje.

A Vasasnál a szezon előtt változás történt az utánpótlás irányítása tekintetében, de megmaradt szakmai vezetőnek. Jó irányba mennek a dolgok a klubnál?
Ezt a döntést nem akarom minősíteni, próbálok alkalmazkodni a jelenlegi helyzethez.

Annyira nem „agyalta” tehát túl a dolgot.
Nem. Persze, valamennyire meglepett a döntés, de tudomásul veszem, hogy vannak olyan pillanatok, amit az élet úgy kínál, hogy abból kell megpróbálni kihozni a maximumot.

Mit gondol a Vasas felnőtt csapatáról, mint egyfajta kirakatról?
Egy dolgot hiányolok: amikor volt pénz, akkor többet kellett volna gondolkodni azon, mi lesz majd, ha nem lesz. Talán nem lett volna ördögtől való hosszú távú szerződéseket kötni, a tehetségeket menedzselni. Az elmúlt tíz év után a Vasas utánpótlásának sikeressége megérdemelte volna, hogy saját nevelésű játékosokból merítsen a felnőtt csapat. Az első osztály majd’ minden klubja tele van zsoldosokkal, ez nekem nem tetszik. Azoknál a csapatoknál, főleg vidéken, így Szegeden vagy Egerben ahol vannak saját nevelésű játékosok, a közönség is megértőbb és elfogadóbb. Mert az az „ő csapatuk”. Előbb-utóbb ezt a Vasasnál is meg kell érteni.

Az utóbbi évek legnagyobb tehetsége, Manhercz Krisztián Szegedre igazolt a Vasasból. Jó helyen van ott?
Azt gondolom, igen. A tehetség megérdemli, bárhol is legyen, hogy szeressék. Lehet irigyelni, de ha valaki zseni, akkor annak örülni kell. Cristiano Ronaldóra maximum csak azért lehet haragudni, mert jóképű. Nincs más, amit fel lehetne róni neki.

Ha már itt tartunk: Barcelona vagy Real Madrid?
Bevallom, egyik sem. Szeretem a sztárokat, szeretem a zseniket. A vízilabdasport számára is fontos, hogy kitermelje a saját zsenijeit, ahogy eddig is tette. Sokan szeretik ugyanis a vízilabda-válogatottat, általában többen is, mint magát a vízilabdát, de azért a többség mégis úgy gondolkodik, ezt a Varga Danit, ezt a Varga Dumit azért csak megnézi. Az emberek szeretik a különlegeset, ráadásul a sport igazságos. Arról szól, hogy aki gyorsabb, erősebb, okosabb, több sikert kell, hogy elérjen. A közönség így nem csalódik.

Többször is jelezte, hogy a most bevezetett kísérleti szabályok – kisebb labda, kisebb pálya stb. – bevezetésével a klasszisok még jobban ki tudnak tűnni. Elkezdődtek a reformok. Örül?
Őszintén szólva, igen. Az igazi találmány persze az lesz, amikor rájönnek arra, hogy a vízilabda optimális körülmények között (süt a nap és kék az ég) esztétikai élmény. És nem a játék miatt, hanem a látvány, az atmoszféra miatt. A vízilabdát jó nézni a strandon, az ember olyankor azt mondja: „hű, de jó nekik”. Ez lenne az ideális, a világversenyeket pedig, az olimpia kivételével, novemberben lehetne megrendezni.

A szabályokkal kapcsolatban sok vitája volt a magyar vízilabda többi véleményvezérével, ikonjával? Voltak velős beszélgetések ezzel kapcsolatban? Egyáltalán, szeret érvelni és elfogadni a pólós társadalom?
Mindenki egyetért abban, hogy ez az egész lehetne sokkal jobb. Persze a válatozáshoz a nagyvonalúság szükséges, és ezt hiányoltam az elmúlt évek, évtizedek során. Méghozzá a győztes nagyvonalúságát. Csak sajnos a győztes soha sem nagyvonalú. Így minden maradt a régiben.

Szakkommentátor a Digi Sporton. Élvezi?
Igen. A közvetítéskor másként kell nézni a vízilabdát. A néző szemével kell látni, és meg kell értetni, hogy mit látunk. Ráadásul verbálisan erős vagyok, okosakat mondok, miért is ne szeretném.

Lehet elfogult?
Azt szoktam mondani, hogy akkora játékos voltam, hogy én bárkit megdicsérhetek. Ezt csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Ennek megfelelően bárki felé is megy a kritika, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy a legnagyobb szeretettel és jóindulattal jegyzem meg, amit meg kell jegyeznem. Ezeket a mérkőzéseket gyerekek is nézik, minden egyes mérkőzés egy oktatás. Szeretném azt is demonstrálni, hogy a legnagyobb játékosoknak kötelezettségei vannak. Ezt az uszodai tisztelet megköveteli. A legjobbak sosem hibáznak: lehet, hogy mellélövik az 5 méterest, de gondolatban sosem hibáznak. A régi uszodai környezet sajátja volt, hogy teljesen mindegy, mennyire voltál gyors, erős, mennyire lőttél pontosan. Ha szellemes és okos voltál, maradhattál. Az ostobákat kiüldözték az uszodából, és ez egy nagyon erős kontroll volt. Ha valaki magát magyar vízilabdázónak gondolja, akkor az a különbség közte és más nemzet vízilabdázói között, hogy mi mindig okosak voltunk, vagyunk. Nem biztos, hogy mindig nyertünk, nem lőttünk mindig jól, nem volt mindig szerencsénk, de okosabbak voltunk, mint az ellenfél. Ezt próbálom közvetíteni a televízión keresztül is.

Jók a visszajelzések?
Jobban szeretem, ha a hátam mögött dicsérnek, de ha szembe dicsérnek, azt sem vetem meg.

A Szakmai Testület elnökeként is tevékenykedik. Van súlya ennek a testületnek?
Nagyon remélem. Mégiscsak a szakma krémjéről van szó, benne a kapitányokkal. Miért kellene ellenállást tanúsítania a szakmának vagy épp a szakma felé. Ha valamilyen döntést hozunk, akkor azokat elfogadják, mert azok azért születnek, hogy erősödjön a lényeg: mi mindig okosabbak vagyunk.

Jó irányba mennek a dolgok a magyar vízilabdában?
Szerintem igen. Eleve azzal, hogy Kemény Dénes a szövetség elnöke, aki egy idol, egy mítosz, s mellette egy másik mítosz, Benedek Tibi a kapitány. Ez egy sorsszerű kiválasztódás. Azt gondolom, a magyar válogatottak menedzselése, a szövetség munkája rendben megy, ugyanakkor a sportág szereplőinek menedzselése, a marketing, a PR, na az gyenge. Egy példa: még soha nem kérdezte meg senki a közönséget, mikor szeretne meccsre járni. Ehhez pedig nem kell más, csak egy papírlap és egy toll, amivel be lehet ikszelni: délelőtt, délután, kora este, karácsony másnapján vagy akármikor. A tollat meg lehetne tartani, amire rá lenne írva, „Hajrá, Vasas!”. Érzem, hogy ebben lemaradtunk, és ezt már nem kellene magunkra bízni, megfelelő, kívülről érkező szakemberekre van szükség.

Sokan féltették Benedek Tibort kapitánysága elején, aztán roppant erős választ adott Barcelonában, és azóta is, folyamatosan. Korábban azt mondta, mindig is a magyarok alakították a sportág fejlődését. Mit gondol, a kapitány módszerei, a vízben látottak alapján most is ez a helyzet, most is mehetnek majd utánunk?
Ebben biztos vagyok. Tibor egy katalizátor, akinek a megvalósított módszerei mellett a gondolkodása is szimpatikus. Ugyanis ő is abból indul ki, hogy amit mások tudnak, az megtanulható. De amit majd mi tudunk, vagy kitalálunk, azt nem biztos, hogy mások képesek eltanulni. A lábtempó, a belső emberek megjátszása, a fórok megjátszása mind megtanulható. Viszont ha levetkőzzük a nagyképűséget, abban a pillanatban ott vagyunk az élmezőnyben, hiszen amit mi tudunk, a kiválasztás, a tehetséggondozás, az egyéni képességek területén, abban leverjük a többieket.

A nagyképűség néha tapintható már a fiatalokban is.
Így van. Ez abból fakad, hogy még mindig rang vízilabdázni, ráadásul a csajok jó populációnak tartják a vízilabdázó társadalmat. Sőt, ha nem vagy tehetséges, csak pólózol, akkor is jut neked morzsa. Egy leigazolási lappal, egy tagsági igazolvánnyal már lehet csajozni. Az edzőkollégáknak azon kell dolgozni, hogy a fiatalok vetkőzzék le az allűröket. A vízben is: ne Hosi vagy Nagy Viktor mozdulatait, csemegéit tanulják meg, hanem azt, hogyan kell lőni vagy védeni.

Mit gondol, kijut-e a női válogatott Rióba?
Szerintem igen. Nem egyszerű, persze. Van másfél év, hogy találjunk egy stabil kapust, ez az egyik legfontosabb kérdés. A lányok többsége nagyon tehetséges, ambiciózus, de vannak olyanok is, akik mintha leszállóágban lennének. Szeretném, ha meghazudtolnának.

Fotó: MTI/archív

Gyakran beszél a két kapitánnyal?
Igen. Tibor, amikor csak találkozunk, érdeklődő, tisztelettudó. Az a csodálatos benne, hogy ugyanazt a hagyománytiszteletet folytatja, amit magam is tettem. Így viszonyultam én is Dezsőhöz annak idején. Bandi meg sokszor felhív, és megbeszéljük a dolgokat. Ha kérdez, elmondom a véleményem. Nincs egyszerű dolga, a lányoknál a kommunikáció, a közvetítés, a közösség összetartó ereje meghatározó. Meg kell tanulniuk a nyerés tudományát. No, az egy külön szakma.

Ránéztem a szövetség adatbankjára, Tamást és Bertát megtaláltam benne, mindketten szépen teljesítenek. Emmát hiányoltam.
Ő abbahagyta, elment röplabdázni.

Sajnálta?
Nem. Tudni kell, hogy a lányaimmal kapcsolatban megengedőbb vagyok. Tomival nem, megbeszéltem vele, 18 éves koráig vízilabdáznia kell, teljesen mindegy, mennyire tehetséges, milyen kaliber, addig uszodába kell járnia. Nem ellenkezett. A lányoknál más volt a helyzet. Emma úgy döntött, egy másik sportágban tud kiteljesedni, teljesen természetes ez, maximálisan támogatom.

Berta?
Ő eldöntötte, hogy 18 éves koráig válogatott akar lenni. Sőt, igazából korábban. Nagyon ambiciózus, majd meglátjuk. A saját gyerekeimmel kapcsolatban is el tudom mondani: ahhoz, hogy valaki kiemelkedő teljesítményt nyújtson, nem elég tehetségesnek, nagyon szorgalmasnak is kell lenni, lelkileg, agyilag is kell bírni, motiváltnak kell lenni, szó szerint be kell kattanni. Miután ők jelestanulók, ráadásul a Toldy gimnáziumban, nagyon nehéz bírni fizikailag ezt a kettős terhelést. Viszont jó úton haladnak. Bertában benne van, hogy ha teljesíti a feltételeket, odakerül az elejére.

Meg sem kérdezem, mi a helyzet a fiúval.
Más a helyzet, hiszen eleve Faragó Tamásnak hívják. Ez bizonyos értelemben teher, de lekopogom, nagyon erős az apa-fiú kapcsolat. Nem vagyok türelmetlen. Ami szenzációs, hogy az alapképessége és adottsága optimális: nagyon jó fizikuma van, egyenletesen fejlődik fizikailag is, de úszásban, technikában is, és nagyon okos. Nagyon, tényleg. Nem firkás még, hiányzik belőle a csibészség, ezt viszont nem akarom erőltetni. A vízilabdasportban egy nagy probléma, és erről a Szakmai Testület ülésén is beszélgettünk: ne 16 éves korukra érjék el a játékosok a teljesítőképességük maximumát. Nagyon nagy gond, hogy nem 18-20 éves korukra jön el ez a pont. Nem jó, ha kamaszkoruk után visszafejlődnek a játékosok. A fiammal kapcsolatban biztosan nem akarok hibázni.

Már eredménykényszer van az utánpótlásban is.
Sajnos, igen. A Szakmai Testület ülésén egyébként „üzentünk” a kollégáknak: azzal, ha valaki gyerekbajnokságot nyer a csapatával, már nem tudja magát beírni a magyar vízilabda történelemkönyvébe. Azzal viszont igen, ha talál egy tehetséget, egy zsenit, és őt neveli. Akkor egy életre megjegyezzük a nevelőedzője nevét.

Március elején 14 évesek lettek a gyermekei. A lányokat hamarosan ostromolják majd a fiúk. Mire számíthatnak?
Nincsenek elvárásaim. Azt gondolom, a kapcsolataikban a legfontosabb, hogy őszinték és becsületesek legyenek. Természetesen, mint szülő, megkövetelhetem, hogy ha majd jön egy pasi, kérje el tőlem a csajokat, és ha már elkérte, hozza is haza őket. Több feltétel nincsen.

-dobos sándor-