A szegediek 36 esztendős Európa-bajnoka, Kiss Csaba átlépte a négyszázas határt a magyar bajnokságban – ideje kicsit számvetést tartani. A balkezes kitűnőség kereknek érzi a pályafutását, viszont még vannak tervei, élvezi a felelősséget a csapatban. Emellett edzi a fiatalokat, akikkel azt próbálja megismertetni, amelyet anno vele tettek: a csodálatos uszodai életstílust.

Fotó: Toró Tímea/kisscsabi.hu

Semmit sem változott.

Ugyanaz az életvidám, szerethető figura, aki anno feltűnt Szegeden, majd a Fradiban, aki négy évet lehúzott Spanyolországban, majd aki Egerben, Olaszországban szerepelt, aki alkalomadtán a válogatottban bizonyíthatta tehetségét (a világ legjobb balkezesei között tartották számon, a Benedek Tibor, Kiss Gergely, Madaras Norbert trió azonban kirobbanthatatlanak számított abban az időben), akinek az uszodában mindenkihez volt/van egy kedves szava.

A hétvégén Kiss Csabát köszöntötték hazai környezetben, lévén még 2014 végén, az Eger elleni idegenbeli találkozón játszotta 400. bajnokiját.

Taps, éljenzés, konfettieső – kicsit érdemes megállni.

Ezt tette a 36 esztendős sportember is.

„Szép jubileum, főleg, hogy öt évet külföldön töltöttem. Sok nagy csatára emlékészem, sok diadalra, valamint természetesen nem egy vereségre, viszont egyáltalán nem érzem, hogy már ennyit lehúztam volna. De a statisztika nyilvánvalóan nem hazudik…” – fogalmazott a Tiszavirág-Szeged-Diapolo szélsője, aki – noha egyáltalán nem tervezi, hogy hamarosan befejezné! – a köszönet szavaival is élt: „Húsz esztendeje vízilabdázom felnőtt szinten, hálával tartozom minden edzőnek, akinek a kezei között dolgozhattam. Nem csak a négyszázas szám, hanem a pályafutásom is kerek történet, elégedett vagyok vele. A válogatottból talán többet is ki lehetett volna hozni, no, de ez egy másik történet, így hozta sors, el kellett fogadnom.”

Az Európa-bajnoki aranyérem többek között ékes példája annak, hogy milyen játékos is volt Kiss Csaba.

Persze azt ne higgye senki, hogy már csupán levezetne – sőt! Noha bevallottan válogatott tervei már nincsenek, a Szegeddel igen is, szeretne majd egyszer nagyot alkotni – momentán viszont megelégedne azzal, ha a csapat bekerülne a felsőházi rájátszásba. Ezen cél eléréséhez minden edzésen, minden meccsen alaposan odateszi magát – jó példája ennek az említett „ünnepnap”, amelyen nem azzal törődött, hogy köszöntötték, sokkal inkább érdekelte a Debrecen elleni parti, a győzelem – lőtt is két gólt a 9–7-re végződött találkozón.

Arról nem beszélve, hogy 22 találatával a szegediek legeredményesebb játékosa, a góllövőlista pillanatnyilag nyolcadik helyezettje.

Avagy „sül” még az a bal…

„A csapatunkban kimondva kimondatlanul nincs világsztár, nincs stabil válogatott, olimpiai bajnok, természetes, hogy tőlünk, rutinosabb játékosoktól többet várnak. A csapat megítélése is kicsit más, kilépett egy komoly szponzor, sokat eligazoltak, mintha kezdene a szokásos kis vidéki csapat pozícióba visszaminősülni az együttes. No, ezt szeretnénk megakadályozni, amelynek érdekében nekem is többet kell vállalnom, egyúttal nagyobb rajtam a teher. Én is azok közé tartozom, akinek fazont, ritmust kell adni a csapatnak. Mi tagadás, élvezem ezt a szerepkört, feldob a felelősség.”

Tekintettel arra, hogy korábban rendre olyan csapatokban szerepelt, ahol egyértelműen a dobogós helyezés elérése számított alapnak, adódik a kérdés: miként éli meg a jelenlegi helyzetet? Oly sok minden van már mögötte, vajon most, 2015-ben mi hajtja még előre?

„Jó a felvetés... – reflektált dicsérően. – Bevallom, a szezon előtt féltem is attól, találok-e megfelelő motivációt azok után, hogy eddig valóban csak éremért hajtó csapatokban pólóztam. Pályafutásom során talán az első esztendőm, hogy társaimmal nem tűzhetem ki reális célként a dobogós helyezést, az érmet. Mi lesz most velem? – kérdezgettem magamtól. Aztán elkezdődtek az edzések, és azon kaptam magam, hogy semmi sem változott, ugyanaz a hév, ugyanaz a hit, ugyanaz a vízilabdába vetett bizalom. Mondhatjuk úgy, pozitívan csalódtam magamban. Még mindig szeretek edzeni, imádom a játékot, motivált vagyok, mi kell még? A csapat jó, sokat kell dolgoznunk, és még jobbak lehetünk. Bízom abban, hogy a balszerencsésen alakult mérkőzések után fordul a kocka, a sors visszaad majd valamit abból, amit elvett tőlünk, és kiharcoljuk a legjobb hatba jutást. A rájátszás pedig más műfaj, ott bármi megtörténhet.”

Figyelembe véve azt, hogy Kiss Csaba nem csupán a medencében, hanem a parton is szerepet vállal a joggal csodálatosnak tartott szegedi vízilabdaéletben, bátran állíthatjuk, megtalálta számításait. A gyermekek, akikkel foglalkozik, „isszák” a szavait, felnéznek rá, igyekeznek mindent ellesni tőle. Nem vitás, az Újpesttel többek között 1994-ben BEK-et nyert, szintén ős szegedi dr. Szabó Zoltán nagyot húzott azzal, hogy a szegedi utánpótlás vezetőjeként többek között a balkezes klasszist is bevonta a munkába.

„Örültem Zoli elképzelésének, mert vonz a fiatalokkal való munka – mondta ezzel kapcsolatban. – Több ez, mint edzősködés, mert nem csupán a vízilabda a lényeg. Amikor egy kissrác lemegy az uszodába, nem csak arról van szó, hogy pólós lesz, avagy sem. Ez egy olyan hely, ahol a gyermek nevelődik, a viselkedésére, a tulajdonságaira, a gondolataira nagy hatással van az a néhány óra. Éppen ezért nagy a felelősség, hogy ezt az életstílust át tudjuk nekik adni, meg tudjuk velük értetni. Hiszem, sportpályafutás ide vagy oda, többek lesznek ez által. Mindig is tiszteltem az edzőimet, de ilyenkor értékelődik bennem fel leginkább az, hogy mit kaptam tőlük. Persze csodálatos, amikor azt látom, hogy a gyermekek hétről hétre, de akár napról napra fejlődnek, szívják magukba a tudást, felnőtt edzéseket, meccseket néznek, a kezeim alatt pallérozódnak, de a legfontosabb, hogy jó helyen vannak.”

Kiss Csaba elmesélte, nem egyszer úgy érzi, magát látja viszont a gyerekek között a medencében – tekintve, hogy milyen pályát futott be, ez több mint bíztató a szegedieknek. A nevelgetés „természetesen” a felnőtt csapatban is fontos feladat, így joggal várják tőle (is), hogy a válogatottba egyre sűrűbben meghívót kapó, most betegség miatt éppen kimaradó 17 esztendős Manhercz Krisztiánt is tanítgassa.

„Manó fogékony, nyitott, közvetlen srác, baromi tehetséges, nagy jövőt jósolok neki. Örülök, hogy nálunk játszik, azt hiszem, ez számára is rendkívül jó döntés volt.Próbáljuk terelgetni, de könnyű dolgunk van vele. Az, hogy Benedek Tibi számít rá, az edzőnk, Varga Péter munkáját is dicséri” – tette hozzá. Természetesen neki is megmutatta, mit tud az „öreg”, a partról félelmetes gömbérzékét tanúsítva még mindig a kapuba rúgja nullszögből a labdát – „Van, ami nem változik” – mondta mosolyogva, majd viccesen megjegyezte: „Jelentem, Manó már a medencét eltalálja…”

Szegeden örök kérdés, megteheti-e majd ezt egyszer a régóta ígért fedett uszodában – egyetlen percig sem lehet vitatéma, egy ilyen nagyvárosban, egy ilye nagy vízi sportéletű városban kijárna már a létesítmény. Mondjuk már a második – de persze, hol az az egy…

„Sok ígéret volt az elmúlt ki tudja hány év alatt, de most végre tényleg megmozdult valami, 2016-ra csak összejön. Bízom abban, leszek én abban az uszodában fürdőnadrágban is…” – tette hozzá, utalva arra is, hogy amíg bírja a tempót, amíg szükség van rá, addig mindenképpen játékosként akarja segíteni a Szegedet.

Kiegyensúlyozott, boldog ember, feleségével négy éve házas (még egri pályafutása idején ismerte meg, honnan máshonnan, az uszodából, tekintve, hogy Renáta búvárúszó volt), Írisz nevű kislánya pedig értelemszerűen a szeme fénye. A három éves csemete három hónapos kora óta rendszeres látogatója az uszodában, a büszke édesapa elmondása szerint kiváló vízfekvéssel.

„A labdát azért eldugom tőle.”

Tényleg semmit sem változott az évek során.

Valóban ugyanaz az életvidám, szerethető figura, aki a 400 után nosztalgiázott ugyan kicsit, de előre is néz: „Irány az ötszázadik!”

Úgy legyen!

– a.z. –