Az egy dolog, hogy az olimpiai bajnok Horvátországot is legyőzte a csapat (9–6), az meg egy másik, hogy ezzel már meg is nyerte a tornát (azért ma 12.30-tól meccs Kanada ellen!), a legfontosabb talán az, hogy visszaigazolást nyert: jó úton jár.

Fotó: Fehér Kálmán

Mottó:
„Végzem, amit végeznem kell, amit végeznem jó és illő, mert a bennem lévő nyugalomérzés igazolja, hogy helyes úton járok.”
Wass Albert

Nos, ez sem volt szoros.

Mégis, micsoda a különbség a különbség az amerikaiak lemészárlása (21–11) és a horvátok magabiztos legyőzése (9–6) között! Nem feltétlen a számszaki differenciára gondolok, elvégre ez a 9–6 a találkozó alakulása végett tulajdonképpen szintén a lemészárolom kategória az olimpiai bajnok ellen, sokkal inkább az ahhoz vezető útra. Mert most - ahogy vártuk - szenvedni kellett, erőt beosztva az utolsó dudaszóig harcolni, most minden gólért megfeszülni, apait-anyait beleadni.

Az, hogy kisebb pályán éppúgy hat gólon sikerült tartani Tucak mester gárdáját, mint tavaly nyáron a margitszigeti Európa-bajnokságon nagypályán (7–6), eszméletlen produkció. Akkor, amikor ennyire gyors a játék, amikor ennyire hamar fel lehet érni az ellen kapujához, amikor kimondott súlya van minden mozdulatnak, ilyen képességű játékosok ellen bámulatos a negyedenkénti másfeles kapott gólátlag. Elég csak kiszámolni, hogy a 32 perc alatt hozzávetőlegesen hány attak indul egy-egy csapattól (maximum súrolja alulról a harmincat, de inkább közelebb van, vagy át is lépi a negyvenet), máris lehet számolni.

Lehet számolni, és egyben módfelett dicsérni a védekezést. Az alapot, amely voltaképpen meghatároz mindent. Nem csak a „Végy egy jó kapust!” feltétlen szükséges tézisről van szó – tegyük gyorsan hozzá: Szécsi Zoltán és Gergely István után itt sem állunk rosszul, hiszen kettő is van –, hanem a csapat együttes munkájáról, a kezek precíz, megbeszéltek szerinti kitételéről, a zóna és a szoros védekezés tökéletes pillanatokban tökéletesen végrehajtott időzítéséről. Nem csak azért lőttek a horvátok mindössze hatot, nem csak azért zárt Sukno 2/9-cel, Obradovic 0/4-gyel, mert Decker Attila szokásához híven ezer fokon égve kivédte a szemüket, hanem azért is, mert a remek kapusteljesítményt segítette a társak koncentrált védekezése, a helyükön voltan a blokkok, így pedig szép lassan elbizonytalanodva túlhelyezett lövések sora ment a kapura – lásd nagy helyzetben kapufára bombázott labdák. És ez az, ami kristálytisztán mutatja, hol nyerte meg ezt a partit csapatunk! Anélkül, hogy máris szuperlatívuszokban beszélnénk 2015 magyar férfiválogatottjáról (nem mintha nem lehetne amúgy…), mindenképpen érdemes regisztrálnunk: képes volt kizökkenteni ritmusából egyik legnagyobb riválisát, ami eredménytől függetlenül tanúságok tömkelegét hozta Benedek Tibornak. A vágott videó anyagok készítésében „őrült” profinak számító Dabrowski Norbertnek bizonyosan csemege lehetett ez a parti, olyan anyagokkal állhat majd a kapitány elé, amely bizonyosan sokat ér még a jövőben.

Persze ne legyenek kétségeink, a túloldalt is működik az elemzőrendszer, nyilvánvalóan azon lesznek, hogy hasonló performansz ne történhessen meg velük soha, egy ilyen nemzetközi tornán sem, elvégre sohasem beszélhetünk tétnélküliségről akkor, amikor két ősi rivális méri össze az erejét. Hogy finoman fogalmazva nem repdestek az örömtől Dobudék, jól mutatta a meccs utáni ábrázatuk, a sajtótájékoztatótól való távolmaradásuk. Nem szeretnek veszíteni, nagyon mostanság nincsenek is hozzászokva (a rend kedvéért: a Világliga-selejtezőjében, csak úgy, mint a mieink, veretlenek, ráadásul bivaly erős csoportban, ahol Montenegrót és Olaszországot kellett felülmúlni ezért), ki tudja, akár bennük maradhat ez a vereség. Természetesen az igazsághoz hozzátartozik, hogy hiányzott náluk néhány ász, mindazonáltal pontosan tudják, nálunk is csupán kívülről nézte a csatát például Varga Dániel és Hosnyánszky Norbert, két olimpiai bajnok standard játékosunk. Avagy ezen sem itt, sem ott semmi sem múlt. Arról nem beszélve ugye, hogy mindig az a legerősebb válogatott, amely éppen megméreti magát.

Ami a kilenc lőtt gólt illeti: nyilvánvalóan lehetett volna több is, sőt mondjuk ki, ennél „normál” esetben kettővel-hárommal több szükséges, ám egyrészt ennyi elegendőnek bizonyult, másrészt a jövő szempontjából sokkal jobb is így. Jobb, mert nem sikerült minden, az urak a saját bőrükön érezhették a horvát keménységet, azt, hogy min kell változtatni, miként kell a bekkek eredményt hozó legyűréséhez. Lásd Dabrowski-féle elemzés támadásvariációk része.

A centerek közül ezúttal Német Tonit díjazták jobban a bírók (Bedő Krisztiánt jobban „gyilkolhatták”), a Vasas fiatal játékosa megmutatta, mire is képes valójában, nem ijedt meg a neves bekkektől, a horvát karmok élességétől, tette a dolgát, pluszban két gól is került a neve mellé. Nem vitás, anélkül, hogy ezredszázalékban is beleszólnánk a kapitány munkájába, ilyen teljesítménnyel lehet esély megragadni a csapatban.

És akkor még szót sem ejtettünk Salamon Ferencről. Nem tudni, mi ihlette meg az OSC pólósát, de amióta Benedek Tibor a tavalyi esztendőt lezáró nyilatkozatában külön megemlítette, hogy őt még mindenképpen szeretné éles helyzetben is megnézni, mintha új erőre kapott volna. Már a görögök elleni Világliga-találkozón is bontogatta szárnyait, a Volvo-kupán pedig már repdes a medencében, lövései élményszámba mennek, és még blokkokra is futja az erejéből. Ahogy az a bizonyos reklám mondja: bizonyíték, nem ígéret…

Mint ahogy bizonyítja az egész csapat, nem véletlen az eddigi szereplése, avagy a Benedek Tibor irányításával a londoni olimpia után megkezdett munka ragyogóan halad, a 2013-as (gyorsan jött) világbajnoki arany pillanatra sem tette más vágányra, minden megy a maga megszabott, megálmodott útján.

Jól van ez így.

Nagyon jól!

–amlerzoltán–