Tekintettel arra, hogy édesanyja (Schäffer Zsuzsanna) és édesapja (Keszthelyi Tibor) is válogatott volt, törvényszerűnek nevezhetjük a sorsát. Utóbbi 1987-ben az év játékosa címet is kiérdemelte, persze, hogy ő sem maradt el tőle: 2011 és 2013 után idén is Keszthelyi Ritát választották a legjobbnak. Az UVSE-Centrál játékosát sikerült rávenni egy nem hagyományos beszélgetésre. Mert érdemes őt jobban megismerni!

Fotó: Csonka Tamás

Bármit kérdezhetek?

Attól függ.

Örül az interjúnak?

Hm.

Ritkán nyilatkozik hosszabban.

Kétségtelen, nem szeretek a rivaldafényben lenni. Mielőtt rávágná, tudom, hogy a válogatottban betöltött szerepem tulajdonképpen ezzel jár, mégsem szeretem. Nem szeretem, de persze többnyire állok mindenki rendelkezésére. Már amennyiben megtalálnak, mert a meccsek után általában gyorsan menekülőre fogom.

Miért? Értelmes, bájos, a női póló – ne értse félre – igazán eladható „terméke.”

Ebbe, hogy őszinte legyek, nem szoktam belegondolni, nem vagyok marketinges, nem is az én feladatom. Azt teszem, amihez talán konyítok valamit: vízilabdázok. Félreértés ne essék, ha valaki kérdez, mindig igyekszem valami választ adni.

„Valami választ” – ebben voltaképpen minden benne van.

Mire gondol?

A zárkózottságra.

Igen, az vagyok. Meg nem is... Bonyolult.

Nem lenne jó kibeszélni az okát?

Nem tudom.

Édesapja, Keszthelyi Tibor a szöuli olimpián ötödik helyen záró férfiválogatott tagja. Talán nem hangzik sértően, ha azt állítom, az átlag sportbarátnak abból a csapatból előbb ugrik be jó néhány másik név. Talán pont azért, mert ő sem a rivaldafényben sütkérező, magát előtérbe helyező pólós volt.

Számomra mindig is apu volt a világ legjobb játékosa, bármennyire is elfogult ez a vélemény. Mindamellett az ő véleményére adok a legtöbbet, rengeteget számít az ő visszajelzése. Amúgy is szeretem a visszajelzéseket, sőt tulajdonképpen igénylem azokat. Még akkor is, ha előfordul, nem értek egyet velük. De apu az más. Bármit is mond, igyekszem megszívlelni.

A családján kívül ismerik az emberek Keszthelyi Ritát?

Kevesen. Páncélom van, saját magam által felépített páncélom, nem tagadom.

Jobb így?

Megvéd sok mindentől.

Mitől?

Tudja, a Keszthelyi név miatt nagyon sok csalódás ért, nagyon sok sérelem az uszodában, főleg eleinte volt iszonyatosan nehéz feldolgozni, hogy sokan azt hiszik, az apám miatt nekem minden ezerszer egyszerűbb, csak be kell ugrani a vízbe, jár a kivételezés. Természetesen nem mondták ezt soha a szemembe, de láttam, hogy összesúgnak a hátam mögött, sőt aztán vissza-visszajutottak hozzám valakitől ezek a fals kijelentések. Nem szeretem az emberi butaságot, rendkívül elkeserít. Szép fokozatosan tanultam meg, hogy mennyire fontos a csukott fül és a két lépés távolság. Még akkor is, ha ezzel voltaképpen a rólam kialakult hamis képet támasztom alá. Az előítéletekkel már nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.

Tehát az sem zavarja, ha félreismerik?

Van egy jó példám: amikor Dunaújvárosba kerültem, a leendő kolis szobatársam alaposan ki volt akadva, hogy velem kell majd együtt laknia. Így indult a közös történetünk. És hogy miként végződött? Már-már elnézést kért azért, hogy felült a rólam terjesztett rémhíreknek, és azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen jó fej lány vagyok. Ennyi. Akik fontosak számomra, azok úgy is tudják, milyen vagyok. Vagy előbb-utóbb megtapasztalják.

Miért, milyen?

Tűzön-vízen átmenő típus. Sajnos túl őszinte.

Sajnos?

Igen, néha jobb lenne befogni a számat, de mit tegyek, nem megy.

Fotó: Csonka Tamás

A vízilabdában, klubcsapatán, a válogatottban belül felvállalja a vezér szerepét – a közösségen belül ez is egyfajta rivaldafény. Ezt élvezi?

Jó kérdés… Tisztában vagyok azzal, hogy az edzők elvárják tőlem, hogy legjobb tudásom szerint segítsem a csapatot. Tekintettel arra, hogy általában markáns véleményem van mindenről, nem feltétlen tartom magamban, ha úgy adódik, kifejtem.

Egy bajnoki rangadó közepén figyeltem, az időkérés alatt hosszasan úgy magyarázott a hibázó fiatalabb társának, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Hallgatnak önre, van a szavainak súlya?

Bízom benne, hogy tudják, a csapat és az ő érdekükben szólok. Sokat jár a vízben a szám, igyekszem irányítani a játékot, így tanították, így tanultam. Azt mondják, egész jól átlátom a játékot, arról nem beszélve, a hangom is olyan, hogy ha kieresztem, az bizony eljut A-pontból a B-pontba.

Szereti a vízilabdaközeget?

Maradjunk annyiban, hogy inkább magát a játékot szeretem…

A női vízilabda ön szerint a helyén van kezelve?

Bizonyos tekintetben természetesen még mindig irtó messze vagyunk a fiúktól, de erre azt szoktam mondani, hogy előbb nekünk is le kellene tenni valami komoly eredményt az asztalra. Nem szokásom siránkozni, hogy így a női vízilabda, meg úgy a női vízilabda. Edzeni tudunk, dolgozni tudunk, sokat utazunk, mi kell még? Miért kapnánk mi több figyelmet? Az elmúlt hat évben sajnos nem használtuk ki a lehetőségeinket, nem sikerült átlépni a saját árnyékunkat, úgyhogy azt mondom, rajtunk a sor, nekünk kell tenni valamit azért, hogy még inkább fókuszba kerüljön a szakág.

Meglehetősen higgadt vélemény.

Momentán fölösleges volna arról ábrándozni, hogy ezrek meg ezrek látogassák a bajnoki meccseinket, különösen úgy, hogy amúgy a férfimeccseken sem feltétlen telnek meg a lelátók. Az újságok is kevesebbet foglalkoznak velünk, ez is érthető. A válogatott az más, de azt mondom, itt sem lehet panaszunk, a szurkolók, amikor nagyon kell, ott állnak mögöttünk, a média is beszámol a mérkőzéseinkről. Most már csak valami nagy eredmény kellene – Londonban ezt sajnos elszalasztottuk.

Még mindig fáj?

A szerencse is mellénk állt, a spanyolokat elméletileg bármikor és bárhol meg tudjuk verni, gondoltunk, aztán mi lett belőle… Az a mérkőzés rossz emlék, igen, nagyon rossz. Olimpiai döntősök, biztos érmesek lehettünk volna. Csak remélni tudom, hogy Rióban meglesz a lehetőségünk a javításra.

Remélni tudja, bízik benne, vagy reálisnak látja? Nem mindegy.

Hiszem, hogy képesek leszünk érmet szerezni! Persze, előbb ki is kell jutni, ami jól tudjuk, nem egyszerű feladat. Lépésről lépésre kell haladni.

Hogy áll a stresszel?

Birkózom vele. Képes vagyok a túlzottnál jobban rápörögni egy-egy meccsre, ezen mindenképpen javítanom kell. Az utóbbi időben a kiélezett, fontos partik előtt sulykolom magamba, hogy csak mezei kétkapu következik, ezzel igyekszem elhessegetni a feszültséget. Egyre többször sikerül.

Mivel tölti egy 23 éves vízilabdázó hölgy a szabadidejét? Ha van olyan neki…

Ráhibázott, nem sok van. Az edzések, utazások, meccsek mellett főiskolára járok, szóval tanulni is kell. Így leginkább alszom, pihenek, ha van néhány szabad órám.

Ha abból indulok ki, hogy szinte minden évben új helyen játszik, azt is hihetném, nem az az egy helyben ülős fajta.

Eddig nem volt igazán szerencsém a csapatválasztásokkal, mert bár tulajdonképpen mindenhol jól éreztem magam, mindig úgy éreztem, váltani kell. Mondani sem kell, nem egyszer aktuális klubom anyagi ellehetetlenülése okozta a problémát. Nem vertem nagydobra, de az olimpia előtt lett volna lehetőségem az Egyesült Államokba menni, ám London miatt nem erőltettem. Utána pedig kiderült, kredit pontok hiányában kimehetek ugyan, tanulhatok, de nem játszhatok – ebből köszöntem, nem kértem. Az olaszországi szerződésem remek ötlet volt, még úgy is, ha onnan is financiális okok miatt kellett távoznom, mert ott is elfogyott a pénz… Viszont minden szempontból többé tett ez a szezon.

Amennyiben?

Szakmailag új dolgokat próbáltam ki, rutinosabb lettem, sokat tanultam. De ami számomra fontosabb, emberileg is más lettem, talán azt is mondhatom, sokkal jobban megismertem önmagam. Egyedül az ismeretlenben átértékeltem sok mindent. Remélem, nem lesz félreérthető, hiszen addig is odavoltam értük, de kint jöttem rá igazán, mit is jelentenek nekem a szüleim, még jobban tudom értékelni őket. Hiába, no, az ember érettebb lesz, tanultabb, korosabb.

Ha bátorkodok azt állítani, Keszthelyi Rita egy rendkívül mély érzésű lány, mit reagál?

Hogy igen. Hangulatember lévén viszont sokszor még az alatt sem jön felszínre.

2014-től miként búcsúzik?

A hazai Európa-bajnokság örök emlék, még akkor is, ha elődöntőnek máshogy kellett volna alakulnia. Ennek ellenére azt mondom, soha rosszabb évet.

Tényleg bármit kérdezhetek, így a végén is?

Attól függ.

„Fájt” az interjú, a kisebbfajta kitárulkozás?

Végül is nem.


– Amler Zoltán –

----------------------------------------
A női póló Keszthelyi Ritája!

Fotó: MTI

„A női vízilabda Kásás Tamása.”
Látni kellene, amikor ezzel, az amúgy természetesen meglehetősen megtisztelő, mindazonáltal épp annyira zavarba ejtő, hovatovább zavaró jelzővel illetik. Maradjunk annyian, nem feltétlen repdes az örömtől.
Tudja, persze hogy tudja, érzi, szakmai elismertség okán, a szeretet jegyében szokás őt Kásával egy lapon említeni (lövés, blokkolás, labdaszerzés, kiszámíthatatlanság, etc.), mégis, Keszthelyi Rita a női vízilabda Keszthelyi Ritája szeretne inkább lenni.
Csak úgy, sallangmentesen.
Mégis, a szánt szándékkal nem feltétlen szokványos mederben zajlott beszélgetésünk, az interjú után ebben az esztendőben utoljára (sicc!) kénytelen vagyok megemlíteni egy újabb párhuzamot. Tekintettel arra, hogy végre őszintén vallott a zárkózottságát illető magatartásról, annak okáról (édesapja, a játékot egykoron szintén művészi szinten űző válogatott Keszthelyi Tibor örökében nem volt egyszerű az uszodai élet), természetesen rögvest felvetődik az emberben, hogy annak ideén Kásás Tomi pont valami hasonlóról beszélt, egy időben speciel maga kérte apját, Kásás Zoltánt, hogy ha lehet, ne „zavarja” jelenlétével a kibontakozását. Egyszóval lehet abban valami, hogy nem egyszerű híres szülők után ugyanazt csinálni.
Említett férfibajnokunk profán nyelvezettel élve megoldotta a feladatot (kell részletezni eredménysorát?), mint ahogy Rita is megoldja.
Megoldja, mert látszik, érződik rajta, sugárzik róla az az alázat, amelyet a vízilabda iránt táplál.
Hogy bevallottan hangulatember?
Most mondjam azt, hogy Kásás Tomi is az…? De inkább pszt.
A lényeg: Ritához is alkalmazkodni kell.
Mindez a vízben kamatozik.
Rióban a remények szerint majd egyszer kamatostul…

- a.z. -