Libabőr

2014. december 31. 12:34

Szubjektív visszatekintésünk újabb része a felnőtt női- és férfiválogatottunkról szól. Avagy a hazai Európa-bajnokság „mindent visz”.

Fotók: MTI

Mottó: „Nagyon különböző helyzetekben rázhat ki minket a hideg és lehetünk libabőrösek. Alapjáraton veszélyhelyzetre reagál így a testünk. Az agyunknak egy olyan részére vannak hatással az ilyen szituációk, ami az idegrendszerünket irányítja. Ilyenkor az agy egy nagy adag adrenalint bocsát ki, hogy felkészítse a testünket a reagálásra. Az izmaink összehúzódnak, a szőrszálaink pedig égnek állnak (ez okozza a libabőrt). Ugyanez történik akkor, amikor nagyon erős érzelmet érzünk, mint például szexuális vágyat, boldogságot vagy döbbenetet. A zenétől is azért borsódzik a hátunk, mert erős érzéseket indít el bennünk, amitől az agyunk adrenalint szabadít fel.” Részlet a szeretlekmagyarorszag.hu 10 meg nem értett jelenség az emberi testtől címet viselő cikkéből

Libabőr.
Egy szó, egy jelenség, egy érzés, amelynél rövidebben talán semmi sem fejezi ki jobban a 2014-es esztendőre való, felnőtt válogatottakról szóló visszaemlékezés.
A feladat elvben egyszerű: „Írjunk valami szubjektív írást a férfi- és női csapatról.”
Gyakorlatban azonban, főleg így az év utolsó napján nem feltétlen laza kézmozdulat ez.
Az emlékek ugyanis mélyen belénk rögzültek.
A szentimentális húrok pengetéséhez természetesen a hazai Európa-bajnokság szolgáltatja a fő akkordokat. A helyszínen innen és a helyszínen túl milliók követték a kedvencek a világ legcsodálatosabb színpadán történő fellépését, és annak dacára, hogy az utolsó függöny előtt nem ők hajolhattak meg, s a legnagyobb taps elméletileg nem nekik, hanem a spanyol hölgyeknek és a szerb uraknak járt volna, a szavakban visszaadhatatlan szeretetáradat értelemszerűen őket emelte a legnagyobb magasságokba.
Az ezüstérmes, Benedek Tibor irányította együttest, valamint a bronzérmes, Merész András vezette hölgykoszorút.
A libabőr garantált.
Ha megpróbálunk az érzelmek helyett árnyalatnyit szakmailag is közelíteni a mutatványhoz, meg kell, állapítsuk, férficsapatunk ugyan szigorúan statisztikai alapon hátralépett a 2013-as felejthetetlen világbajnoki menetelését követően, mindazonáltal nem gondolnám, hogy bárki is kétségbe vonná az előrelépést. Mert a fináléban hiába roppantotta össze Szerbia a mieinket, a felek csoportmeccse, Varga Dánielék félelmetesen felépített varázslata bebizonyította, már szó sincs az ellenfél hegemóniájáról, verhetetlen mítoszáról. (Rossz mérleg ide vagy oda, azt most hagyjuk is, hogy olimpiát nem képesek nyerni.) Még akkor sem, ha az Eb mellett a Világligában és a Világkupán is a rivális állt a dobogó tetején.
Természetesen azt mindenki elismeri, hogy tudnak, nagyon tudnak a szerbek valamit, ám egyrészt a szó klasszikus értelmében vízilabdázni még mindig a magyar pólósok képesek a legjobban (Szivós Márton, Varga Dénes, csak hogy a két talán legnagyobb „bűvészt” említsem), másrészt egyértelműen látszik a mezőny kiegyenlítődése, egyben az elképesztően sok, de ami ennél is fontosabb, tudatosan felépített munkával feljebb lépkedő magyar válogatott előretörése.
Tekintettel arra, hogy Benedek Tibor már megválasztása napján határozottan kijelentette, nem hajlandó csupán olimpiákban gondolkodni, minden évnek meg van a maga kis olimpiája, bátran állíthatjuk, ezen a részegységekből tökéletesen áll össze a teljes kép.
Minő véletlen, majd pont 2016-ra.
London óta ötből öt világversenyen játszott finálét az együttes – ahogy mondani szokták, ebben minden benne foglaltatik.
Mint ahogy abban is, ahogy a szurkolók, rajongók, fanatikusok a Margitszigeten az Eb első percétől az utolsóig, napsütésben, esőben tántoríthatatlanul mellettük álltak.
A vízilabdáért, nem vitás, világszinten tenni kell, még közelebb hozni, megértetni az emberekkel, az afféle nyári performanszok, mint az idei budapesti viszont kristálytisztán világítanak rá arra, hogy igen is, van létjogosultsága a sportágnak! Sok jó csapat megfelelő környezetben jó rendezés mellett káprázatos élményt képes adni.
De visszatérve a Benedek-alakulatra: az ezüstös év előtt le a kalappal, minden remény meg van az ennél is jobb folytatásra. Szubjektív a köbön: abszurd vagy sem, a barcelonai arany után az Eb-2. helyezés a legjobb, ami történhetett a csapattal ahhoz, hogy még tovább lépjen egyet azon a bizonyos minőségi létrán.

Női csapatunk ideje egy nagyobbacska fokot igyekszik megmászni, és már rátette ugyan a lábát a felsőbb szintre, de még nem sikerült lehorgonyoznia ott. A Világliga és a Világkupa egy-egy rosszul sikerült meccs miatt eleve az „enyészeté” lett, de miután esetében is az Európa-bajnokság volt a fő attrakció, érdemes ezen a szemüvegen keresztül vizsgálni a történéseket.
Márpedig az érem bizonyítja, van mire alapozni!
Látva, tudva azt, hogy a szövetségi kapitány és játékosai ennél még többet akarnak, kimondva kimondatlanul szeretnének végre győztesen zárni egy világverseny elődöntőjét, a fő motiváció adott. Merész András a cél érdekében az Eb után átalakította stábját, keresi, kutatja azokat a módszereket, amelyekkel sikerülhet az áttörés. A válogatott játékosok zöme hazatért külföldről, mindenki kéznél van – arról nem beszélve, hogy a négy nagycsapat edzője, Áts Bertalan, Mihók Attila, Petrovics Mátyás és Tóth László egyaránt segíti a közös munkát, avagy minden adott a remélt sikerhez. Jól látszik, a nép vevő a pólós lányokra is, az Eb-n újra kiviláglott, értük is dobognak a szívek – és ezzel vissza is jutottunk a kiindulóponthoz.
A libabőrhöz.
Válogatott szempontból ugyanis az Eb mindent visz.
Köszönjük az élményt, kedves hölgyek, és kedves urak!
Valami azt súgja, nektek is felejthetetlen marad a 2014-es esztendő.
Ugye, önöknek is?

– Amler Zoltán –